A Travis a nagyon jó együttesek sorát erősíti. Nem készítettek még minden szempontból kiemelkedő munkát, de azon kevesek közé tartoznak viszont, akiknek talán egyetlen rossz dal sem került ki a kezei közül. Középszerű annál több, de ha most felszólítanánk a világ többi zenekarát, hogy az vesse rájuk az első követ, nem kellene féltenünk őket. A Travis alapképelete igen egyszerű: a britpop zenei alapjaiból kiindulva (elsősorban a Radiohead The Bends albumán hallható hangzását megszelidítve) egy leheletnyi egyediséggel fűszerezett alternatív muzsikát hallunk, ami minden körülmények közt élvezetesen hallható, nehezen megunható (hacsak valaki nem idegenkedik eleve magától a műfajtól) és helyenként igazi csúcsteljesítményeket terem (Why Does it Alwasy Rain on Me, Sing, Flowers in the Window, Sign, Beautiful Occupation, etc.). Ha van hasznos és fontos zenekar, kvázi a világörökség nemcsak része, de fontos alappillére, na az a Travis. Az új, Ode to J. Smith címre keresztelt lemez fényében pedig méginkább az. A beharangozóként limitált példányban, bakeliten megjelentetett J. Smith EP már nagyon jókedvre deríthette a rajongókat, a címadó zseniális, bőven beilleszthető a fenti, zárójeles sorba és a másik két szám is igen bíztató volt. A Something Anything kislemez is jobb formájában mutatta a bandát, a három percet el sem érő, gyors popdal igazi csemege, kellemes és könnyed, mit akarhatnánk még?
Bár a kérdés költői, a válasz mégis idekívánkozik: egy olyan lemezt, ami csupa J. Smithekből, Get upokból és ehhez hasonlókból áll, tehát egy száz százalékos Travist mutató, a maga nemében tökéletes albumról. Ha itt még nem is tartunk (valahol 50 és 75 százalék közt teljesít a zenekar a képességeihez képest, ami, tekintve, hogy nem mindennapi képességek birtokosai ezek az úriemberek, nem kis dolog), látszik már az alagút a fény végén. A lemez kezdése például egészen lehengerlő: a Chinese Blues ideális felütése után a már bemutatott (és egy korábbi posztban bővebben is körülseggkinyalt) J. Smith, Something Anything és az elsőrangú indierockos Long Way Down bármelyik mostanában megjelent lemez nyitányát lemossa, vagy legalábbis alaposan megszorongatja. És bár ezek után sincs baj, a dolog valamennyit azért esik a színvonalából, a Broken Mirror és a Last Words amolyan megszokott recept alapján készülő egyentreviszdaloknak hatnak, olyan habarcsnak, amely a zenekar bármely lemezének bármely pontjára beilleszthető lenne (na jó, a nyitó és zárószámokat leszámítva). A rövid pihenő után ismét a hullám egy jobb szakaszához érünk, a Quite Free ismét egy nagyon eltalált darab, hogy az azt követő Get Upról és a lemez egyik csúcspontjának számító Friendsről már ne is szóljunk (micsoda, egyszerű, de nagyszerű ének- és párakkordos alaptéma, atyaúranyám!). A lezárás sajnos már vérszegényebb, a Song to Self ismét a futószalagon készült trekkek sorába illeszkedik (a J. Smith EP dalai közül egyedül lehagyott és csak a japán kiadás bónuszdalaként publikált Sarah mennyivel jobban illett volna ide utolsó előtti darabnak, hamár). A Before You Were Young pedig bár kellemes ötletet valósít meg és a lemezen elfoglalt poziciójától elvonatkoztatva bizonyára a lényegesen jobb számok közé tartozna (dacára a már ötletszinten is botrányos Keane-utánérzéssel), lezárásnak igencsak vérszegény és funkciótlan, valahogy nem illik ennek a majdnem passzoló lemeznek a végére. Ahogy az ötödik számtól kezdve valahogy semmi sem passzol, az utóbbi idők legrosszabb dallistaszerkesztésével van dolgunk, még a jó számok is gyengítik egymást azzal, hogy az album nem kap egy egészséges, természetes folyásirányt, nem fejlődik sehova, de nem is tudja tartani a színvonalat, hanem összevissza cibálja, ott lassul ahol nem kéne és ott gyorsul, ahol már úgyis mindegy. A tény viszont, hogy (a három-négy töltelékdal egyre idegesítőbb jelenlétét nem számítva) ez a hiba szinte az egyetlen a lemezen, inkább örömteli, mint szomorú, bár kétség kívül nagyon bosszantó.
