2008. szeptember 28., vasárnap

Travis - Ode to J. Smith


A Travis a nagyon jó együttesek sorát erősíti. Nem készítettek még minden szempontból kiemelkedő munkát, de azon kevesek közé tartoznak viszont, akiknek talán egyetlen rossz dal sem került ki a kezei közül. Középszerű annál több, de ha most felszólítanánk a világ többi zenekarát, hogy az vesse rájuk az első követ, nem kellene féltenünk őket. A Travis alapképelete igen egyszerű: a britpop zenei alapjaiból kiindulva (elsősorban a Radiohead The Bends albumán hallható hangzását megszelidítve) egy leheletnyi egyediséggel fűszerezett alternatív muzsikát hallunk, ami minden körülmények közt élvezetesen hallható, nehezen megunható (hacsak valaki nem idegenkedik eleve magától a műfajtól) és helyenként igazi csúcsteljesítményeket terem (Why Does it Alwasy Rain on Me, Sing, Flowers in the Window, Sign, Beautiful Occupation, etc.). Ha van hasznos és fontos zenekar, kvázi a világörökség nemcsak része, de fontos alappillére, na az a Travis. Az új, Ode to J. Smith címre keresztelt lemez fényében pedig méginkább az. A beharangozóként limitált példányban, bakeliten megjelentetett J. Smith EP már nagyon jókedvre deríthette a rajongókat, a címadó zseniális, bőven beilleszthető a fenti, zárójeles sorba és a másik két szám is igen bíztató volt. A Something Anything kislemez is jobb formájában mutatta a bandát, a három percet el sem érő, gyors popdal igazi csemege, kellemes és könnyed, mit akarhatnánk még?



Bár a kérdés költői, a válasz mégis idekívánkozik: egy olyan lemezt, ami csupa J. Smithekből, Get upokból és ehhez hasonlókból áll, tehát egy száz százalékos Travist mutató, a maga nemében tökéletes albumról. Ha itt még nem is tartunk (valahol 50 és 75 százalék közt teljesít a zenekar a képességeihez képest, ami, tekintve, hogy nem mindennapi képességek birtokosai ezek az úriemberek, nem kis dolog), látszik már az alagút a fény végén. A lemez kezdése például egészen lehengerlő: a Chinese Blues ideális felütése után a már bemutatott (és egy korábbi posztban bővebben is körülseggkinyalt) J. Smith, Something Anything és az elsőrangú indierockos Long Way Down bármelyik mostanában megjelent lemez nyitányát lemossa, vagy legalábbis alaposan megszorongatja. És bár ezek után sincs baj, a dolog valamennyit azért esik a színvonalából, a Broken Mirror és a Last Words amolyan megszokott recept alapján készülő egyentreviszdaloknak hatnak, olyan habarcsnak, amely a zenekar bármely lemezének bármely pontjára beilleszthető lenne (na jó, a nyitó és zárószámokat leszámítva). A rövid pihenő után ismét a hullám egy jobb szakaszához érünk, a Quite Free ismét egy nagyon eltalált darab, hogy az azt követő Get Upról és a lemez egyik csúcspontjának számító Friendsről már ne is szóljunk (micsoda, egyszerű, de nagyszerű ének- és párakkordos alaptéma, atyaúranyám!). A lezárás sajnos már vérszegényebb, a Song to Self ismét a futószalagon készült trekkek sorába illeszkedik (a J. Smith EP dalai közül egyedül lehagyott és csak a japán kiadás bónuszdalaként publikált Sarah mennyivel jobban illett volna ide utolsó előtti darabnak, hamár). A Before You Were Young pedig bár kellemes ötletet valósít meg és a lemezen elfoglalt poziciójától elvonatkoztatva bizonyára a lényegesen jobb számok közé tartozna (dacára a már ötletszinten is botrányos Keane-utánérzéssel), lezárásnak igencsak vérszegény és funkciótlan, valahogy nem illik ennek a majdnem passzoló lemeznek a végére. Ahogy az ötödik számtól kezdve valahogy semmi sem passzol, az utóbbi idők legrosszabb dallistaszerkesztésével van dolgunk, még a jó számok is gyengítik egymást azzal, hogy az album nem kap egy egészséges, természetes folyásirányt, nem fejlődik sehova, de nem is tudja tartani a színvonalat, hanem összevissza cibálja, ott lassul ahol nem kéne és ott gyorsul, ahol már úgyis mindegy. A tény viszont, hogy (a három-négy töltelékdal egyre idegesítőbb jelenlétét nem számítva) ez a hiba szinte az egyetlen a lemezen, inkább örömteli, mint szomorú, bár kétség kívül nagyon bosszantó.

2008. szeptember 20., szombat

Oasis - Dig Out Your Soul


Adott egy zenekar, amely meglovagolta a britpopot, sőt, kevesek közt túl is élte azt(!) és túl van pályafutása egyik legnagyobb húzásán, a meglepően jól sikerült Don't Believe the Truth lemezen, amely friss feszes hangzása mellett nemcsak megőrizte a védjeggyé vált oasis-sound értékesebb összetevőit, de újra is definiálta azt. Az igazán nehéz munka (=átállás a kétezres évekre, ami ugyebár a Heathen Chemistryvel nem igazán jött össze) tehát már elvégeztetett, most már csak nem szabad elszúrni a dolgot; és hát az Oasis nem az a zenekar, amelyik elszúrná. A Gallagher fivérek nem szoktak kockáztatni, annál is inkább, mivel legutóbb 2002-ben is megjárták vele. A Dig Out Your Soul az a fajta lemez, amiben - jellemző módon - a borítója a legrosszabb, de egyben a legemlékezetesebb elem is. Liam és Noel már a 95-ös (What's the Story) Morning Glory óta nem alkotott semmi túlzottan emlékezeteset, esélyük is egyszer adódott csak igazán ezt megismételni, de ami a klasszikus oasis-hangzást megteremtő második koronggal sikerült, a kísérleti kitérőt jelentő 2002-es dalcsokorral olyannyira nem, hogy máig ez a lemez a zenekar munkásságának fekete báránya.
A munka most is elsőrangú, és ahogy azt az Oasistől már megszokhattuk, ügyesen összevadászott hatásokból építkezik. A már ismert Beatles örökség mellé most újabb hatások kerülnek a vegyületbe: a Charlatans és a Supergrass hallgatásának lenyomata elsősorban az első két számban köszön vissza (néhol azért később is), a második, The Turning című opusz amúgy is kiemelendő, nemcsak mert az album egyik legjobb teljesítménye, hanem mert a Gallagher fiúk utóbbi hetekben (újra)indított Radiohead-ellenes nyilatkozatháborúja után igencsak furcsán, mondhatni pofátlanul hat a Faust Arp akkordjainak megidézése (nyúlása) a dal utolsó másodperceiben. A Beatles-analógiától annyira nem szabadulunk, hogy még Harrison szitárőrületét is híven követi a banda a To Be Where There's Life-ban. Kifejezetten kellemes színfoltja az Oasis látótér-tágulásának, hogy a (Get off Your) High Horse Lady Moby Natural Bluesának szinte a testvérdarabja lett, némi egyedi ízzel megspékelve. A legizgalmasabb építőkocka a Dig Out Your Soul zenei világában azonban az Oasis Oasisre gyakorolt hatása. A legslágeresebb trekkekben (The Shock of the Lightening, Falling Down) pont a felvállalt önreflexió, a futószalageffektus érvényesülése a legjobb, nevezetesen, hogy az Oasis mer Oasis lenni, vállalja, hogy gyakran felszínes zenét csinál és hogy a tagjai a lelkük utolsó kis darabkáját is eladnák némi sikerért és pénzért. Helyes. Ezt a zenekart ezért szeretjük (másért nem is lehetne), a termékért, amit megbízhatóan szállítanak, mondhatni ellenszenves, de jó dílerek ők, slágergyárosok, igazi, jó zenészek.

2008. szeptember 7., vasárnap

Kings of Leon - Only by the Night


A tavalyi év toronymagasan kiemelkedő három legjobb három lemeze közt volt (az Era Vulgaris és az In Rainbows társaságában) a Kings of Leon harmadik nagylemeze, azaz a nagy lemeze, a Because of the Times, amely a legfontosabb rockzenekarok közé kvalifikálta őket. A 2007-es lemez magában hordozta a Kings of Leon minden előnyös tulajdonságát, helyenként ellenállhatatlanul dögös volt, máshol szívettépően melankolikus és mindez méghozzá jó arányérzékkel vegyítve is. Igazi mestermunka volt ez, belépő a nagyok közé. Igazán meglepő ehhez képest, hogy a folytatásra mindösszesen egy évet kellett várni.
Az amúgy is igen termékeny kompánia most még magához képest is megindult, saját bevallásuk szerint egyre csak írják a számokat és alig győznek lépést tartani magukkal. Pedig az azért nem ártana. Az Only by the Night kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt a hiányzó láncszemként a 2005-ös Aha-Shake Heartbreak és a 2007-es Because of the Times közt, másrészt (és e poszt szerzője is az utóbbit érzi helytállóbbnak) a tavalyi csúcslemez kisöccseként. Bár a KOL házatáján mindenféle modern, kísérletező szellemiségről beszélnek, a maga nemében a Because of the Times sokkal kirívóbban kísérleti és sokrétű, mint az ahhoz képest már leginkább az időközben megszokottá minősülő fogásokkal és hangzásokkal operáló Only by the Night. A Closer című lírai nyitódarab már fel is mutatja a kísérletinek szánt jegyeket, nevezetesen egy, a háttérben végigzakatoló gitárloopot (nos, ami azt illeti, pláne ismervén a Bloc Party kísérleteit - soha vadabb, rosszabb, satöbbibb kísérletet, ez az REM Leave-jére hajazó ötlet nagyon is kellemes és organikus). A hangzás és a megszólalás ettől függetlenül mind dögösségben, mind szívtépésben a Because of the Timesé, egy kicsit tompultabban, kevésbé kreatívan és főleg a melankólia (a dögös rakenról hangzással szembeni) erőteljes térnyerésével. Hogy azért halljunk némi harapós gitárt is, arról többek közt az ingyenes kislemezként is terjesztett Crawl gondoskodik, igaz, nem maradéktalanul. A dalok nem rosszabbak, mint a 2007-es szerzemények, de érezhetően kevesebb ötlet és eredetiség van bennük, leginkább egy béoldalas lemezhez hasonlít az Only by the Night első hallásra. Az üdítő kivételt a (jó érzékkel második kislemeznek is kiválasztott) Sex on Fire képviseli, egyikeként azon kevés pillanatoknak a lemezen, ahol nem a Because of the Times jut eszünkbe, hanem egyszerűen csak magával ragad a zene. Említésre méltó (bár véleményem szerint nem egészen kiérlelt) szerzemény a Manhattan is, igaz, ilyen címmel rossz dalt nem is nagyon lehet írni.



Leginkább az anyag középrésze sűrűsödik be, egymást követik a jó és fülbemászó, de semmi különöset sem felmutató számok, ilyet a 2007-es, a maga nemében tökéletes lemezen nem képzelhettünk volna el. És bár erőszakoltnak hathat ez a sok párhuzam az előző albummal, nem az, a hallgató ugyanis akaratán kívül kényszerül méricskélésre, tekintve hogy ez a nagyon jó alapokon nyugvó, de kissé szedettvedetten kidolgozott anyag lépten-nyomon (kvázi megerősítést várva) visszakacsintgat az előző nagylemezre, mintha csak annak a sikerétől várná az átütő hatást. Egyáltalán nem rossz lemez ez, de messze sem olyan jó, mint amilyen mondjuk még egy év munkával lehetett volna. A Kings of Leon gyakorlatilag erőből (vagy ahogy a gimis menő srácok mondták nálunk anno) izomból készített még egy leöntést az előző lemezéből, ami ugyan hígabb is, ötlettelenebb is lett, de a Because of the Times svungja (és ez egyben újabb bizonyíték a 2007-es anyag nagyszerűségére) elég volt azért ide, ugyanis kiforratlanság, kapkodás stb ide vagy oda, az Only by the Night nem jelent visszalépést a Kings of Leon eddig óriásléptekkel megtett útján - igaz, nagy kár, hogy előre sem haladtak sokat.

2008. szeptember 3., szerda

Metallica - Death Magnetic


Van egy elméletem a Metallicáról. Szerintem ez az együttes kétszer volt a csúcson, egyszer a nyolcvanas évek végén (mondjuk a Master of Puppets, illetve az ...And Justice for All csúcslemezek idején, 1986 és 88 közt), amikor nemcsak képesek voltak haladni a korral, hanem a kor haladt általuk, ők voltak ugyanis az éppen áptudét heavy metal hangzást előállító (és nem mellesleg a legprofibban is előállító) zenekar. Az 1988-as évig sorra egyre jobb lemezeket produkáló (és legelső klipjét, csak ekkor, 88-ban forgató, de már a kezdetektől szupersztár) Metallicát azonban káóval csapta agyon egy, a semmiből föltűnt, Nirvana nevű zenekar és vele (nyomában) érkező seattlesound sereg (Soundgarden, Mudhoney, Tad, Melvins, Pearl Jam stb...), népszerűbb nevén az ún. grungehullám, amihez a Metallica (az első nagyon rossz döntést meghozva) bár próbált igazodni, nem tudott. És bár ennek az igazodni nem tudásnak az eredménye is egy sikeres, népszerű kultlemez (The Black Album, 1991) lett, magunk közt szólva a zenekar már ekkoriban elindult a nevetségessé válás rögös útján. Az ezt a popos-dallamos megújulást kicsit lassan követő (és az egykor kőkemény hangzást egyre csak langyító) nagylemezek, a Load, majd a mikróban újramelegített vacsorához hasonlító (még élvezhető, de már semmi újat sem mutató) ReLoad a dagályos pop/hardrock mocsárban tapicskoló és önmaguk dicsfényébe süppedt óriás rockdinoszauruszok sorába nyomta le a zenekart. És bár ez a két lemez helyenként nagyon emlékezetes darabokat is termett, a fanyalgó oldszkúler rajongók legsötétebb jóslatai igazolódtak be a kilencvenes években, mikor Lars Ulrichék olyan gyomorforgatóan semmitmondó, pénztárcapúposító álkiadványokkal álltak elő, mint az 1998-as Garage Inc. feldolgozáslemez, vagy az egyszerűen ijesztő S&M rockoperettlemez, 1999-ben.
Ezek után teljesen érthetetlen, hogyan került (majdnem) újra csúcsformába az ekkorra már leginkább csak részeges vakolómunkásokat megérintő banda, és bár megmagyarázhatatlan, a tény azért mégiscsak tény, ha csak egy szám (I Disappear) erejéig is, a Metallica ismét képes volt maradandót alkotni, nevezetesen hosszú évek nyálas kalandozásainak minden pozitívumát (Until it Sleeps, Turn the Page, The Memory Remains stb.) összehozni a régi szép idők keménykedéseivel; pont az ezredfordulóra (2000) megszületett a 2.0-ás verziószámú, ismét klasszikusan szóló Metallica. Nem meglepő, hogy a Mission Impossible filmzenéhez írt kislemez után 2003-ban mindenki valami igazán jót remélt. Nem szaporítanám a szót, a végeredmény ismert, a St. Anger (dacára pár igen jó kis számnak: Frantic, The Unnamed Feeling, vagy a címadó) minden idők egyik legszánalmasabb próbálkozása lett, ha pár szóban kéne összefoglalni: a negyvenes poprokkerek megpróbálnak visszaemlékezni fiatalságuk (addigra már meglehetősen túlhaladott) zenéjére, miközben tátott szájjal próbálják utánozni (bár nem értik), jóindulatúbbak szerint a mesteri System of a Downt, szerénységem szerint pedig a Limp Bizkitet.



Öt év telt el és itt az új lemez.
A Death Magnetickel (ezért is volt szükség a kilóméteres bevezetőre) James Hetfield társasága furcsamód ott folytatja, ahol még jól ment minden, visszatértek az I Disappear hangzásához, tehát megvalósították azt a korábban kivitelezhetetlennek és elképzelhetetlennek hitt hármas egységet, miszerint melódia, keménykedés és feszkó/izgalom is van a dalokban. A korai lemezek leginkább az elsőben nem nagyon bővelkedtek, a kilencvenes években a hard illetve heavy jelzők koptak le nyomtalanul a Metallicáról, a St. Anger pedig tulajdonképp semmilyen követelménynek nem felelt meg igazán. Ehhez képest az új lemez feszes, tempós, változatos (!) hangulatilag, ritmikailag, dalszerkezetileg egyaránt, a Load-ReLoad korszak kérlelhetetlen zeneisége köszönt ránk, immáron azonban hamisítatlan hardrock-metálzenei körülmények közé csomagolva, James Hetfield is valahogy visszafogottabban énekel, egészen úgy mint egy ember (szemben a régebbi Hetfielddel, aki leginkább egy promóciós célokra tervezett, észak-amerikai favágókülsővel dizájnolt emberi ének szimulációjára tervezett szoftverre hasonlított), sehol sincs már a Black Album gyomorforgató patetikussága (Nothing Else Matters, The Unforgiven stb.) és a St. Anger unalomig variált, izzadságszagú gitárfutamai. Még a legijesztőbb című (The Unforgiven III.) dal is kifejezetten jól sül el, az album egyik csúcspontja (még a kezdeti zongoraakkordok sem csapják agyon, tíz éve ebből az ötletből simán egy Nothing Else Matters szintű nyáltengert írt volna Hetfield), dacára annak, hogy most aztán már tényleg nem lehet több bőrt lehúzni az eredeti unforgiven-ötletről. Az utóbbi húsz év legjobb és leghallgathatóbb Metallica lemeze készült el a legendás Rick Rubin producernek (is) köszönhetően, egy vélhetően az idő folyamán majd klasszikussá váló lemez, aminek ugyan már 2000-ben el kellett volna készülnie, de ahogy a közhely tartja, jobb később.