2011. január 18., kedd

Besztof 2010 (VIII.): 1.

1. Kanye West: My Beautiful Dark Twisted Fantasy


Mivel arisztokratikus sznobériám rendszerint meggátol mind a pop- mind a hiphopzenei produktumok élvezetében, Kanye West számomra egészen tavaly nyár végéig, esetleg őszig csak az az egoista félkegyelműn autotune-mániás segg volt, akit főleg a zseniális gayfish-videóból ismertem.
És ez talán így is maradt volna, ha nincs a Linkin Park. A Linkin Park, akiket annyira szeretek leégni és magukból hülyét csinálni látni, hogy mikor a valami nemtommilyen emtíví-díjkiosztó alatt odakapcsoltam, nem kapcsolgattam tovább, meg akartam nézni, ahogy elszúrják az amúgy is tré számukat. Tényleg elszúrták. És mikor végre lekotródtak a színpadról, gondoltam, ne egye fene, megvárom, ki jön. És akkor felcsendültek a Runaway zongorahangjai, majd a look at you-look at you-ladies and gentleman-la-la-ladies and gentleman sample, ami pedig a látványt illeti: egyetlen egy szem muksó áll a bőven eltúlzott, bazinagy színpad közepén és maga nyomkodja a billentyűket. Majd a bít, a rep és az ének. Meg voltam véve.
Ez a fellépés amúgy, ha ma még vannak egyáltalán ilyenek, legendásnak is minősíthető, majd felrobbant tőle a jútyúb, gombamód kerültek fel a videók, amiket kivételes szorgalommal töröltetett le sorban az MTV. Ritka eset a mai minden-megvan-két-kattintással világban, hogy egy friss zenei esemény videója gyakorlatilag hozzáférhetetlen. Vagy legalábbis igen nehezen. Persze azért a világ nyer (mindig a világ nyer), ím, itt a videó.
És innentől kezdve elkezdtem én is várni ezt a lemezt, a lemezt, amit természetesen (elvégre is Kanye Westről van szó) az igazi rajongók már régóta és nagyjából annyira, hogy maga a megváltó is csak maksz előzenekar lehetne ehhez képest.
Én már csak azért is vártam a lemezt, hogy végre kiderüljön, hogy egyszeri és alkalmi fellángolás volt mindez, a Runaway tetszett, hát istenem, az a sláger, de a többi nyilván szar. És nem volt az, hogy a macska rúgja meg. Olyannyira nem volt az, amennyire azt a címben olvasható sorszám is híven szemlélteti.
A Dark Fantasy "Can we get much higher?" sora leszögezi, hogy miről szól ezen a lemezen minden. Egy páratlan kompozíciós tehetséggel megáldott, megalomán szupersztár nagy dobásáról, arról a lemezről, amelyen minden összejött, jó daloktól kiváló vendégzenészeken keresztül (egy-két kivétellel) a jó arányérzékig (a kivételekért ld.: a Runaway végén hallható hosszú auto-tune szólót, vagy a Blame Game amúgy szellemes ötletének kissé túlírt megoldását) minden, de minden. Olyan slágerekkel, mint az energiabomba Power, a ("Fuck SNL and the whole cast / Tell ‘em Yeezy said they can kiss my whole ass / More specifically, they can kiss my asshole / I’m an asshole? You n-ggas got jokes"), a nárcizmus non plus ultrájának tekinthető Monster (Nicky Minaj zseniális szólójával), a friss kislemez All of the Lights ("Restraining order / Can't see my daughter / Her mother, brother, grandmother hate me in that order / Public visitation / We met at Borders / Told her she take me back / I'll be more supportive") és a már emlegetett Runaway ("Let's have a toast for the douchebags, / Let's have a toast for the assholes, / Let's have a toast for the scumbags, / Every one of them that I know"). És hát a maradékot is illene felsorolni, mint nem slágert (bár potenciálisan asszem az összes track sláger lehetne), az olyan gyöngyszemeket, mint a leginkább a klasszikus hiphopra (mintha annyira tudnám, mi az - vegyük úgy, hogy inkább csak sejteni vélem) emlékeztető Gorgeous, a maga bunkó törékenységében (törékeny bunkóságában?) igen megható Blame Game, vagy a lemezt záró két, de gyakorlatilag egybeolvadó dal: a Lost in the World ("If we die in each others arms we still get laid in the afterlife") és a Who Will Survive in America (ezek a Power és a Runaway mellett talán a lemez harmadik legkiemelkedőbb pontját adják).
Bár nehéz bármit is kiemelni, lám, egy sorral feljebb mégis megtettem. Ez azonban ne tévesszen meg senkit, a My Beautiful Dark Twisted Fantasy közel teljesen egységes színvonalú, végig a legmagasabb szintű zenei élvezetet nyújtó anyag, olyan zene, ami már kinövi nemcsak a zsánerskatulyákat, de a műfaji besorolásokat is, ki- illetve szétfeszíti a hiphop, a rap, az rnb és a többi vonatkozó műfaj határait is és önálló életre kel, nemcsak dalszinten, hanem magas szinten, furmányosan megkomponált egészét tekintve is. Az a fajta lemez, ami pont akkor ér véget, mikor már túlzásnak éreznénk, ha csak egy perccel is tovább tartana, de még hiányérzetet keltene bennünk, ha akár csak egy perccel is rövidebb lenne. A vállalt sznobizmusa, befogott orral finnyázva szemlélő látásmódja miatt sokat szekált, mégis a világ egyik legfontosabb könnyűzenei szaklapjának tekinthető Pitchfork szinte példátlan módon 10.0-ás osztályzatot adott a lemezre.
Persze félreértés ne essék, a legnagyobb sznoboknál már csak a legnagyobb ellensznobok sznobabbak, így garantáltan a legnagyobb örömmel vitatkoznék velük. De nem nagyon tudnék.

2011. január 16., vasárnap

Besztof 2010 (VII.): 2.

2. The National: High Violet


És itt jön akkor a biztos befutó. Merthogy mikor a tavalyi évet tippelgettük, arra lyukadtunk ki, hogyha a Radiohead nem fejezi be az új lemezét időben (és hát miért is tette volna), csak ez lehet az év lemeze. Majdnem bejött.
Mert hát a High Violet nem véletlenül a világ egyik legjobb zenekarának legfrissebb alkotása, szép, jól hangszerelt, karakteres számokkal, érzelmesen, de még nem giccsesen, ismerjük már a receptet. És mégse. Mégse, mégse, mégse az, amit a maguk nemében tökéletes Sad Songs for Dirty Lovers, Alligator és Boxer lemezek után elvártunk volna. Pedig az a pár gyengébbnek érzett dal (Sorrow, Anyone's Ghost, Little Faith) sem rossz, sőt, éppenséggel simán hozza a The National méltán híres bé-oldalainak átlagszínvonalát, csak a lemezen mintha valamivel halványabbak lennének olyan remekművek mellett, mint a Lemonworld, az England és társai. De még ezzel együtt is rendben lenne minden, csak legalább ne egymás után és ne a lemez legelején (2-4.) lennének pont ezek. Az olyan apróbb bosszúságokról akkor már, mint hogy a Bloodbuzz Ohion kifejezetten rontottak a koncertverzióhoz képest, hogy kivették belőle a dal szívét-lelkét adó fúvós fanfárt és meseszép bridge-t ("I'll rest my eyes till the fever's outta me / I'll rest my eyes till the river's in the sea"), és hogy én ebbe szép lassan, de biztosan belepusztulok, most hagyjuk is.
Hiszen a lemez ettől még nagyon jó, a Terrible Love a maga karcos szentimentalizmusával bombasztikus, az Afraid of Everyone Sufjan Stevens zseniális közreműködésével hátborzongató és mesteri, a Bloodbuzz (sóhaj) is nagyon jól sikerült amúgy, a Lemonworld csodálatos, az embert szó szerint átmelegíti a zene édes lüktetése, állítólag rengeteg verzióból választották pont ezt - itt el is tudom képzelni, hogy a lehető legjobban választottak - , a Runaway pont olyan eksztatikusan szép mint élőben, a Conversation 16 kicsit ugyan kilóg a sorból, mint túlzott törekvés a slágeresség felé (kicsit mintha az Anyone's Ghost is ezt nyögné), de hát olyan sorokkal mint hogy "I was afraid / I'd eat your brains / cause I'm eeevil" én a magam részéről egy rossz szót sem bírok szólni. És nincs vége az áradozásnak, az England a zenekar történetének egyik abszolút csúcspontja, ahogy a Bon Iver hathatós közreműködésével ha lehet, még szívszaggatóbbra írt Vanderlyle Crybaby Geeks, bár először azt hittem, hátrányára változott a koncertverzióhoz képest, be kellett, hogy lássam, koránt sem, egyszerűen csak még érettebb, szebb, mélabúsabb lett. Dióhéjban ilyen hát ez a lemez, remek, egyszerűen remek, valóban nem találunk szavakat, csak hát az előző háromnál valahogy még kevésbé találtunk. És ez a tendencia - legalábbis az én részemről - már elég volt ahhoz, hogy elvárássá terebélyesedjen. Márpedig ennek az elvárásnak most nem tudtak megfelelni. Ezzel a magukhoz képest halványabb teljesítménnyel érték el a második helyezést. Az se rossz azért.

(És a dölux kiadás is nagyon jó.)





(És a szenvedélyeseknek, mint én, íme egy ugyan szarabb hangminőségű, de legalább letölthető felvétel az ős-Bloodbuzzról. Kattintson mindenki, mert érdemes.)

2011. január 15., szombat

Besztof 2010 (VI.): 3.

3. Arcade Fire: The Suburbs


Jó esetben ilyenkor már azon a szinten vagyunk, ahol már csak igazán hajszálnyiak a különbségek. Hogy szinte ez is lehetett volna az év lemeze. És ne tagadjuk, lehetett volna, tényleg nem sokon múlott.
Azt hiszem, Arcade Fire-ügyben aztán igazán nem érhet az elvtelen sznobizmus vádja, tekintve, hogy eredendően nem szerettem a zenekart és csak sokadjára (igaz, akkor viszont rögtön) esett le, hogy mitől olyan zseniálisak. És bár a The Suburbs bár nem egy Funeral, érdekes módon azért olyan nagyon nem is marad el a lassan már klasszikusnak tekinthető pályakezdéstől. Amennyivel talán kevesebb ez az anyag, az az, hogy most felfértek olyan (amúgy nagyon is rendben lévő) dalok is, mint mondjuk a Modern Man, ami nem győzöm hangsúlyozni, bármely zenekarnak becsületére válnék, mégis, a lemezhez valahogy nem tesz hozzá sokat. Pláne olyan környezetben (és akkor most szigorúan csak az első négy trekkről ejtek szót), mint a címadó, a Ready to Start és a Rococo. És bár a Neon Bible-t már jó ideje nem hallgattam meg és a legutóbbi hallgatáskor még nem voltam egészen megbarátkozva az Arcade Fire-rel, tehát nyilván torzít a szubjektív emlékezet, mégis úgy sejtem, a The Suburbs annál például jobb lemez. Meg hát amúgy is, ha már 2010, ne felejtsük el megjegyezni, hogy az Arcade Fire az évtized egyik legfontosabb zenekara, nemcsak hatásában, de primér módon is. Értsd: ez a zene is olyan, hogyha nem lenne, a világ súlyosan és megmásíthatatlanul szarabb hely lenne nélküle, ami azért akárhogy is nézzük, nagy szó. Ilyen kontextusban talán érthetőbb, hogy miért nem csapok nagyobb hűhót, amiért vannak halványabb szerzemények is a lemezen (micsoda minőségi különbség van például az Empty Room és a City With No Children közt, értelemszerűen az utóbbi javára). De hát ezen a szinten kit érdekel. Ahogy az is kit érdekel, hogy most akkor csak (CSAK!) harmadik a zenekar ebben az évben. Nem ez számít, a tét immáron sokkal nagyobb.
Persze, és most csak az örök kisördög sutyorog belül, ha legközelebb csupa ilyen remekműből gyúrnának egy lemezt (lásd: Funeral), még talán az első hely is meglenne. Valamiért úgy sejtem, meglesz még az is valamikor a következő évtizedben. Addig meg hallgassunk jó zenét. "They say you hear human voices / But they only echo".

2011. január 14., péntek

Besztof 2010 (V.): 2010 legjobb magyar lemeze

33. 30Y: Városember


És nem is csak az, hogy a 30y mindössze pár év alatt az egyik legfontosabb magyar zenekarrá nőtte ki magát, hanem az is, hogy kihaltak körüle a többiek. Legalábbis a súlycsoportból, elvégre is Kispál és Hiperkarma már nincs, a Quimby pedig jelen formájában meg bár ne is volna. Ez a helyzet az oka, hogy bár a Városember egyrészt nem rossz lemez, másrészt viszont meggyőződésem szerint a zenekar eddigi leggyengébbje, szóval, hogy mégis az év magyar lemeze idén. Azaz, ez, meg az, hogy a Kiscsillag idén nem jelentkezett.
Na de nézzük akkor külön-külön az állítás részeit. A Városember tehát tényleg nem rossz lemez, vegyük csak például, hogy soha egy y-album nem indult olyan marhajó felütéssel, mint amilyen a Kövér disznók. És nagyon jó a Szószóró meg a címadó is. Meg bizonyos számok bizonyos részei, például a Riadt háziállatok is lehetne, csak hát ami jó benne, az (és esküszöm, szívem szerint letörném a kezem, amiért leírom a következő szót, de nem tehetek másként) Kispál-manír, bármilyen sokat is tett az együttes azért, hogy végre ne emlegethessék ezt velük kapcsolatban. Az 1:30-körülig terjedő, őszintén elkedvetlenítő intrótól és a vokálban leginkább Papp Ritát idéző Beck Zoli teljesítményétől most tekintsünk el, cserébe a dal végi böcsületes zúzásért. De hát mi a franc van a lassúkkal? Az a zenekar, ami a Pécsi tánctanártól a Léci áltassig raklapszám írt szebbnél szebb, ihletett balladákat, teljesen érdektelen dolgokat művel egy amúgy jobb sorsra érdemes lemezen: a Lélekrajt például túl azon, hogy ezúttal nem Endy gitárrésze, hanem Zoli éneke idézi ismét a Kispált (másik kezem is letöröm), egészen kiábrándítóan hat. (A Jó január herceg kéne most, hogy az ellenpélda legyen, de nekem csak az Egy perccel tovább idejéből származó zenekari fogások visszaöblögetésének tűnik, Bereményi-szöveg ide vagy oda.) És, hogy mennyire hangsúlyosan van jelen a nemkívánt hatás, az ötös és hatos után a hetes trekkre is kiterjed a Kispál-blokk (elfogytak a kezek, mit tegyek), igaz, a Mecseki sétányok (ezúttal megint a gitárriff) legalább Lovasiéknak is a legszarabb korszakát idézi, ezt aztán simán írhatta volna Kispál András is az Én, szeretlek, tégedre. És ez bizony nem dicséret. Nagyon nem.
És ha még nem lenne elég negatív az összkép: Zoli dalszövegeiben is megfigyelhető néminemű elmozdulás a humoros-konkrét/direkt-életszagú képekkel dolgozó, baromi jól működő eddigiek felől a kevésbé megfogható, filozofikusabb (de végeredményben sajnos többnyire csak elmaszatolt) sorok felé. ("Mondják elment, / Hát nekik se. / Na hiába, / Hogy akarták. / Mondogatták, / Ismételték. / Na hiába, / Hogy manapság." - A kérdés mi legyen; "ami volna az a valami / és ha a valami semmi volna / a zsalukat ma nem nyitom ki / és sötétben vándorolna / minden valóság és a fényben / száműzve volna minden álmuk" - Lélekrajt)
A lemez közepe annyira leül, azaz, mit ül, zuhan, és rántja magával a magába roskadt zenehallgatót is, hogy a leginkább egy a Semmi szédítő magasságról lemaradt darabnak tűnő Nemlétező egészen felüdülésként hat. Nem kevésbé a meglehetősen kaotikus, de a maga karcos sokszínűségében egyértelműen a lemez pozitív csapásába sorolható A kérdés mi legyen is. Pedig ha a teljes (eddigi) zenekari életmű lenne a mérce (csak merő jóindulatból[!] nem az), ezek bizony legfeljebb a gyengébbek felé húzó közepesek közt lehetnének.
Megjegyzem, végül, nagy nehezen már majdnem találtam bezzeggyereket a lassú számok közt, mégpedig az Ül és vár halványabb kisöccsének tekinthető Ásítóra gondolva. Itt legalább sok helyütt jó a szöveg ("Ne nézz szembe magaddal / Mással se nézz szembe", ill: "Kőműves rohadék élet", aztán viszont sajnos: "Habarcs benne a lelkem"). Aztán, és ez lehetett volna a Városember nagy erénye, mi több, ezen a nyomvonalon haladva akár a zenekar legjobb lemezévé is avanzsálhatott volna (részemről marad a trón tetején a Semmi szédítő a Csészényivel szorosan a nyomában), ez a dal is fogja magát és egy éles, váratlan kanyarral eltér a papírformától, elszabadul, zúz, majd véget ér. Közben nem hogy nem veszít a dallamossági faktorból, de talán még zeneibb is lesz. Magyarul írt nekünk az y egy fél lemeznyi egész jó dalt, meg valami mást is, amiről most elegánsabb, ha nem szólunk részletesebben. Azonban ahelyett, hogy kotlottak volna fölötte még egy(két, hár, négy stb.) sort, kinyomták, így, félkészen, ami azonban ez esetben nem nyers őserőként hatott (na jó, nem minden esetben), hanem sok esetben nyers, emésztetlen izéként. Lehet itt persze miből jövőt vizionálni, hiszen az a pár jó szám, amiket itt emlegettünk, nagyon jó és nemcsak szimplán jó, de új, még akár nagyon sokfelé is szerteágaz(tat)ható távlatokat nyithat meg a zenekar előtt, legközelebb mondjuk kicsit több érleléssel. A fenti mondat feltételes módjainak száma azonban így is aggasztó.
Mindezek végigolvastán persze egyúttal joggal merülhet föl a kérdés az egyszeri olvasóban, hogyha ennyire lelombozó volt az új 30y-lemez, mégis mi a francért az év legjobb hazaija. Nos, igen, erre próbáltam utalni az elején. Jelenleg itt tart a hazai színtér, ami egyrészt Beckék dicsérete (nem irónia, valóban), nevezetesen, hogy fél(sőt, negyed)gőzzel is leverik a többi hazai zenekart, másrészt azt is mutatja, hogy ez a két-három éve még pezsgőnek tűnő színtér (egy színtér? színtér egyáltalán?) valójában milyen irdatlan nagy válságba került gyakorlatilag pillanatok alatt. Igen, itt tartunk. Logikailag az következne, hogy idézzem a szolid, szimbolikus röffenést a nyitódal végéről.


2011. január 13., csütörtök

Besztof 2010 (IV.): 4.

4. Beach Fossils: Beach Fossils


Nézem a wikin, hogy amúgy kik ezek. A wikipedia pedig néz vissza rám, hogy ő se tudja. Nagy nehezen kiköpi a gúgl, hogy brooklyni a zenekar (egy piros pont rögtön), meg hogy a valamilyen weboldal szerint ezt játsszák: "lo-fi, indie, surf rock, garage rock, noise pop". Még jó, hogy több kategória épp nem jutott eszükbe. A selftitled cím eleve gyanússá tehetné, de közben a net is megsúgja: ez az első lemezük. Ennyit tudok hát a Beach Fossils nevezetű zenekarról, és még ezt a csekély számú információt is csak annak utána szereztem be, hogy arra jutottam, az övék a 2010-es év negyedik legjobb lemeze.
Na és akkor elő a farbával: mi ebben a jó? Tulajdonképpen minden. Egyrészt, mintha a fiatal Kispál András pengetné a hathúrost, pár dekával kevesebb bít és több indie hatással, másrészt ugyanaz a laza leszarom-attitűd, ami a The Drums zenéjében is (zeneileg is) nagyon rokon módon visszaköszön, a BF-nél azonban inkább a kedves, megható, egyszerű melódiákban, előbbinél inkább valami újundokos arroganciában. És ha már az attitűdnél vagyunk: ezek a kölkök vagy tényleg nem pozőrök, vagy nagyon jó pozőrök (=fel sem tűnik). Mivel csak 10 szám van a lemezen, a címek meg rövidek, jöjjön most az esettanulmány: Sometimes, Youth, Vacation, Lazy Day, Twelve Roses, Daydream, Golden Age, The Horse, Wide Awake, Gathering. Na mindez most csak azért, hogy reprezentálhassuk: ezek tényleg ilyen nyugis gyerekek. Persze Brooklyn, szóval kicsit fals a kép, az ember mégis szinte látja a lelki szemei előtt, ahogy valami nagy mező közepén fekszik ez a három-négy (tényleg, három vagy négy?) kopottfarmeres, nemtörődöm pacák, szájukban szalmaszál, lassan alkonyul, ők meg sört szürcsölnek. Ha van elég a hűtőládában, mi is. És persze az önkény vad, értelmetlen csapongása, hogy én most ezért a hangulatért képes vagyok azt mondani, hogy ez jobb a legtöbb idei lemeznél és az utóbbi évek egyik legfontosabb új zenekara, mégis így teszek. Talán nemcsak a hangulatról van szó. Közhely vón azzal zárni, hogy ez az az eset, mikor zenéről?


2011. január 5., szerda

Besztof 2010 (III.): 5.

5. The Coral: Butterfly House


A The Coral az az együttes, amibe itt-ott-amott többször is belefutottam, legtöbbször úgy jártam vele, hogy kapcsolgatunk, apám kérdi, mi ez, mert egész jó, mondom, nem tom, de olyan ismerős. Igen, az ez a zenekar szokott lenni. Igaz, az, hogy csak ilyen felszínesen ismerem őket, nem kizárólag az én hibám, ha jól vettem észre, országszerte sem sokan tudják, hogy milyen jó kis banda ez.
Pedig hát. Elég csak meghallgatni a Butterfly House-t. Mert hát most komolyan, aki még a Walking in the Wintertől vagy a Falling All Around Youtól sem andalodik el legalább egy pillanatra, bizonyára bébifókákat nyúz egész nap. Holott igazság szerint nincs ebben a zenében semmi különös, kis ez, kis az, visszafogott melódiák, katarziskerülés, jó ritmusok. Nincs túlságosan kiemelkedő teljesítmény, dobbravúrok, eszement gitárszólók, bonyolult énekdallamok. Mégis minden rendben van, mármint az egész, úgy egyben, mint csapatmunka. A korai R.E.M. juthat erről eszünkbe, és hogy nem is csak teljesen önkényesen, annak bizonyítására némi zenei rokonságot is találunk, mondjuk a Sandhillst hallgatva. Meg persze sok helyütt (pl. a címadó kapcsán, vagy még inkább: Two Faces) a Bitlisz. De még egészséges mértékben, értsd: nem penetránsan zavaró nyúlásként, mint pl. a tökéletes epigon, de meglehetős fantáziátlan Tame Impala esetében. Amúgy, ha belegondolunk (azaz frászt gondolunk, inkább hallgatunk), valahogy pont ezeknek a nagy zenei kunsztoknak a hiánya (azaz a helyettük meglévő harmónia) teszi ilyen kellemessé ezt a korongot. És amellett, hogy semmi kunszt, azért hogy beeszik magukat az ember fejébe az olyanok, mint a She's Coming Around, a 1000 Years vagy a Walking in the Winter. És ezzel összefüggésben persze az is nagy szó, hogy minden egyes szám külön-külön is megteremti a maga egyedi, autentikus hangulatát (a lemez összhatásán túlmenően is), anélkül, hogy ehhez bármit is nagyon erőltetnie kéne a zenekarnak. A zene, úgymond, egy percre sem marad(hat) beleéletlenül. És, írom ezt persze elsősorban mentegetőzés gyanánt, amiért ilyen rövid lett itt az indoklás, erről nem is nagyon van még mit mondani. Tessék ilyet hallgatni, sokat.




PS: külön kijött a lemez akusztikus verziója is, amit külön ajánlunk, csak nem akartuk (=nem akartam, csak többesben jobban hangzik) ugyanazt a zenei anyagot kétszer is szerepeltetni a listán

2011. január 3., hétfő

Besztof 2010 (III.): 6-10

06 - Avey Tare: Down There

Avey Tare már az Animal Collective-vel bebizonyította, hogy az egyik legfontosabb ember napjaink zenéjében. Ettől még persze a szólólemez nem feltétlenül lesz jó. De az. Méghozzá nagyon, ötletes, dallamos, szép. Ha gonosz lennék, és hát mi más is, azt mondanám, hogy a Down There nem is különbözik túl sokban egy (jobban sikerült) AC-albumtól. Mintha a Merriweather Post Pavilion kisöccsét hallgatnánk. Hogy valamivel mégis halványabb lett nála, azért mégis tettenérhetjük (ennyiben bizonyított, hogy igenis, hiányzik azért a kollektíva többi tagja), de mivel nem sokkal és említett alkotás az évtized egyik meghatározó, kimagasló műve, ez még bőven rendben van. Mit rendben van, egyenesen nagyon jó. Amennyiben van ilyen zenekari tagok közti szólórivalizálás (és hát van, mindig van), fel van adva a lecke Panda Bearnek. (Legalábbis ezek alapján) Jó kis idők járnak, annyi szent.





07 - Vampire Weekend: Contra

Erről a lemezről egyszer már írtam itt és korábbi soraim alapján engem is meglepett, hogy végül ilyen magasan végzett a listán. Vagy talán a jó szereplés alapján lepett meg visszamenőleg, hogy mennyire ellenkezve fogadtam. Mindenesetre a VW letagadhatatlan érdeme, hogy a lemez, amelyet nagyjából egy éve hallgatok (újra és újra - ez már önmagában sem rossz), egyre inkább a szívemhez nőtt, egyre inkább megszerettem a számait és még magát a koncepciót is. Meg kell követnem a zenekart, ez az év egyik (szerintem szám szerint hetedik) legjobb lemeze.





08 - Sufjan Stevens: Age of Adz

Nehéz olyan egyszerre tisztességes (=művelt) ÉS jó ízlésű zenerajongót mondani, aki ne várta volna kiemelt figyelemmel Sufjan Stevens új anyagát. Stevens minden kétséget kizárólag ennek a kornak az egyik legnagyobb zenésze és zeneszerzője (legalábbis a könnyű műfajban, ha még létezik ilyen). Persze hatásvadász, persze sokszor a giccset súrolja, van, hogy bele is merül. E manírjai viszont olyan profizmussal, szakmai alázattal és főleg lélekkel, ösztönös, belülről fakadó muzikalitással találkoznak, hogy nem bánjuk. Már hogy a hatásvadászatot. És ha ezen a színvonalon folytatja, őszintén remélhetjük is, hogy kitart még pár évtizedig ez a vadászidény.





09 - Gorillaz: Plastic Beach

Nincs könnyű helyzetben a kritikus, hiszen míg a 2010-es Gorillaz-lemezről ír (nem mellesleg: elismerően), már a 2011-es szól a winampból, relaxációs céllal. A 11-es, ami, bár valóban nehezebben emészthető anyag, mintha összességében jobb zene lenne. De erről majd annak idején. Ami a Plastic Beachet illeti, az is jó zene. Jó, csak hát nagyon pop (műfaját tekintve is leginkább az a hiphop mellett), meg hozzáállására nézvést is. Sok a sztárvendég, akik persze mind nagyon kitesznek magukért, meg hát Damon Albarn is a legjobb (de vajon a legjobb legjobb?) formáját hozza, mégsem ezt szeretjük tőle elsősorban. És amennyivel több (az én olvasatomban: kevesebb) ez a lemez egy alternatív zenei kísérletnél, amennyire készebb és populárisabb, slágeresebb, stb., annyival lejjebb kerül az én listámon is (9.), mint amúgy kerülhetne. Tudniillik, ha van zenekar, ami aztán simán jegyezhetné akár az év albumát is, az ez. Csak nem ezzel a lemezzel. Majd talán máskor, mással. (Korábbi írás: itt.)





10 - These New Puritans: Hidden


A These New Puritans nagy lépésekben menetel előre, méghozzá a népszerűségre és a zenei teljesítmény színvonalára nézvést egyaránt. Holott egyre kevésbé médiabarát dolgokat csinálnak, mégis, nekik mintha valahogy elnézné a világ. És bár a Hidden szerintem azért nem az év albuma (ld. NME), igen jól sikerült, valóban mélyen szántó anyag. Kellemetlen, nehezen, sok próbálkozással befogadható, mondhatni posztmodern zene. Mégis, a szó legnemesebb vett értelmében: élmény. Olyan munka tehát, amivel - sok, hasonlóan posztvalami zenei lózunggal ellentétben - tényleg megéri bíbelődni. És, hogy a reklámszöveget is kifacsarjuk egy kissé, mivel a TNP még csak nagyon az elején jár és szemmel láthatóan nem áll szándékában elkurvulni, mondhatjuk talán, hogy egyszerre bizonyíték és ígéret. Elismerésem. (Mindez terjengősebben: itt.)

2011. január 2., vasárnap

Besztof 2010 (II.): 11-50

Akkor tehát a helyezettek 11-50-ig:

11 - Broken Social Scene: Forgiveness Rock Record youtube

12 - Wolf Parade: Expo 86 youtube

13 - The Smashing Pumpkins: Teargarden by Kaleidyscope Vol. 1: Songs for a Sailor youtube

14 - The Charlatans: Who We Touch youtube

15 - Foals: Total Life Forever youtube

16 - Stone Temple Pilots: Stone Temple Pilots youtube

17 - Antony and the Johnsons: Swanlights youtube

18 - British Sea Power: Zeus EP youtube

19 - Caribou: Swim youtube

20 - The Smashing Pumpkins: Teargarden by Kaleidyscope Vol. 2: The Solstice Bare youtube

21 - Broken Social Scene: Lo-Fi for the Dividing Nights EP youtube

22 - Röyksopp - Senior youtube

23 - The Drums: The Drums youtube

24 - Titus Andronicus: Monitor youtube

25 - Lenin: Lenin youtube

26 - Liars: Sisterworld youtube

27 - Tame Impala: Innerspeaker youtube

28 - Björk & Dirty Projectors: Mount Wittenberg Orca youtube

29 - Yeasayer: Odd Blood youtube

30 - Band of Horses: Infinite Arms youtube

31 - Beach House: Teen Dream youtube

32 - Interpol: Interpol youtube

33 - 30y: Városember youtube

34 - Isten Háta Mögött: Ü youtube

35 - The Tallest Man on Earth: The Wild Hunt youtube

36 - Robert Pollard: Moses on a Snail youtube

37 - Sufjan Stevens: All Delighted People EP youtube

38 - Brandon Flowers: Flamingo youtube

39 - Óriás: Példák hullámokra youtube

40 - Eels: End Times youtube

41 - Johnny Cash: American VI - Ain't No Grave youtube

42 - Jónsi: Go youtube

43 - The Vaselines: Sex with an X youtube

44 - Klaxons: Surfing the Void youtube

45 - MGMT: Congratulations youtube

46 - Girls: Broken Dreams Club EP youtube

47 - The Walkmen: Lisbon youtube

48 - Kistehén: Picsába az űrhajókkal youtube

49 - Belle & Sebastian: Write About Love youtube

50 - Quimby: Kicsi ország youtube

2011. január 1., szombat

Besztof 2010 (I.): Futottak még

Na akkor kavarjuk meg egy kicsit a dolgot és osszuk el pár napra. Tehát úgy lesz, hogy ma az ún. honorable mentions kategória következik, tehát azok közül szemezgetünk, akik nem jutottak be az ötvenbe. A játékszabályok tavaly óta nem változtak, tehát a versenyben idén megjelent hazai és külföldi nagylemezek, továbbá 15 percnél hosszabb játékidejű EP-k vettek részt, válogatáslemezek és koncertlemezek nem. Holnap jönnek a top helyezettek 11-50-ig, holnapután a 6-10. helyezettek, rövid ismertetőkkel, majd öt napon keresztül egy-egy hosszabb kritika az első öt lemezről (és a magyar mezőny legjobbjáról ráadásként). Az év amúgy szerintem jó volt, jobb mint a tavalyi, főleg a második felében sűrűsödött be az év, vagy lehet, hogy csak én éreztem úgy, mert akkor hallgattam meg sok mindent korábbról is. Nem mehetünk el szó nélkül a Kispál megszűnése mellett, egyszersmind a kiváló búcsúkoncert cd/dvd mellett sem, szép volt fiúk, elegáns, stílusos távozás. Ezt már csak azért is fontosnak láttam megemlíteni, mivel a koncertlemez, bármily jó is legyen, nem szerepelhet ugye a listán.
A listán, amin tehát ugyancsak nem szerepelnek ezek: épphogy csak lemaradt a Massive Attack kicsit uncsi, kicsit sötét, de mindenképp inkább kellemes mint ciki visszatérése, a Heligoland (51.), az egyre lejjebb süllyedő Kings of Leon Come Around Sundown-ja (53.), a Tokyo Police Club ígéretes, mi több, kiváló első lemezének szégyentelenül gyenge folytatása, a Champ (54.), a Deerhunter általános körberajongásnak örvendő, amúgy szép is, de általam eléggé unt Halcyon Digest-je (56.), a Grinderman ugyancsak unalomba (és unott önismétlésbe) torkolló Grinderman II (59.) lemeze, Neil Young amúgy kellemes csalódást nyújtó Le Noise-a (62.), Phil(ip) Selway erőtlen szólópróbálkozása, a Familial (63.), a Hot Chip új lemeze, a One Life Stand (64.), Eminem Recovery-je (65.), a The Dead Weather Sea of Cowards-a (66.), a KoRn erőlködése, a Remember, Who You Are (69.), az LCD Soundsystem-től a This is Happening (71.), amit, ha addig ütnek, sem értem meg, mit zabál annyira a nemzetközi kritika, a Linkin Park egyre szánalmasabb szerencsétlenkedése, A Thousand Suns (83.), Michael Jackson posztumuszlemeze, a Michael (89.) és Serj Tankian egyszerűen kínos parádézása az Imperfect Harmonies-on (93.).
Összesen 101 lemezt listáztam idén, ebből a százegyedik, a (mondhatjuk így is, ha muszáj) citromdíjas, a számomra torony magasan az év legrosszabb alkotása, a Crystal Castles II-es anyaga, ami leginkább nukleáris anyagokkal kínzott valahai mutáns macskák feldarabolása közben keletkező agonizáló vernyákolásra emlékeztetett, némi dobgépes püffögéssel.
Holnap már a jók jönnek. Addig is egy nagyon jó szám egy az ötvenről amúgy finoman szólva is lemaradó (96.) albumról, a Daft Punk Tron Legacy filmzeneanyagából.