Beady Eye: Different Gear, Still Speeding

Nyilván úgy illenék, hogy örökkön meglévő és egyre csak növekvő ellenszenvemet palástolva/kompenzálva hosszabban írnék az Oasis-ről, a Gallagher-fivérekről, meg erről az egész középszerűség-dologról. Leszögezném a nagy tiszteletet (tehát hazudnék) és próbálnám egyrészt nem magamra haragítani a zenekar rajongóit, másrészt nem sablonosan viselkedni, mint Radiohead-fanatikus. Nos, ilyen kísérleteket, úgy döntöttem, nem teszek, amíg a zenekar (vagy valahanyad része) nem erőlteti meg magát. Akkor én minek? Amúgy is, a kísérletre volt már példa, legalább a próbálkozás szintjén: az utolsó igazi Oasis-lemezről írván, 2008-ban. Bevallom, én most fel se lapoztam a wikipediát, hogy akkor ez most melyik Gallagher-testvér és hányan mentek utána az Oasis legutolsó felállásából, ha egyáltalán mentek utána. Tök mindegy, úgyse tudtam megkülönböztetni őket. De nem is szükséges. A(z utód)zenekar ugyanis mit sem csorbult. Mikor a Beady Eye-os Gallagher azt ígérte, hogy a színvonal mit sem fog csökkenni a szétválás miatt, teljesen igazat szólt. Ez ugyanis pont olyan, mint az Oasis, pontosan ugyanazokkal az előnyökkel és hátrányokkal. Előny tehát a tökéletes rögzítés, jól szóló hangszerek, a megkérdőjelezhetetlen technikai tudás (na tessék, hát nem éppen azt csinálom, amiről megfogadtam, hogy márpedig nem?!), az ügyes, bár sablonos hangszerelési megoldások és az erős (igaz, egydimenziós) hangulatú dalok. Hátrány pedig továbbra is a totális fantáziátlanság, a Beatles kollektív seggéből történő kibújásra való elemi képtelenség, a felszínesség, kiszámíthatóság és igen, kurziválom, középszerűség. Egyszerűen viszi a dolgot a kilencvenes évek óta belőle pöfögő lomha svung (amely egy-két pozitívumszámba menő próbálkozást, ld. Heathen Chemistry leszámítva) már a második évtizede vánszorogtatja az együttes amúgy töretlenül sikeres karrierjét. Nincs itt másról szó: a régi beidegződések íratják a számokat és vetetik meg a cédéket egyaránt. Kellemes, langy mocsármeleg. Mindenki megnyugodhat hát (a recenzens is), minden maradt a régiben. Nem is kellett volna ide más, csak a 2008-as kritika linkje. Csak hát a régi beidegződések, ugye...

Apex Manor: Year Of Magical Drinking

Az Apex Manor bemutatkozó lemeze, a Year Of Magical Drinking igazán méltó idei első rivjúnkra, hiszen - minek húzzam az időt - fantasztikus zenét nyújt. A tavaly alakult zenekar előtörténete igen egyszerű, a The Broken West feloszlása után Ross Flournoy frontember az NPR egyik online dalszerzőversenyére összedobott pár számot, aztán úgy gondolta, ér ez annyit, hogy új zenekart gründoljon köré. Jól tette. Az Apex Manor enyhe lo-fi beütéssel fűszerezett, visszafogottan érzelmes, enyhén beates hatásokat mutató indie popjára nagy szükség van ebben a mostani mezőnyben. Nem véletlen, hogyha a The Broken Westről olvasgatunk, gyorsan ráakadhatunk az infora, miszerint korábban a The National előtt is léptek fel párszor. Ez is érthető, mi több, hallható is, immáron az Apex Manortől visszaolvasva, különösen a gyors számok emlékeztetnek az Alligatorön hallható életerős, kicsattanó Berningerékre. Egy szó, mint száz, hibátlan, átlag háromperces, többnyire gyors, mégsem buta vagy túl egyszerű popszámokat hallunk, amikre egyaránt hathatott a már emlegetett The National, de akár a Pixies vagy a Yo La Tengo is, abban az értelemben legalábbis mindenképp, hogy ötvözik az okos, intellektuális és az egyszerű, fülbemászó zene kategóriáinak főbb attribútumait. Semmi kétségem afelől, hogy nem az én évvégi besztof-listám lesz az egyetlen, ahol a friss zenekar jó magasan fog nyitni.