These New Puritans: Hidden

Állítom, hogy a These New Puritans a 2000-es évek egyik legfontosabb zenekara. Holott nem csinálnak semmi igazán különöset, az indie (poszt-indie?), a posztpánk és az avantgárd szentháromsága közt kóricálnak ide-ode, első, Beat Pyramid című, a maga nemében gyakorlatilag hibátlan lemezükkel inkább az első kettő felé közelítve, második, Hidden című, friss albumukkal inkább a harmadik bűvkörében. Ez pedig egyben annyit is jelent, hogy a TNP vesztett valahai (nem is elhanyagolható) mértékű slágerességéből, ezen a lemezen még hasonló szám sincs, mint anno a Beat Pyramidon az Elvis volt. Ennek ellenére a mostani lemez szinte ugyanolyan jó mint az első. Az első korong nyersgitár-sample uralma után most a dobok és zajok korszakát éli a zenekar, emiatt talán a slágeresség visszaszorulása is: a lényeg most a ritmus, a már-már törzsi zenéket idéző, monotonitásba még épphogy át nem csapó, meditatív, manipulatív suggesszió. BUMM-BUMM-BUMM, ahogy a We Want War című klipes dal is mondja az amúgy kifejezetten szép instrumentális bevezetés után. Mondjuk el is vagyok fogulva alaposan és nem csak mert ezt tartom az utóbbi idők egyik legtehetségesebb per legszimpatikusabb zenekarának, hanem mert egy olyan zenekar frontembereként*, amiben majdnem három évig egy zseniális klarinétos fújta a fújnivalót, még szép, ha máig levesz a lábamról, ha egy együttes elkezd fúvósokat alkalmazni. Pláne, hogy nemcsak azokat, hanem zongorát, kard-hangeffekteket, gyerekkórust, meg minden egyéb elképzelhető lószart, ami csak jól hangzik (erről bővebben lásd itt). A slágerességhez (megint csak igen nagy mértékben relativizálva a fogalmat) amúgy még az Attack Music közelít a legjobban, elsősorban a megkapó refrén miatt. Azonban nehéz egy-egy számot is kiemelni ebből a totálisan elmebeteg, azonban a maga kaotikusságában egészen gyönyörű hangorkánból, mikor (a már említetteken túl) a Three Thousand, a Fire-Power, az Orion vagy a Drum Courts - Where the Corals Lie is olyan csodálatos, hogy az ember összepisálja magát gyönyörében. Egy lépés persze még mindig hátra van. Míg ugyanis a Beat Pyramid albumként, teljes egészként szuperált kiválóan, a Hidden igazán az egyes számok kidolgozottsága terén erős. Ha tehát a harmadik lemezre összejöhetne valamiféle szintézis az első slágerességéből és szerkesztettségéből és a második pszichedelikus, vadul elmebeteg kísérletezéséből, nos... hadd ne mondjuk ki, milyen magasra emelkedne ez a már amúgy is (méltán) körbehozsannázott és még mindig pimaszul fiatal és kezdő zenekar. Legyen így.



* a zenekar és a frontember szavakat itt a lehető legtágabb értelemben használva

Hadouken - For the Masses

A Hadouken! engem valahogy mindig elkerült, de többnyire kifinomult ízléssel bíró ismerőseim kedvelték. Gondoltam, ha már kijött a 2010-es lemez, épp itt az idő, hogy (már ha rákapok) felvegyem a fonalat. Bevallom, csak a lemez meghallgatása után olvastam utána, hogy a mindent skatulyázó, mérvadó angol szaksajtó hogy nevezi ezt a műfajt. No igen, ezért is nem készülhettem fel rá előre, hogy mikor életemben először hallok majd dance punkot (!) kábé olyan pofát fogok vágni, mintha egyszeri magyar földműves, ha meghívót kapott volna a Jurassic Parkba. Jahogy ilyen is van. És ami azt illeti, nem is rossz, még ha határozott meggyőződésem szerint nem is jó. Kábé olyan ez a dolog, mintha valaki a radiátoron felejtene egy drum 'n bass és valami francia hiphop cédét (bár a szövegek angolok, az "ének" jellegében inkább a francia hiphop-szcénát idézi jellegében, érdekes módon) a kettő pedig egybe olvadna. Persze a mostani tizenhat-tizenhét évesek az ilyen leírásokon nyilván csak röhögnek, hogy zárkózz fel, nagyapó, ez az egész nyilván csak nekem valami nagy újdonság, a világ már túl is van rajta. Nade akkor erények és hiányosságok. Ami mindenképp nagyon nagy erőssége a Hadouken!-nek, az a kreativitás: nagyjából annyi kiváló zenei ötlet van a For the Massesben összezsúfolva, amennyiből egy közepes zenekar húsz évig teljes lelki nyugalommal vígan eléldegélne. A számokban felhalmozott energia mértéke is óriási, minden dal bombasztikus, nagyívű, hangos és gyors, az ember nem győzi kapkodni a fejét (megint úgy érzem magam, mint egy nyugdíjas, aki rácsodálkozik a beat-zenére, mindegy). A hátrányok is azonban valahonnan innen gyökereznek: nevezetesen a monotonitás. Ez ugyanis nem a dalok szintjén jelentkezik, ellenkezőleg, a számok olyan változatosak, műfajilag, stilárisan viszont olyan mértékig korlátozottak a lehetőségek, hogy az egész lemez egy nagy masszává érik az ember fejében. Ami persze nem baj, de a Hadouken! (legalábbis számomra) az a zenekar emiatt, akiknek egy lemezét egyszer nagyon nagy lelkesedéssel meghallgatom és élvezem is, de magamtól többé az életben eszembe nem jutna ilyet hallgatni. Egyszerűen jóllaktam vele.

Vampire Weekend: Contra

Meg kell mondjam, én azon nagyon kevesek közé tartoztam még 2008-ban, akik sem a Fleet Foxesban, sem a Vampire Weekendben nem láttak semmi különöset, kellemes, középszerű, hallgatható zenekaroknak tartottam ezeket, akik körül már megint (ahogy minden évben megvan ez a jelenség más-más együttesekkel) túl nagy a hűhó. Hogy igazam volt-e, nem tudom, de azért már reflexből kételkedem magamban. Mondván annyi rajongó és kritikus nem tévedhet. A döntést meggyőződésem felől végül elnapolhattam kicsit, onnantól kezdve, hogy elkezdtek szivárogni a hírek: a VW már 2010 elején új lemezzel fog jelentkezni. Na, gondoltam, majd az. És bizonyos értelemben be is jött a dolog. A Contra első számú és talán legnagyobb erényeként végre karakteres anyag lett, határozott és egyértelmű zenei irányokkal, hangulattal és még azt is hozzátehetném, lassan sajátosan vampire weekendessé merevedő stílusjegyekkel. Hogy aztán ezek kinek-kinek mennyire tetszenek, avagy épp nem, jórészt ízlés dolga. Ami engem illet, nekem ez a finomkodó, erőltetetten vidám bazsalygás már túlcukrozottnak hat. Ez persze kizárólag az én (s önnön setét, érzéketlen lelkem) magánügye. Mindez azonban érdekes módon nem azt jelenti, hogy a lemez ne tetszene. Megjegyezhető, érdekes számokat találunk rajta, amiket december óta lelkesen dudorászok magamban. Normális esetben például borzalmas lemeznyitásnak nevezném a Horchata-White Sky-Holiday indítást, hiszen ezek a számok a saját édeskés giccsfaktorukkal eléggé gyengítik egymást, külön külön azonban mégis jók. Végső soron pedig azért ismerjük be, ez a lényeg. A Contra mélypontja számomra mindenképp a California English. Ebben is van egy nagy adag szubjektivitás, személy szerint ugyanis ahhoz az egyre növekvő számú csoportjához tartozom az emberiségnek, amely azonnal és sugárban kezd öklendezni, ha bármit hall autotune-nal. Pláne egy olyan, fantáziátlan, szürke számot, amit ennek a szarnak kéne feldobni. Jaj, ugyan már. Középszerű számból is akad azért a lemezen, mint a kedveskés, halk Taxi Cab, a maga (bár fenntartom, az arányok, a mérték itt is már eltúlzott) egyszerű gögyögésével, vagy a szimplán unalmas Diplomat's Son és az ugyancsak érdektelenségbe fulladó címadó. Közben, zárójelben jegyezném meg, hogy az Animal Collective-hatást legnagyobb mértékben felvállaló dal, a Run viszont ugyancsak nagyon kellemes. És amiről eddig nem szóltam: a Giving Up the Guns számomra legalábbis eddig az év dala. Persze, elég nagy giccs (hasonlóan a tavalyi év egyik legjobb dalához -> The Big Pink: Dominoes), mégis a maga műfaji keretein belül egyszerűen hibátlan. És ami még fontosabb: lassan harmadik hónapja nem megy ki a dallama a fülemből. Engem ugyan már rohadtul zavar, valamit azonban mégis jelez. Nevezetesen, hogy még az én hiperkritikus látókörömben is lassan kezd feltűnni ez a zenekar, még ha egyelőre csak a szimpla említés és elismerő biccentés szintjén is.