Besztof 2011 (VI.): 2011 legjobb magyar lemeze

11. Hó Márton és a Jégkorszak: Dalok a fürdőszobából

Hó Márton(éka)t pont egy blogon hosszasan bemutatgatni nagy hülyeség volna, elvégre is épp a blogoszféra és a fészbuk a kétezer-tizes évek fiatal undergroundjának két legfőbb közege, Hó Márton (és zenekara) is így csinált - nem is akármilyen - karriert meglehetős gyorsan, s reméljük, még csak a dolgok kezdeténél járunk. Mert hogy rendkívül sok baromi jó zenéről nem tud a többnyire csak az MR2-ből tájékozódó, magát alternatív zenei ízlésűnek tekintő nagyérdemű, eddig is tudhattuk, ha vettük a fáradságot, a magyar hálószobapop (akusztikus lo-fi) pedig legszebb pillanatait éli, a színtér már zsong és sokszínű, az előadók közül még szinte senki sem futott be amúgy rendesen (épp az itt tárgyalt Hó Márton és épp az itt majdnem tárgyalt Norbert Kristof kivételével), a trú hálószobások sem kurvultak még el a népszerűség csábításának engedve, de a magyar átlagslágerek átlagszerzői sem fedezték még fel (mint Kölcsey a népköltészetet) maguknak plusz ihletforrásként a hálószobapopos zenéket. Most még tehát jó minden, ahogy az első Hó Márton-lemez is az, no ne tessék félreérteni, itt nem arra célzunk, hogy a későbbiekben bárminek is oka lenne elromlani, de azért, mint mindig, ezúttal is benne van a pakliban, de ez most még minden bizonnyal nagyon jó, patikamérlegen adagolva a profizmust és bájos-kócos spontaneitást, az egyrészt nagyon tudatos, nagyon ügyes zenekomponálást, másrészt a műfaji kritériumként is emlegethető, úgymond kötelező esetlegességet és bumfordiságot ("Szandra, / ó, Szandra, / mikor megyünk már a Balatonra..." stb.)



A Dalok a fürdőszobából teljes fegyverzetében mutatja a (nemzetközi viszonylatokban is nagyon erősnek tűnő) magyar hálószobapop színterét (még ha fél lábbal már ki is kecmergett belőle a gitárpop irányába), nem összefoglaló, hanem kimagasló és jellemző alkotásaként, melytől (ha van egy kis esze és némi jó ösztöne), csak még inkább erőre kap majd minden hálószobazenész, egészen addig, amíg ez az egész színtér, mint valami zenei vörös óriás, a farkába nem harap és amúgy thermidorilag fel nem oldódik abban a nagy műfaji hömpölygésben, ami kvázi a könnyűzene tektonikus mozgásának tekinthető, mióta világ a világ. Addig meg élvezzük ezt a nagyon jó kis lemezt, rég járt ugyanis hazai előadó ilyen közel a top10-hez. Legyünk büszkék és merjük csak bátran piros-fehér-zöldre verni a mellünk, hogy az egy dolog, hogy puli, meg gulyás, meg vízilabda, de azért közben még ilyenünk is van. Ez a szöveg jut eszembe még, meg hogy lehet, hogy a végén itt még minden kispálok, quimbik és hiperkarmák végső lecsengésével talán kapunk plusz egy ilyesmi generációs élményt csak úgy grátiszba, amire aztán tényleg nem számíthattunk matuzsálemi huszonéveinket taposván. Nofene.
(Amúgy lehet, meg ajánlott is lemezt venni itt.)

Besztof 2011 (V.): 4.

4. Tori Amos: Night of Hunters

Tori Amos az átlagművelt többség (tehát azok, akik lényegében semmit sem hallottak tőle, legfeljebb róla) szemében Björk valamivel unalmasabb verziójának tűnhet. Bevallom, magam sem vagyok Amos-szakértő, például egy lemeze sincs meg - bár most visszamenőleg beszereztem, amit tudtam. Holott nem most kezdtem őt hallgatni, de hát van ez így - az ember tisztel és kedvel valamely előadót, de az élet valahogy nem hozza úgy, hogy rákattanjon, végighallgassa retrospektíve a teljes életművet és több mázsa cikket olvasson róla. No de beszéljünk a friss anyagról. Tori Amos ugyanis kvázi tiszta lapot adott magának és korábbi lemezeitől függetlenedve (saját zenei előzményeitől mégsem elszakadva) készített egy szívszorítóan szép, brilliánsan egyszerű(nek tetsző), közben mégis mérnöki precizitással szerkesztett, időtálló lemezt. Meglepően zavartalanul adaptálja magát az ember a klasszikus zenei hangzásvilághoz, de a hangzásvilág még csak hagyján, a lényeg sokkal inkább a dallamvilágban és a dalszerkesztési metodikában van, itt ugyanis Amos nemcsak valami halvány hommage-át adja a komolyzenének, hanem szellemileg, lélekben átlényegülve már eleve olyasmit ír. Úgy kalibrálja saját zenei gondolkodását és úgy is kivitelezi a születő zenéket, hogy valóban Bach és tsa-i előbb jutnak eszébe, mint bármely könnyűzenei hatás. Persze mindez nem véletlen, Amos sok esetben variációkat ír már létező komolyzenei darabokra, de művészi becsületét mutatja az is, hogy még a mások által inspirált trekkeknél is föltünteti az ihlet forrását. Szóval - no nem mintha posztmodern korunkban ez oly meglepő lenne - van hozott anyag, melyet Amos nem is rejteget, sőt, nyíltan közli is meglétét, meglétüket a zenehallgatóval, viszont nemcsak tud vele mit kezdeni, saját képére tudja gyúrni a másoktól variáltakat és mások által inspiráltakat, hanem még méltatlanná sem válik a klasszikus zene nagyjaihoz, s bár biztos, hogy Tori Amos, mint a legtöbb könnyűzenész, persze nem említhető egy lapon teszem azt, Debussyvel, már az is nagy (nem is akármilyen nagy) szó, hogy mikor hozzányúlt, nem hozott szégyent magára, nem röhögtette ki magát. És bár a lemez ettől még egyszerre túl tömény és túl hosszú (álmos, magányos, félhomályos éjjelekre kiváló), ez azért már döfi.