Persze illik meghatottan hozzáállni. Még akkor is, ha az embert egy pillanatig sem hatotta meg Michael Jackson kapcsán sem az élete, sem a halála. Annál inkább az, hogy ez az ember élete során valóban összedobott úgy húsz-harminc igazán jó dalt, (főleg a vége felé) számottevő énekhang nélkül. A kultusz, ikonság, honnan felkapaszkodás és a könnyfakasztó történet egyéb flitteres-csillámporos részletei ugyancsak hidegen hagynak. Nyilván óriási munka van bennük, de attól még, hogy valaki a pop királya, még bőven lehet szar. És Michael Jackson azért, ha a teljes diszkográfiát és az arányokat nézzük, többnyire az is volt. Magyarán úgy teszünk most, mintha nem posztumusz, pusztán valami mezei rarities-lemez lenne ez, egyszerű számokkal, amik vagy jók, vagy nem. Az első (Hold My Hand) például nem az, ebben persze nagy szerepe van ennek az Akon nevű vizesnyolcasnak is, akinek, bár hallottam már valahol a nevét, szóval tudom, hogy igazán nagy popsztár, meg nem mondanám, hogy ki a rosseb, mindenesetre a dal szar, uncsi és giccses. A második (Hollywood Tonight) már sokkal inkább rendben van, bár nekem Jacko mindig kicsit túl van szirupozva, ezt még elviselem. Most persze nem fogok végigmenni egyenként, hogy ez jó ez meg nem, pláne mivel úgyis szubjektív a dolog, idegen tőlem a stílus és kész, no, csak azt kívántam érzékeltetni, hogy milyen lazán van egymás mellé szerkesztve a lemezen giccs és mezei popzene. És mielőtt ezt hibaként rónánk fel a pénzéhez kiadót szidva, épp ellenkezőleg, úgy érzem, pont ez a vonása teszi a lemezt méltó és hű darabjává a MJ-életműnek. Ugyanúgy és ugyanabban gyarló, mint minden társa. Persze senkinek se legyen kétsége afelől, hogy (megint csak a hűség jegyében, meg amúgy is) a giccses vonulat győz a lemezen. Igaz, még az amúgy csöpögősök (Best of Joy, Much Too Soon) közt is akadnak jobban, igényesebben sikerültek, mert bár a Keep Your Head Up végén majd ránkolvad a plafon is a nagy érzelmi löttyök hullámzásától, a zenei alapok (igaz, főleg a szám első, kevésbé kiáradó felében) mégis igen rendben vannak, á la nagykönyv, ti., ahogy meg van írva. Még inkább a jobban sikerültek (Breaking News, (I Can' Make It) Another Day) közt lehet azért említeni a Monster című dalt, amelynek külön érdeme, hogy bizonyságul szolgál rá, hogy 50 Cent ezek szerint, ha akar, tud a tőle megszokott egy perc/egy szó sebességnél gyorsabban is reppelni. Persze, mikor jónak titulálunk egy dalt, az inkább a lemez keretein belül igaz. Maga a Jacko által hátrahagyott anyag (vagy legalábbis azon szelete, ami most megjelent), tehát minden ellenszenves hatásvadászatával, zenei közhelyeivel, giccsbehajló, gusztustalanul kiáradó nagyotszólniakarásával pont megfelel a célnak, a teljes életmű átlagánál pusztán csak annyival gyengébb, hogy ezen bizony (tehát a Michael című lemezen) már a legnagyobb jóindulattal sem találhatunk semmi maradandót.
Nehéz a szív. És persze nem kéne itt részletezni az előtörténetet, hogy milyen bitangjó volt az első két lemez, ami megteremtette a Kings of Leon-stílt, ezt az egyedi, kissé melankolikus, kissé karcos valamit, ami olyan, mintha favágók és vaskohó-munkások játszanának Mendelssohnt teljes átéléssel ("I'm looking forward to your letters", ahogy Craig Ferguson mondja hasonló szitukban), arra sem vesztegetem az időt, hogy megint az egekig magasztaljam a Because of the Timest, mert azt már megtettem az Only by the Nightkritikájában. Amit viszont még fontos lehet jelezni, az a lemezszülő szándék, nevezetesen, hogy újabb lépés(eke)t kéne tenni a grunge felé, kevesebb csilingelő gitárszomorkodással, több kezdeti karccal, sötétebben, vadabban. Ehhez képest a zenekar saját bevallása szerint is olyan szomorkás, kellemes, "tengerparti" hangzású, nyugis, naplemenős lemezt csinált. Nos, nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem ez az ücsörgünk és megy le a nap dolog is tökéletesen megfelel, elvégre is a Kings of Leonnál kevés zenekar tud szebb, melankolikusabb rockballadákat írni, méghozzá abból a filmek utolsó öt percébe való, na, azért végülis minden rendben van, keserédes fajtából. Úgy látszik, a karcot nem lehet most erőltetni, nem megy, no. Hiszen még a lemez felütésében is egyedül a valamivel rockosabb-keményebb Radioactive kandikál ki lefelé, nem mintha komoly baj lenne a dallal, de nem igazán válik be. Az amúgy tipikusan kingsofleonos című The End és Pyro tök jók, ott sincs semmi extra, de szépek, szomorkásak, tényleg azt kapjuk, amit ígértek, nyugis magunkbaszállást. A negyedik tracknél azonban nőni kezd a tét. Az embernek elsőre talán nem is sikerül eldöntenie, hogy akkor most tetszik-e ez, vagy nem, mert a Mary kifejezetten ügyesen bizonytalanít el minket, ahogy régebbi korok giccshagyománya felé biccent, mondhatni megtáncoltatja az amerikai szerelmesdaltoposzokat, flörtöl velük, majd emeli a kalapját és a padló közepére hány, mert hát azért rakenról van. Kezd jó lenni a dolog, lelkesedünk neki. Hogy a főszereplő mégis a naplementében egykedvűen sörtkortyolgatás, a The Face megkapó dünnyögése húzza alá többszörösen. Helyenként az embernek most is a Because of the Times jut eszébe, ahogy az előző lemezről zeneileg, itt már inkább csak (bármily sután is hangozzék) hangulatilag. Igaz, bármily jó kis csemege a Come Around Sundown, többnyire azért mégsem éri el annak a színvonalát, amit felidéz, némiképp szürkébb, fásultabb témákkal. Érezhetően kevesebb például a riff, az egyértelmű, nem maszatolt ritmika, a hangzás, bár másokból is építkezik, de a stadionos-U2-s hangfüggöny felé mozdul el. Ahol mégis, legalább nyomaiban felfedezhető egy riff (The Immortals), az is újrahasznosítottnak tűnik. Kb ezzekel a hangokkal, nagyjából ebben a ritmusban már írtak ennél sokkal, de sokkal jobbat. Igaz, a zárójeles példa pont a lemez talán leggyengébb pontja, uncsi a refrén, fantáziátlan a kidolgozás. Pedig szép dolog, amikor ennyi visszhangzó gitárhang cseng össze, minden harmonizáls, a dob sokatmondó bólintásokkal püffent rá alkalomról alkalomra a nagy meghatottságra, de a Kings of Leon veleje, az, amit szerettünk benne, hiába jó ez is, valahogy mégsem erről szólt. Az ember már-már megörül neki, hogy a Mary szalagavatózenés giccshommage-a után a countrynak is odavetnek egy csontot (pedig, főleg az első két lemezen mennyit is köszönhettek a műfajnak, áh *sóhaj*), ez volna a Back Down South, a lemez gyakorlatilag legaranyosabb száma. Még a hegedűk is rendben vannak benne, sőt, azok vannak csak igazán, pedig hihetetlen, hogy manapság, a hirtelen támadt nagy divat hatása alatt mennyi, jobb sorsra érdemes dalt nyomorítanak meg felesleges hegedálással, itt azonban mindez helyénvaló, kap funkciót a hangszer, olyannyira, hogy ez, a hegedülés a spiritusz igazi forrása. A dal végi önfeledt álhejehujogatás szinte könnyet csalna a szemünkbe, nevezetesen, hogy igaz, a Because of the Times egyszer majd, reméljük, megkapja a maga méltó és megérdemelt fejezetét a rocktörténetben, de rövid távon lám, mekkora kárt okozott. Hány jó kis grunge-country lemezt recseghetett volna össze ez a kurvajó kis zenekar még, ha nem csinálják meg azt a nagy művet, amihez emberileg-művészileg sajnos nem bizonyultak elég érettnek. Legalábbis a 2008-as Only by the Night és a mostani, ilyen is, olyan is, végeredményben kissé semmilyenke lemez alapján. Mindenhova nyúlnak egy kicsit, ezt-azt megpróbálnak, minden megy is többé-kevésbé, srácok, tök jók vagyunk, csak mi a franc legyen, halljuk ki szinte a számok mögül. A Beach Side is olyan kis helyes dal, rendben van, szép is, még ötlet is van benne, csak hát mi ez, mire jó, mit akarnak vele. Ugyanaz az érzésem az összhatást illetően, ami két éve volt, nevezetesen, hogy ezek a számok alapjában véve jók. Egyértelműen kár lett volna értük, ha nem készültek volna el, mert hát mégiscsak, node ettől még nem biztos, hogy kitesznek majd egy jó lemezt. Márpedig a KOL első három nagylemeze elejétől a végéig album volt: az első kettőnél inkább a kisebb konceptekből állt össze a nagyon erős kohéziós erő, a Because-nál pedig egyszerűen eleve annyira erős volt az a bizonyos nagy lemezösszetartó erő, külön-külön is olyan jók voltak a számok és olyan szépen összeálltak, olyan jól mentek egymás mellé, hogy fel sem merült az emberben, hogy ennek nem pont így kéne lennie. Magyarán szólva nem rakosgatnánk össze-vissza a trekkeket a winamp-ben vagy az ipod-on (pláne, mert utóbbihoz már kéne is egy). Az Only by the Night és a Come Around Sundown esetében, bár nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden tiszteletem a zenei produkcióé, lazán újrarendezném a két lemezt, talán a kettőből csinálnék egyet, kidobálnék számokat, felforgatnám a sorrendeket, még így is sok minden hiányozna egy olyan igazán ütős cédéhez. Egyszerűen esetlegesnek hat a kész termék, megint csak magamat tudom ismételni, mintha - egy-két kivétellel - egész jól sikerült béoldalak gyűjteményes lemezét hallgatnám. Márpedig az amúgy jó műfaj, az egyik kedvencem. Ha tudom, hogy ténylegesen béoldalakról van szó. Onnantól, hogy ezek mennének csatába kvázi aranycsapatként, sokkal inkább zavarban vagyok. Mert hülye a helyzet, hogy olyan jó dolgokat hallgatok, mint a Pony Up (már eleve a cím!...) vagy a Pickup Truck és közben itt fanyalgok, hogy a zenekar 2007 óta, mióta mainstream és műfajának (mi amúgy a műfaja? Pláne említett időszak óta??) koronázott királya, szóval, hogy azóta bezony válságban van. Tudom én, nekik legyen mondva, soha rosszabb válságot, bárkinek, de akkor is. Egyrészt jönnek a jó (de jónál aztán semmi több) számok, nyerik a díjakat, Grammy és társai, minden tök jó, de tényleg, tökéletes a hepiend, mind zenekari, mind rajongó részről, én meg aggódom, hogy hogy heverik majd ki ezek a szerencsétlen lókötők, meg hogy beleroppannak-e idővel, hogy bizony sajna túl tehetségesek magukhoz.
Addig csinálod ezt édes fiam, amíg végül senki sem fog szeretni. Mert az még hagyján, hogy elkészítetted a földkerekség legdemagógabb lemezét, az Elect the Dead-et, amiről sajnos csak úgy sütött sajna, hogy mennyire hiányzik Daron Malakian (nem feltétlenül hasonlóképp a kolléga Scars on Broadway lemezével), most tehát olyan vagy, mint egy kissé kifacsart, félbevágott narancs. Az is súlyos érvként szólt ellened, hogy minden megalomániád zöld utat kapott, ld. Elect the Dead Symphony. Abba is csak szomorú szívvel törődött bele a világ, hogy kértek legalább még egy rundot, tehát te és Daron is csináltok egy-egy újabb lemezt. És azt persze nem tudhatom, hogy milyen lesz az új Scars, de tippjeim azért vannak. No de most ne másokhoz méricskéljünk, foglalkozzunk csak veled, büdös kölök. Hát mi ez? Mik ezek az unásig ismert manírok, ez a gunyorosnak szánt, de igazából csak nevetségesnek ható hanghordozás, ugyanazok az énektémák újra meg újra, a mindig túllőtt hangszerelés, a szükségesnél mindenhol legalább két hangszerrel többel. Ami valamivel érdekesebb, inkább lefelé lóg ki, mint például a Beatus a maga slattyogó, megfáradt, gyakorlatilag gusztustalan hangzású dobgépével. Pedig látom én, hogy igyekszel. A számok kifejezetten egyediek, abban az értelemben, hogy mindben mintha kétszer, vastagon lenne aláhúzva a dallam, szánkba van rágva, hogy EZ-EGY-DAL, EZ-EGY-MÁSIK-DAL, ilyen és ilyen dallammal. Mégis az az érzésünk, hogy hiába játszik már másik trekket a lejátszónk, nem haladunk semerre, addig van ugyanis tömítve, bazsalyintva, túlgondolva, felpumpálva és hangszerelve minden, hogy végül úgyis ugyanúgy szól az egész massza. Aztán néha még emlékeztetsz magadra, de bár ne tennéd, így ugyanis még rosszabb érzés ezt hallgatni. Mert hát milyen jó is az a másfél fejhangú sor a Reconstructive Demonstrationben. Persze hol van ez attól, mikor még másodpercenként műfajt váltva hol fejhangon pittyegtél, hol öblös belső szerveid legmélyéről hörögtél fel, úgy néztél ki, mint a sátán, ördögi szakállad és bozontos szemöldököd mögül kivillanó, ádázan forgatott szemedben mégis minduntalan megcsillant az önirónia, értsd: gyerekek, mégis egy kő gazdag LA-i rocksztár vagyok, nyugi már, de mire ezt tudomásul vettük volna, már megint előtört belőled, immáron nem is a sátán, hanem egyenesen annak a kutyája és eresztetted ki magadból a mindenféle hihetetlennél hihetetlenebb hangokat és egyszerre megint komolyan volt véve minden. És ez a váltás dalonként ötvenszer. Ez persze főleg az első három System of a Down lemezen, a másik kettőn már kevésbé, de azért úgy-ahogy jók voltak azok is. Most meg zongora és vonósok és, bár imperfect harmóniákat ígér a cím, itt bizony minden perfekt, túl perfekt is. Ki nem mennél aktuális dal keretei közül, a világ minden pénzedért meg nem sértenéd a magad alkotta (magad paródiájaként értelmezhető) műfaj határait, ripacskodsz, áriázol, túl komolyan veszed magad, különösen az iróniád csontosodott meg, túlságosan rászoktál magadra, tudod, hogy na most, ezen és ezen a ponton kell némi ironikus ellenpontozás, és ott, pontosan ott kicsivel inkább orrhangon énekelsz, jelezvén, hogy most voltam önironikus. És akkor a helyenként már a SOADban is idegesítő, de ott a jó zene (meg úgy általában, a rockhagyományok) miatt elviselhető tömény demagógiáról még szót sem ejtettem. Hogy ezek a dalszövegek ugyanolyanok, mint a zene, már-már illetlenül túl sokat akarnak belenyomni a pofánkba. Minden egyes sorban valami lényegbevágó(nak szánt), valami különösen fontos üzenet. A dolog persze visszafelé sül el, az embernek ugyanis már annyiszor kellett meghatódnia az örmény nép, és úgy általában elnyomott ember, a kizsákmányolt szegények és jogfosztott tömegek satöbbi satöbbije hallatán, hogy még ha korábban a legvérmesebb hippi békeaktivista volt, most akkor sem tud mást tenni, mint szarni a dologra és egy feszültet ásítani, hogy ugorjunk már. Mert értem én persze, Serj, hogy te nagyszabású célokért küzdesz itt, hogy a zene a te fegyvered, de ez a fegyver már rég visszafelé sül el. Ilyen töménységben, ilyen ordenáré túlkontúrozásban ez nem megy, így a legkomolyabb mondandó is bohóctréfába fordul át. Pedig felteszem, nem ez volt a célt. Mondjuk, lehetne ez is. Régen, amíg félig ez is benne volt, sosem untalak vagy röhögtelek volna ki. Most meg nézz csak ránk.
A South Park kicsit olyan mint a Biblia, legalábbis amennyiben az élet szinte bármely pontjának szimbolikus értelmezése kiolvasható valamely részéből. Van például az a rész, amikor Mr. Garrison ráébred a homoszexualitására, s a Star Wars vonatkozó jelenetét idéző belső tusakodás keretében végre megbékél magával. Akik követik a Linkin Park nevű fiúcsapat pályafutását - azokkal mindenek előtt együtt érzek, másrészt viszont - azok már a dolog elején sejthették mindazt, ami mostanra végre eljött. Kezdődött a dolog azzal, hogy a Hybrid Theoryn meg akarták csinálni ugyanazt, mint a Limp Bizkit, csak jobb hangzással és fantáziadúsabb frontemberekkel. Meglett. Majd lehúztak minden bőrt az első lemezről, kiadtak egy elég fantáziátlan, de legnagyobbrészt meglepően hallgatható remixlemezt (Reanimation), majd egy kifejezetten jót is csináltak, ami, amennyiben a korai KoRnt tekintjük nu metalnak, nem mondhatjuk, hogy azon műfaj legjobb lemeze, ahhoz azért kétségtelenül túl nyálas, maradjunk hát annyiban, hogy egy nagyon (de őszintén, tényleg nagyon) jó poplemezt. Ez a Meteora. Aztán megint jöttek az egyértelműen pénzszaporító kiadványok, köztük a Jay-Z lemezzel, az se lett rossz amúgy. Igaz, jó se. Aztán az előző, a Minutes to Midnight album már kifejezetten kínosan szar volt. Pedig voltak jó számok rajta, kettő legalábbis mindenképp, naná, hogy két kislemez, a What I've Done és a Bleed it Out. Most természetesen a 'jó' minősítéssel kellőképpen szabadon bánok, ugyanis viszonyrendszerem alapvetően a híg nyál zenei műfajra vonatkoztatható, nem abszolút. Nincs ezzel azonban semmi probléma, szólókarrierje kezdetén, mikor még helyenként szégyenszemre én magam is belefutottam pár ilyenbe a rádióban, Justin Timberlake-nek is voltak (ilyen értelemben) jó számai. Nos, ez a korszak, amikor még bármilyen értelemben jó dolgot csinálhatnak, sokáig úgy tűnt, le is zárult a Linkin Park számára. Hogy az új lemezzel mit kezdjek ehhez képest, bevallom, nem tudom. Holott tudtam, hogy eljön, hogy előbb vagy utóbb ennek a lemeznek el kell készülnie, hogy mindez, amit eddig ez az együttes csinált, egyszerűen nem vezethet máshova, most azonban, hogy mégis az A Thousand Suns szól a lejátszóból, nem igazán tudom, mire véljem. Az mindenesetre biztos, hogy a Linkin Park végre meglelte a saját garrisoni pillanatát, szembenézett a lelke mélyén rejlő setét (=ez esetben rózsaszín) árnyakkal és engedett a legkisebb ellenállás vonzásának. Ez ugyanis pop. Már nem gitárorientált, nem is szkreccselős, kicsit számítógéppel buzerálgatott, nem is annyira reppelt és főképp: Chester Bennington részéről már korántsem elhörgött hamisítatlan, híg fospop. Ez pedig a zenekar rajongói számára feltehetően katasztrofális hír, nemzetközi gyász, meg ilyenek, de mi, ti. akik végülis szarunk rá, megláthatjuk azért a pozitívumokat is. A számok ugyanis a maguk már-már zavarba ejtően ízléstelen rádiópop genre-alányalásával megszabadultak az "elkényeztetett újgazdag kölykök keménykedni próbálnak, na anyukádat röhögtesd" - bélyegtől és végre vállalják, amit már eddig is illett volna: nevezetesen, hogy mindenfajta eredetiségtől, ötlettől, zenei elkötelezettségtől és meggyőződéstől mentes, kommersz kis pénzgyárosok, akik voltaképp (hozzánk hasonlóan) ugyancsak szarnak mindenre, amíg elegen hallgatják és megveszik a dolgaikat. Bizonyosak lehetünk benne, hogyha eléggé jövedelmezne, jazzt vagy komolyzenét is játszanának, de talán egymás székletét is megennék a színpadon, ha kellően megfizetnék érte őket. És ez, bármily meglepő is, így van rendjén. A lemez ugyanis egy-két lehagyható butaságot (Burning in the Skies, Robot Boy, Iridescent) és a természetesen szokás szerint eltúlzott és túlagyalt producelést leszámítva teljesen rendben van, felszabadult, könnyed és bármit pittyegnek, zajonganak, satöbbiznek össze, ugyancsak szokás szerint: tök fantáziátlan (a giccsfaktorra már hadd ne is kelljen külön kitérnünk). A szövegek amúgy ismételten igen viccesre sikerültek, még ha a srácok nyilvánvalóan komolyan is gondolták őket, lázadó kamaszos hevületükben. A számok közül viszont ettől még meglepően sok az egészen elviselhető (When They Come For Me, Waiting for the End - többé-kevésbé -, Blackout). Van azért emlékeztetőül pici rep is (abból maradt a legtöbb), valami hörghurutszerű kiabálózás és persze agyoneffektelt gitárhősködés is, akik már erőlködtek valamit a hangszerrel, pontosan tudhatják is, hogy léteznek azok az effektek, amikre rákapcsolva a hathúrost, bármi jól szól. Na és ez pont a bármi. Jó poplemez.
Az már persze más kérdés, hogy popnak azért hallottunk már ennél sokkal jobbat is.
PS: Azért az az akusztikus gitár viszont már kicsit túlzás volt. Fujj, köpöd ki?!
Miközben még mindig a The Killers tavaly előtti, egyszerűen gusztustalanul szar lemezének hatása alatt vagyok némileg, próbálgatom megfejteni, hogy mit szeretett (mit szeretett, imádott) annyira a világ (és a világ valamely részeként nem szégyellem, én is) ebben az amúgy nem sok különöset csináló popzenekarban. Elvégre is minden mozdulatuk, minden egyes hangjuk, ötletük, ritmusképletük ismerős már valahonnan, újat szinte semmit sem csinálnak, minden apró ötletük már megszületett a New Order, a U2, a The Cure vagy más zenekarok lemezein. A dolog (dolog alatt elsősorban a Sam's Town lemezre gondolok) mégis (tudom, ellentmondás) bombasztikusnak és egyedinek hatott elsőre (említett lemez sokadikra is). Lehet annyira rossz lemezt csinálni, hogy az visszamenőleg érvénytelenítsen minden korábbi érdemet? Nyilvánvalóan nem, mégis, a Day & Age-ről annyira sütött a fantáziátlanság, az átlátszó hülyeség és zenei bunkóság, hogy még most is gyanakvóan felhúzott szemöldökkel méricskélem Brandon Flowers frontember szólólemezét. Pedig igazán nem kéne, a lemez a maga nemében kiváló. A maga neme pedig természetesen a pop. Helyenként szinti, helyenként vegaszi diszkó, máskor rockosabb, de mégis velejéig pop marad. Méghozzá a legjobb fajtából, abból (és kísértetiesen ugyanabból) a fajtából, amilyet a The Killers is csinál, jobb pillanataiban. A hangzás persze gayebb valamelyet (bár már maga a Killers sem kutya e tekintetben), de mégsem túl extravagáns, sehol sem annyira pozőr, hogy az már megfeküdje a gyomrot. Ami a stílust illeti, itt tényleg patikamérlegen van kimérve minden. Pont jó. Azaz nagyon jó. Igaz, a kérdés azért adja magát, hogy végülis mi a rosseb az, amit a The Killers nevű zenekar tesz hozzá ehhez az emberhez, aki szólóban startból túlszárnyal az együttes három lemezéből kettőt. Hogy az általam amúgy rendszeresen az egekig magasztalt Sam's Townnál jobb-e ez, egyelőre nem tudom eldönteni, de még az is meglehet. Legalábbis bizonyos szempontból nézve. És talán, ha így vizsgáljuk, jövünk rá, miben más (legalább egy icipicit) a The Killers és Brandon Flowers zenéje. Előbbi valamivel több rockmanírból építkezik, picit, ha nem is keserűbb, de kesernyésebb, míg Flowers zenéje csupa fény, csillám és a határokig cukrozott, de még jólesően desszertízű műanyag. Komoly fogyasztásra, bár kétség kívül tartalmas élmény, nem ajánlott, nemes egyszerűséggel azért, mert komolyan - komolyanvehetetlen. Ez azonban nem a lemez hibája, ilyen alapon a komplett popzenei műfaj értelmezhetetlen. Márpedig - és talán nem kell újfent részleteznem, hogy e sorok írója mennyire idegenkedik a fent említett műfajtól -, ha ez a popzene, túl sok jó dologról maradnánk le nélküle. Ami pedig a The Killerst illeti: a következő lemezt ismét várni fogom. Méghozzá izgatottan.
Az eleve mindig aranyos dolog, mikor egy máshonnan ismert zenész picit változtat a nevén szólólemezét kiadva. Nekem legalábbis atyai mosolyt csalt az arcomra, hogy Phil Selway most Philip. Van egy jelenet a Family Guyban. Ringo azzal jön a próbára, hogy írt egy tök jó dalt. Erre (ha jól emlékszem) Paul odamegy hozzá és megígéri, hogy kirakják a fridzsiderre, hogy minden nap láthassák. Fog egy mágnest és tényleg kirakja. Nekem valahogy mindig ez jut eszembe, ha egy dobos szólózni kezd. Pláne, mivel dobolni valahogy mégiscsak olyan, mint fociban a kapuban állni, ha vannak is nagy pillanatok, többnyire a háttérben van az ember. Selway esetében a dolog a 7 Worlds Collide nevű valamiből ered, ez az a Neil Finn által szervezett zenei kollektíva, amelynek tagjai közös dalokat írva, együtt zenélve készítettek valami, ha jól emlékszem, jótékony célokat szolgáló lemezt és koncerteztek egy sort (mindkét esetben vegyes színvonalon), nos ennek a keretei közt nyílt először lehetősége a Radiohead dobosának, hogy eddig suttyomban, nagy titokban plöntyögetett szomorkás dalait mások előtt is kipróbálja. És a koncerteken játszott számok meglepően jók is voltak. A The Ties That Bind Us (munkacímén: Family Madness), illetve a The Witching Hour a legvérmesebb Radiohead-fanatikusokat is meg kellett, hogy győzzék Philip barátunk dalszerzői tehetségéről. Most persze megint kicsit kezd az agyunkra menni a mi Ringonk, mivel jelenleg minden épeszű zenebarát az új Radiohead-lemezt várná, ehelyett ugyebár (igaz, nagyrészt az amúgy is szükséges lemezkészítési szünetnek kinevezett időszakban) a Familial készülgetett, most pedig Philip nem átallik turnézni is az anyaggal. Ahelyett, hogy szépen visszamenne dobolni a stúdióba. Node nézzük, megérte-e a sok munka, a nagy várakozás, a sok előkészület. Pláne, mivel minél tovább tart valakinél az az időszak, mikor elárulja ugyan, hogy szokott ő dalokat írni, de szemérmesen nem mutatja meg magukat a számokat, annál nagyobb legenda kezd köré nőni. Phil(ip) esetében ez mindenesetre nem tett jót a dolognak. A lemezen ugyanis a korábban már bemutatott By Some Miracle-n és a fent említett kettőn kívül nem nagyon találhatunk jó dalt. Némi jó indulattal közepeseket. A dallam mindig esetlegesnek tűnik, Selway hangja túl fátyolos, túlságosan meg van hatódva magától, az akkordfelbontások a legtöbb esetben fantáziátlanok, a szövegek gyakran közhelyesek (sokkal jobb akkor már az neurotikus-paranoid vonulat, ami néha fel-felsejlik mögöttük), az egész túl van lihegve: az előadó megpróbálja azt az érzetet kelteni, mintha negyvenes, kopasz angol muki helyett inkább valami remegőszárnyú szűz erdei tündérke lenne, aki lelke legmélyére rejtett titkolt sóhajait rebegné el nekünk meglehetős unalmas gitármenetekre alkalmazva. Nem lenne ezzel semmi baj amúgy, ha nem egy Radiohead-tagról lenne szó, ha nem a Beatles mellett a huszadik (és most már a huszonegyedik) század legfontosabb zenekarának húsz százalékát kitevő Philip Selway csinálna itt komplett hülyét magából, minimális és kommersz zenei fantáziájával (illetve gyakrabban annak bántó hiányával) és rosszul álló pozőrködésével. Megbocsáthatatlan bűnről, súlyos vétekről persze szó sincs. Pláne, hogy a három jól sikerült dal tényleg egész szép. Remélhetőleg pár év múlva már mindenki csak azokra emlékszik majd. De azért nem állhatom meg, hogy hangot ne adjak a civilizált világ minden tagja által egyöntetűen táplált közös reménynek: Phil(ip), ne csinálj több lemezt. Vagy ha mégis muszáj, legalább a Radioheadet ne tartsd fel vele. És még valami: ha esetleg mellőzhetnénk az olyan közhelyeket, mint: "I hope that you'll find /peace for the very first time" stb., leköteleznél. Írja inkább Thom Yorke a szövegeket. Meg esetleg a zenét. És ha már, elő is adhatná ő. Csak hát szegény Ringo...
Mikor a Klaxons berobbant (nem a közhely kedvéért, tényleg robbanásszerűen vették át az irányítást az angolszász poprockban egy időre), méghozzá nem is oly rég, még a leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy most akkor van is olyan, hogy new rave, vagy ez csak valami média által generált újabb divathülyeség és nemlétező skatulya. Egyrészt (nem nagy meglepetésre) kiderült, hogy az utóbbiról volt szó, másrészt, ha új divatot nem is teremtett a Klaxons, két dolgot mindenképp el kell ismernünk: a Myths of the Near Future valóban a 2007-es év egyik legjobb lemeze volt, másrészt a zenekar sokfelől szedegetett, mégis egyénivé összerázott stílusa végigszántott a fél zenei világon, itt-ott mutatkozott meg áldásosabb, avagy éppen kevésbé előnyös hatása, rendesen utánozni viszont senki sem tudta. A fő kérdés így az lett, hogy második lemezén maga a Klaxons mennyire tudja utánozni saját magát. Meg persze (és főleg), hogy akarja-e egyáltalán. Igaz, a verseny (ti. önmagukkal) nem tekinthető teljesen tisztának, miután a Polydor a hírek szerint a létező leggusztustalanabb és idiótább kiadó eszközzel élve újravetette a zenekarral az album jelentékeny (na és itt az égető probléma, hogy nem tudjuk pontosan, hány és mely) százalékát, mivel a készülő anyag nem volt nekik elég populáris.
A végeredmény ennek ellenére nem rossz. A Surfing the Void kellemesen indul, az Echoeszal a zenekar kb ott folytatja, ahol bemutatkozó lemezén abbahagyta, hogy aztán egy fájdalmasan gyenge kisiklástól (The Same Space) eltekintve hasonló jó formában folytassa. A címadó dal is tartja az elmebeteg/diszkós-slágeres és színvonalas zene közti, amúgy egyáltalán nem könnyen meglelhető egyensúlyt, ahogy a későbbiekben a többi dal is. A deficit, tekintve, hogy a kiadó is csak egy bizonyos pontig mindenható (=azért az ízlés az úr) egyértelműen a slágeresség terén jelentkezik, a zene maga viszont helyenként érdekesebb, merészebb, mint a Myths of the Near Future-ön. Az eredmény tehát nagyjából döntetlen, bár más erényeket kidomborítva, a zenekar végülis nagyjából azt hozza, amit első lemezén is, igaz, a fanyalgók és telhetetlenek (itt vagyok példának okáért mindjárt én magam) most azzal jöhetnek, hogy ezúttal ugyanaz már nem elég. És még ha kevésbé slágeres és kiszámítható is a dolog, mint az előző lemez, szólni mégis ugyanúgy szól, pontosan ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik a zenekar, egyszerű, dudorászható dallamok, torz, de nem túl torz gitárhangok, sejtelmes, összetett billentyűs hangzás, diszkós dobok, helyenként még a jóízlés határain belül maradó fejhangú énekelgetés. Csak ugye ezért tisztességtelen ez az egész dolog, mert még így a végére érve sem tudom, hogy a Polydor vagy a Klaxons szűklátókörűsége miatt fanyalgok, de mindenesetre, bármily kellemes hallgatnivaló is összességében ez az album, azt teszem.
Na fel a kezekkel, ha valaki tudott erről. Mert én bizony tényleg nem. Mármint annyit lehet tudni, hogy Björk dolgozik egy filmzenelemezen és egy várhatóan teljesen elmebeteg és gyönyörű scifi-musical akármin Michel Gondryval, de azt még legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy az amúgy igen laposra sikerült, lagymatag Volta után idén végre megint hallom énekelni kedvenc énekesnőmet. Méghozzá a Dirty Projectorsszal karöltve. Hm. Emlékszünk a tavaly nagyon felkapott és az egekig magasztalt Bitte Orca lemezre, amivel nem tudom, mások hogy voltak, de engem kifejezetten irritált. Ehhez képest ez a lemez, azaz csak EP kifejezetten érdekes. És jó értelemben. Nemcsak Björk miatt, aki természetesen zseniális, hanem a DP is egész jól működik mögötte. Már az eleve érdekessé teszi a dolgot, hogy bár Björk hangját halljuk, semmi pittyegés vagy furi zaj, csak az a kicsit lófáj, kicsit hippigarázs bütykölés, amit a zenekar mellesleg nagyon tud. És végre nem idegesítően, mint a Bitte Orcán. Björk amúgy nem főszereplő, hanem pluszvokalista, néha a háttérben úú-zik, űű-zik, ee-zik, néha átveszi a lead vokált, ahogy az adott dal megkívánja. Szép munkamegosztás, jó arányérzék, a Dirty Projectorstól meglepően fogyasztható zenei alapok, az EP összes számát jegyző Dave Longstreth igazán kitett magáért. És ez pláne ebben a zenei évben igen nagy szó, hiszen kevés jó lemez jelenik meg, azok közül is sok, amire nagyon vártunk, közepesnél is jóval szarabb, erre teljesen váratlanul és minden előzmény nélkül beelőz ez a nagyon szépen egymásra talált előadó és zenekar és ha nem is mindent, de a legtöbb idei dolgot üti. Pedig jóformán semmi különöset nem csinálnak, csak zenélnek egy jót. Lehet, hogy ennyit kéne a többieknek is? (erőteljes bólogatás)
Mindenekelőtt jelezném, hogy ezúttal rövidre fogom. A Crystal Castles nem az a zenekar, amiről jogom lenne írni, mivel nyilván valami genetikai oka lehet, hogy ez nekem ennyire fizikailag fáj. Holott hallgatok ennél sokkal betegebb zenéket is, disszonancia és egyebek nem akadályok, ez mégis egyszerűen nem megy. Mármint végighallgatom én, ahogy az első lemezüket is, mert tudom, ennyivel tartozom az emberiségnek, egyáltalán, örüljek, hogy nem Etiópiába születtem, tudom én, de ez akkor is kínzás. Ezzel részemről le is zárnám ezt a kritikát, mégpedig egy Woody Allen-idézettel: "Ajánlaná a filmet egy barátjának? - Igen, ha a barátom Hitler volna."
Üres lap, villog a kurzor. A KoRnról írni, jézusom. Ilyenkor mindig rövid elmélkedésbe kezdek, most is megteszem röviden. Első lemez, wtf, mondja az egyszeri loncsoshajú rokker 1994-ben, kemény, nyers, idegbeteg zene, elég bunkó, egyszerű, hangos, mégis dallamos valami, pont ez kell a világnak a Nirvana és a grunge-nemzedék addigra már leáldozóban lévő artisztikus akármije után. Egy fickó (Jonathan Davis), aki a szart is kiordítja magából, többnyire nem is tisztán vagy hamisan, hanem egyszerűen olyan hangtartományban, olyan kordinálatlan, eszeveszett, hiteles elmebajjal, ami akkoriban egy egész nemzedékben... no, megint a közhelyek. Pedig valóban igaz, a KoRn hatott, és elhihetjük, nem magasfokú zenei tudásuk miatt, egyszerűen azért, mert meg tudták fogalmazni, ahogyan akkoriban egy új nemzedék éppen szorongott (mint grunge-ék is egy-két évvel ezelőtt). A második lemez ugyanez pepitában, a harmadik már merészebb húzás, kis rep, kis pop, a nu metál dekonstrukciójára tett finomkodó, nem is igazán komolyanvehető kísérlet, csettint az ember a nyelvével, ez is rendben van. Negyedik-ötödik lemez, Issues és Untouchables, KoRn a népszerűsége csúcsán, srácok még zenélni is megtanulnak úgyahogy, artisztikus, helyenként szép zene, ügyes, kissé túl patetikus húzások, már érződik a jövő leendő nagy problémája, hogy túl komolyan veszik magukat, de ezen a szinten ez még pont erősíti a produktumot, két kiváló lemez, kritikai siker, Grammy-díj, minden anyámkínja, a KoRn a legnépszerűbb modern rockzenekar, kétezres évek eleje. A Take a Look in the Mirror (ötödik lemez) már sokkal gyengébb dalcsokorral dolgozik, viszont bitangjó a hangzása, a gitárok olyan élesen szólnak, hogy tényleg mintha elvágnák az ember torkát zenehallgatás közben, a basszus úgy zörög, mintha csontokat ütögetnének össze, Jonathan Davis már rutinból hörög, nem idegbajból, de az egész dögös, kemény, keménycsávó hangzás jól sül el, a lemez egyszerre kiábrándító és lelkesítő és akad rajta pár elévülhetetlen, feledhetetlen szerzemény is (Did My Time, Y'all Want a Single, stb. Innentől jön, hogy csak lefelé. A két gitáros közül az okosabbik, Head (nomen est omen), ráébred, hogy mégis inkább Jézus, mint hangos rockzene (hadd ne minősítsük), megkeresztelkedik a Jordán-folyóban, és azzal próbál bevágódni az Úr színe elé, hogy szar zenét kezd csinálni, egyedül. A KoRn nem oszlik fel (nagy híba), de még nevet sem változtat (még nagyobb hiba), Jonathan Davis pedig egyedül marad mint kreatív főnök. Holott JD csak egy idióta nyafogógép, aki (legalábbis régebben) mélyről tudott hörögni és elég komoly neurózisa volt a bizniszhez. Esze, műveltsége, stílusa, arányérzéke semmi. Ez meg is hallatszik a See You on the Other Side lemezen, ami amúgy a közhiedelemmel ellentétben nem annyira szar, csak épp semmi köze a KoRn nevezetű zenekarhoz. A koncerteken ciki, plüssállatnak öltöztetett szessönzenészek ugrálnak a hangfalak mögött, Davis elhízik, inkább affektál, mint hörög, Munky (a megmaradt gitáros) pedig hiába korunk egyik guitar hirója, fantáziája semmi, nem képes eredeti ötletekkel előállni. Jönnek a billentyűk, a kifinomultnak tűnni akaró hangzások, jajistenem. A zenekar teljesen lejáratja magát egy MTV Unplugged keretében, majd, hogy még tetézzék is, Jonathan Davis szólóban turnézik akusztikus nyavalygásaival, komolyan, már nekünk ciki. Hetedik lemez, fogadkozások, hogy vissza a régi hangzáshoz, ilyen kemény, olyan kemény, na majd ez nagyot szól, kijön a címnélküli, nem szól igazán semmit, közepes dalok, de legalább nem olyan ciki, mint amilyet vártunk, Munky továbbra is képtelen egyetlen érdekes gitártémát kitalálni, a lemez pedig kábé annyira kemény, hogy kenyérre lehetne kenni. És akkor most itt a KoRn III - Remember Who You Are, amiről annyit hallottuk, hogy na de ez aztán tényleg olyan kemény lesz, mint a harmadnapos zsírosdeszka, hogy legalább abban biztosak lehetünk, hogy ezúttal tényleg meg fogják próbálni. Hallgatom is a lemezt, első hallgatás, ha nem a híresen felszínes poptrióról, a modern KoRnról lenne szó, azt is mondanám, hogy ez nem elég, így talán az első benyomás le is fedi az összes többit. No hát mik is a tapasztalatok? A lemez tényleg keménykedik, helyenként kicsit erőltetetten, kodik-kedik-ködik, de azért hangosnak elég hangos, hogy ne lehessen nyugodtan, kényelmesen olvasgatni, ha szól (anyám már legalább harmadszor húzza fel a szemöldökét, jelezvén, hogy ilyen lármában nem tud koncentrálni, pedig hát edzett már szegény), máskor tényleg egész tökös a hangzás, durr-durr, bumm-bumm, piff-puff, a nagy hangorkánból néha kiáll egy ügyesebb megoldás, váratlan(féle) hajlítás, ütemtörő kiállás, egy-egy basszusfutam, de inkább metallicaszerű minden egyszerre makszhangerőn bömböl megoldás a jellemző. Értjük, miért, Munky továbbra sem elsőgitáros, mármint a jelenlegi felállásban az, de nem alkalmas rá, inkább ritmusok vannak a fejében, mint dallamok. Jonathan Davis végre kevesebbet primadonnáskodik, kevesebb az affektált elfúló kiáltás, több az ének és a hörgés, nincs benne ugyan a régi őserő (nem is lesz már soha), de rendes popiparosként végre elsőrangúan végzi a munkáját, nem fél(negyed, nyolcad, tizenhatod stb)gőzzel. A gitárhangzás kicsit fantáziátlan, sehol a furi effektek, fülcsikorgató nyávogások, egyszerű, torzított héthúrosok, de azért elmegy a dolog. A lemez is. Egy konkrét dallamot nem vagyok képes felidézni, még az éppen a lejátszóból süvítőt sem, a számok egybefolynak, nem állítom, hogy ugyanolyanok, inkább csak, hogy a lemez masszív és homogén, ebben valóban az első két KoRn-lemezre emlékeztet. Meg hát az elkülönítéshez valóban második és harmadik meghallgatásra lesz szükség. Mondjuk ezt a lemezt legalább meg is akarom hallgatni másodszor és harmadszor. Többször valószínűleg soha, de még ezzel is az utóbbi három KoRn-anyag előtt végez.
Na most mi legyen a konklúzió? Fanyalogjak, hogy ez már sosem lesz rendben, még ha Head újra beüti a fejét és megcsalva az Urat, visszatér, akkor sem? Ez feltehetően így van. Vagy dicsérjem a zenekart, hogy végre készített egy olyan lemezt, amit nem rózsaszín borítóval lenne a legautentikusabb piacra dobni? Ez is stimmelne. Egyikhez sincs kedvem. Úgy érzem magam, mint egy korrekt üzlet résztvevője, kaptam valamit, ami fair, ami rendben van, épp jó, de semmi több. Ennél többet pedig nincs is kedvem mondani a dologról.
A Plastic Beach ott van az öt általam legjobban várt album közt idén. Időm azonban eddig nem jutott rendesen meghallgatni, mindig csak négy-öt számig jutottam és megállapítottam magamban, hogy hát ez szar. Holott nem. Nagyon nem. Idő azonban kell hozzá. Első hallásra ez az anyag valami nagy katyvasz, minden össze-vissza zúg az ember fejében, a dalok stilárisan túlságosan széthúznak, stb. Maga Albarn is csak a negyedik trekkben lép a mikrofonhoz (ha a háttérvokálokat nem számítjuk). Ugorjuk viszont most át az emésztési folyamatot és szemléljük a Plastic Beachet abban az állapotban, mikor az embernek már leesik végre, hogy milyen jó. A rövid Orchestral intro után Snoop Dogg köszönti szegény meglepett zenehallgatókat a műanyag parton. Snoopot lehet szeretni és nem szeretni (én az utóbbi kategóriába tartozom), azt azonban nem lehet nem elismerni, hogy a pasasnak van stílusa. Mi több, mása nagyon nincs is, tekintve, hogy egész karrierje során nem csinált semmi más, mint hogy szavakat mondott, még nem is mindig ritmusban, csak úgy beszélt, ahogy bárki más, csak ő zenére. És mégis jó hallgatni, legalábbis egy számnyi vendégeskedés erejéig feltétlenül. A White flag kellemes világzenei kitérője után a cédé talán két legjobb egymás után pakolt dalával megyünk tovább, a Rhinestone Eyeszal (itt lép színre ugyebár maga Damon Albarn), majd a lemezt beharangozó kislemezre kimásolt, hihetetlenül eredeti, nagyon dögös és még a slágeresség terén sem utolsó Styloval.
A Superfast Jellyfish, bár olvastam már olyan véleményeket a neten, miszerint a lemez titkos nagy slágere, számomra továbbra sem kompatibilis, nem akar tetszeni, bár a Plastic Beach hihetetlen, sokszínű kavalkádjába a maga infantilis hibbantságával, el kell ismerjem, tökéletesen illeszkedik. És ha már elfelejtettük volna (lehet ezt?), hogy Albarn micsoda mestere a szívszorító, mégsem giccses lassú számoknak, hát pont időben halljuk az Empire Ants édesbús, visszhangosított csilingelését. Bár amúgy mélységesen és utálom különböző előadók tematikus válogatáslemezeit (ezek nem véletlenül, főleg már posztumusz jelennek csak meg), speciel egy Damon Albarn: The Sad Songs lemezt azért rongyosra tudnék hallgatni. A Gorillaz lemezeit amúgy is jellemző szabadosság valóban sosem volt még ilyen mértékű, az instrumentális Glitter Freeze és a minimálkidolgozású Some Kind of Nature, bár töltelékszámként funkcionálnak a lemezen, magukban is működnének. A Melancholy Hill bájos popja pedig egyszerűen szívetmelengető. Külön érdekes megfigyelni a dalok vágását, ahogy Albarn nem finomkodik a végén, hanem nabazmeg, ennyi alapon lekeveri és/vagy elhalkítja a többségüket. Egészen rokonszenves így az ellentmondás: a világ egyik per pillanat legfelszabadultabb, legartisztikusabb zenekara úgy hagyja abba a számait harmadik lemezén, mint mikor a hentes úgy tessék-lássék alapon leüt valamennyi húst a csont mellől. Semmi művészkedő kecmec. Szép. Mikor egy kedves és igencsak hozzáértő kollégám rám szólt úgy két hete, hallván, hogy még mindig nem hallgattam végig a Plastic Beachet, ami "tényleg óriási", gondoltam, ráhagyom a dolgot, most meg egyértelműnek tűnik, hogy eddig az év lemeze. Nemcsak a rapbetétek ellenére, hanem azok miatt is. Pedig isten látja lelkem, nagyon nem szeretem a műfajt, de a Gorillaz ez esetben is a legigényesebbjéből válogat. Ez legékesebben a Sweepstakes címűben tapasztalható. Ezt hallgatva valahogy kezdem megérteni a hiphop rajongóit, hogy mi a francot is esznek ezen. Egyben meg is fogadom ünnepélyesen, hogy (ha kis adagokban is, óvatosan) elkezdek művelődni Mos Def munkásságából, aki amúgy azt nyilatkozta az imént említett opusról, hogy "az egyik legnagyszerűbb dolog MC-ként, amiben valaha is részem volt". Igaza lehet. Nem is Albarn humoráról lenne szó persze, ha a címadó Plastic Beach nem egy instrumentális poén-dalocska lenne, többszöri (változtatás nélküli) újrakezdéssel, ami zenei motívumként már a nyitó Welcome to the Plastic Beach teljesen elmebajos műfanfárjaitól kezdve vissza-visszatér a lemezen. Amúgy a Styloban is hallható Bobby Womack külön magánszámát, a lenyűgöző Cloud of Unknowingot még muszáj kiemelnem és külön is mindenki figyelmébe ajánlanom, mielőtt soraim zárásaként kijelentem, hogy számomra idáig, az év első negyedének végéről visszatekintve az eddig eltelt három hónapra egyértelműen a Plastic Beach az év lemeze. Persze nem kizárt, hogy hallunk még idén valami jobbat, de mivel a Gorillaz ismét, illetve továbbra is egy kategóriával magasabban játszik a legtöbb előadónál, azért olyan sokat biztos nem.
Én bevallom, azon kisebbséghez tartozom, akik nem ájultak el az MGMT bemutatkozó lemezétől. Persze a Kids és a Time to Pretend nekem is a legfontosabb 2007-es (más időszámítás szerint 08-as) számai közt voltak, de ez azért még nem akkora dolog. Volt akkoriban egy ilyen hullám, a szerintem némiképp túl- és főleg elhamarkodottan értékelt elsőlemezes zenekarok mennybemenesztése: emlékszünk még, Vampire Weekend, MGMT, Fleet Foxes. Nem volt tehát rossz az Oracular Spectecular, egyáltalán nem, nekem persze kicsit túlcukrozott, helyenként unalomba és önismétlésbe fulladó, mégis, összességében üdítő erejű, friss, érdekes anyag volt. A Congratulations pedig most megerősített abban a hitemben, hogy az MGMT igenis fontos és jó zenekar. Bár nem az első kategóriában játszik. Nagyjából fejfejmellett halad a Vampire Weekenddel, ez talán jobb is kicsit, amennyiben a második lemezük is jobb lett, mint a vámpírhétvégéé. És hát jobb. Már az It's Working feszes, élénk indítása jelzi, itt valami tényleg izgalmas következik. A furi, helyenként nyávogós vokálok most sokkal kevésbé irritálóak, mint a bemutatkozó lemezen voltak helyenként (pláne olyan ügyes kiállásoknál, mint a lemez egyik fénypontjaként szolgáló Flash Deleriuménál). Sajnos, amit az MGMT csinál, még legjobb, legeredetibb formájában sem igazán karakteres. Mármint megvannak persze a hozzájuk kapcsolható (elsősorban hippis) manírok, amik aztán dalonként változtatják összetételi arányaikat, ez a tény tartja fenn az izgalmat sokkal jobban, mint a debütlemezen, a dolog azonban mégsem annyira eredeti, mint egy gyengébb Vampire Weekend-szám (ha már erőltetjük a párhuzamot). Az MGMT azonban ettől függetlenül az év eddigi egyik legjobb lemezét dobta össze, azonban ne feledjük, hogy az idei (zenei) évkezdettel azonban - néhány kivételtől eltekintve - még nem voltunk nagyon elkényeztetve és főleg, hogy még csak március van.
(Embeddelt videó kivételesen a Weezertől, de hát ezt nem lehet nem megmutatni.)
A Sigur Rós az ezredforduló egyik legfontosabb zenei jelensége. Nem önmagában álló, mégis az egyik legátütőbb, legeredetibb és különlegesebb csodája a kilencvenes évek végének, különösen azzal, hogy ilyen, a szokásos struktúrákat még hírből sem ismerő, furcsa, kísérleti zenével (és nem utolsó sorban anyanyelven énekelt dalszövegeikkel) képesek voltak befutni. Le a kalappal. A zenei/szakmai csúcs szerény megítélésem szerint azonban már egy évvel az ezredforduló előtt is eljött, még az Ágætis byrjun albummal. Hasonló színvonalon folytatta mindezt a ( ) és a 2005-ös Takk miatt sincs ok panaszra (még ha helyenként kissé talán túl hatásvadászra is sikeredett). Új és üdvös irányba nyitott a SR a 2007-es Hvarf/Heim korábban kiadatlan gyöngyszemekkel és akusztikus verziókkal. Az akusztikus verziók (furcsamód a legtöbb esettel ellentétben itt ezeken van a hangsúly) szépek lettek, kicsit unalmasak, de határozottan szépek. Na és ez lett később a gond. Nem, mintha a 2008-as Með suð í eyrum við spilum endalaust olyan rosszra sikeredett volna, csak hát éppen, immáron másfél év távlatából, folyamatában szemlélve a dolgokat, mégis mintha már a Hvarf/Heimnél változott volna meg valami, ami végülis nem egyértelműen rossz, de kár érte. Emiatt tekinthető a legutóbbi lemez kissé túlcukrozottnak. Na de mire föl ez a marha hosszú bevezető? Elvégre is buta hiba egy szólólemezt az illető zenész anyazenekarának teljesítményéből levezetni. Jónsi esetében azonban mégis ezt kell tennünk. Ő ugyanis, a Sigur agyaként most kísérleti (mármint az eredeti kísérletihez képest kísérleti korszakát éli. Olyan szinten experimentális előadó, annyira formabontó, hogy nagy formabontásában már mintha vissza is fordult volna a klasszikus dal felé. (Persze most még csak távolról integetve annak.) Ez a szándék pedig dicséretes és gyümölcsöző. Hiba mindössze egyszer csúszott a számításba, nevezetesen a már sokat emlegetett 2008-as produktumon, amikor is saját, amúgy igen rokonszenves elfajzásához magával rántotta a teljes zenekart is. Pedig hát erre találták ki a szólót. És Jónsi most örömmel él is vele, először a tavalyi, élettársával, Alex Sommersszel jegyzett, kellemesen unalmaskás, de szép Riceboy Sleepsszel, majd idén végre a várva várt Go című (immáron teljesen szóló)lemezével. És minő meglepetés: kábé a Takk óta ez a legjobb, legérdekesebb, változatosabb és kiforrottabb produkció, amihez Jónsinak köze volt. Az okot persze nem nehéz kisakkozni: a Sigur Rós frontemberének is hasonló (kreatív értelemben, nem a művészi színvonalt leszólva) levezetésre volt szüksége, mint anno 2006-ban Thom Yorke-nak a The Eraserrel. Vannak ugyanis olyan időszakok egy dalszerző munkásságában, mikor a többiektől függetlenedve sokkal felszabadultabban és jobban zenél. Itt tart most Jónsi is, ez egyértelmű, mivel a Go (eddig legalábbis) az év egyik legpozitívabb meglepetése, az egyik legjobb idei lemez. Reméljük azonban persze, hogy idővel a Sigur Rósba visszatalálva is kamatozhat ez a sok kreatív energia, kár lenne ugyanis, ha egyik kedvenc zenekarunk 2010 januárja óta sejtett kreatív pihenője véglegesedne.
Állítom, hogy a These New Puritans a 2000-es évek egyik legfontosabb zenekara. Holott nem csinálnak semmi igazán különöset, az indie (poszt-indie?), a posztpánk és az avantgárd szentháromsága közt kóricálnak ide-ode, első, Beat Pyramid című, a maga nemében gyakorlatilag hibátlan lemezükkel inkább az első kettő felé közelítve, második, Hidden című, friss albumukkal inkább a harmadik bűvkörében. Ez pedig egyben annyit is jelent, hogy a TNP vesztett valahai (nem is elhanyagolható) mértékű slágerességéből, ezen a lemezen még hasonló szám sincs, mint anno a Beat Pyramidon az Elvis volt. Ennek ellenére a mostani lemez szinte ugyanolyan jó mint az első. Az első korong nyersgitár-sample uralma után most a dobok és zajok korszakát éli a zenekar, emiatt talán a slágeresség visszaszorulása is: a lényeg most a ritmus, a már-már törzsi zenéket idéző, monotonitásba még épphogy át nem csapó, meditatív, manipulatív suggesszió. BUMM-BUMM-BUMM, ahogy a We Want War című klipes dal is mondja az amúgy kifejezetten szép instrumentális bevezetés után. Mondjuk el is vagyok fogulva alaposan és nem csak mert ezt tartom az utóbbi idők egyik legtehetségesebb per legszimpatikusabb zenekarának, hanem mert egy olyan zenekar frontembereként*, amiben majdnem három évig egy zseniális klarinétos fújta a fújnivalót, még szép, ha máig levesz a lábamról, ha egy együttes elkezd fúvósokat alkalmazni. Pláne, hogy nemcsak azokat, hanem zongorát, kard-hangeffekteket, gyerekkórust, meg minden egyéb elképzelhető lószart, ami csak jól hangzik (erről bővebben lásd itt). A slágerességhez (megint csak igen nagy mértékben relativizálva a fogalmat) amúgy még az Attack Music közelít a legjobban, elsősorban a megkapó refrén miatt. Azonban nehéz egy-egy számot is kiemelni ebből a totálisan elmebeteg, azonban a maga kaotikusságában egészen gyönyörű hangorkánból, mikor (a már említetteken túl) a Three Thousand, a Fire-Power, az Orion vagy a Drum Courts - Where the Corals Lie is olyan csodálatos, hogy az ember összepisálja magát gyönyörében. Egy lépés persze még mindig hátra van. Míg ugyanis a Beat Pyramid albumként, teljes egészként szuperált kiválóan, a Hidden igazán az egyes számok kidolgozottsága terén erős. Ha tehát a harmadik lemezre összejöhetne valamiféle szintézis az első slágerességéből és szerkesztettségéből és a második pszichedelikus, vadul elmebeteg kísérletezéséből, nos... hadd ne mondjuk ki, milyen magasra emelkedne ez a már amúgy is (méltán) körbehozsannázott és még mindig pimaszul fiatal és kezdő zenekar. Legyen így.
* a zenekar és a frontember szavakat itt a lehető legtágabb értelemben használva
A Hadouken! engem valahogy mindig elkerült, de többnyire kifinomult ízléssel bíró ismerőseim kedvelték. Gondoltam, ha már kijött a 2010-es lemez, épp itt az idő, hogy (már ha rákapok) felvegyem a fonalat. Bevallom, csak a lemez meghallgatása után olvastam utána, hogy a mindent skatulyázó, mérvadó angol szaksajtó hogy nevezi ezt a műfajt. No igen, ezért is nem készülhettem fel rá előre, hogy mikor életemben először hallok majd dance punkot (!) kábé olyan pofát fogok vágni, mintha egyszeri magyar földműves, ha meghívót kapott volna a Jurassic Parkba. Jahogy ilyen is van. És ami azt illeti, nem is rossz, még ha határozott meggyőződésem szerint nem is jó. Kábé olyan ez a dolog, mintha valaki a radiátoron felejtene egy drum 'n bass és valami francia hiphop cédét (bár a szövegek angolok, az "ének" jellegében inkább a francia hiphop-szcénát idézi jellegében, érdekes módon) a kettő pedig egybe olvadna. Persze a mostani tizenhat-tizenhét évesek az ilyen leírásokon nyilván csak röhögnek, hogy zárkózz fel, nagyapó, ez az egész nyilván csak nekem valami nagy újdonság, a világ már túl is van rajta. Nade akkor erények és hiányosságok. Ami mindenképp nagyon nagy erőssége a Hadouken!-nek, az a kreativitás: nagyjából annyi kiváló zenei ötlet van a For the Massesben összezsúfolva, amennyiből egy közepes zenekar húsz évig teljes lelki nyugalommal vígan eléldegélne. A számokban felhalmozott energia mértéke is óriási, minden dal bombasztikus, nagyívű, hangos és gyors, az ember nem győzi kapkodni a fejét (megint úgy érzem magam, mint egy nyugdíjas, aki rácsodálkozik a beat-zenére, mindegy). A hátrányok is azonban valahonnan innen gyökereznek: nevezetesen a monotonitás. Ez ugyanis nem a dalok szintjén jelentkezik, ellenkezőleg, a számok olyan változatosak, műfajilag, stilárisan viszont olyan mértékig korlátozottak a lehetőségek, hogy az egész lemez egy nagy masszává érik az ember fejében. Ami persze nem baj, de a Hadouken! (legalábbis számomra) az a zenekar emiatt, akiknek egy lemezét egyszer nagyon nagy lelkesedéssel meghallgatom és élvezem is, de magamtól többé az életben eszembe nem jutna ilyet hallgatni. Egyszerűen jóllaktam vele.
Meg kell mondjam, én azon nagyon kevesek közé tartoztam még 2008-ban, akik sem a Fleet Foxesban, sem a Vampire Weekendben nem láttak semmi különöset, kellemes, középszerű, hallgatható zenekaroknak tartottam ezeket, akik körül már megint (ahogy minden évben megvan ez a jelenség más-más együttesekkel) túl nagy a hűhó. Hogy igazam volt-e, nem tudom, de azért már reflexből kételkedem magamban. Mondván annyi rajongó és kritikus nem tévedhet. A döntést meggyőződésem felől végül elnapolhattam kicsit, onnantól kezdve, hogy elkezdtek szivárogni a hírek: a VW már 2010 elején új lemezzel fog jelentkezni. Na, gondoltam, majd az. És bizonyos értelemben be is jött a dolog. A Contra első számú és talán legnagyobb erényeként végre karakteres anyag lett, határozott és egyértelmű zenei irányokkal, hangulattal és még azt is hozzátehetném, lassan sajátosan vampire weekendessé merevedő stílusjegyekkel. Hogy aztán ezek kinek-kinek mennyire tetszenek, avagy épp nem, jórészt ízlés dolga. Ami engem illet, nekem ez a finomkodó, erőltetetten vidám bazsalygás már túlcukrozottnak hat. Ez persze kizárólag az én (s önnön setét, érzéketlen lelkem) magánügye. Mindez azonban érdekes módon nem azt jelenti, hogy a lemez ne tetszene. Megjegyezhető, érdekes számokat találunk rajta, amiket december óta lelkesen dudorászok magamban. Normális esetben például borzalmas lemeznyitásnak nevezném a Horchata-White Sky-Holiday indítást, hiszen ezek a számok a saját édeskés giccsfaktorukkal eléggé gyengítik egymást, külön külön azonban mégis jók. Végső soron pedig azért ismerjük be, ez a lényeg. A Contra mélypontja számomra mindenképp a California English. Ebben is van egy nagy adag szubjektivitás, személy szerint ugyanis ahhoz az egyre növekvő számú csoportjához tartozom az emberiségnek, amely azonnal és sugárban kezd öklendezni, ha bármit hall autotune-nal. Pláne egy olyan, fantáziátlan, szürke számot, amit ennek a szarnak kéne feldobni. Jaj, ugyan már. Középszerű számból is akad azért a lemezen, mint a kedveskés, halk Taxi Cab, a maga (bár fenntartom, az arányok, a mérték itt is már eltúlzott) egyszerű gögyögésével, vagy a szimplán unalmas Diplomat's Son és az ugyancsak érdektelenségbe fulladó címadó. Közben, zárójelben jegyezném meg, hogy az Animal Collective-hatást legnagyobb mértékben felvállaló dal, a Run viszont ugyancsak nagyon kellemes. És amiről eddig nem szóltam: a Giving Up the Guns számomra legalábbis eddig az év dala. Persze, elég nagy giccs (hasonlóan a tavalyi év egyik legjobb dalához -> The Big Pink: Dominoes), mégis a maga műfaji keretein belül egyszerűen hibátlan. És ami még fontosabb: lassan harmadik hónapja nem megy ki a dallama a fülemből. Engem ugyan már rohadtul zavar, valamit azonban mégis jelez. Nevezetesen, hogy még az én hiperkritikus látókörömben is lassan kezd feltűnni ez a zenekar, még ha egyelőre csak a szimpla említés és elismerő biccentés szintjén is.
Mindenekelőtt: akit nem érdekel a rizsa, ugorjon a top ötvenhez. A többieknek néhány járulékos megjegyzés. Ami a formai dolgokat illeti, a versenyben idén megjelent hazai és külföldi nagylemezek, továbbá 15 percnél hosszabb játékidejű EP-k vettek részt, válogatáslemezek és koncertlemezek nem. Ez alkalommal mind az ötven helyezetthez lesz youtube-videó, az első tízhez (mivel sok olyan lemez van köztük, amiről év közben nem született kritika) néhány sornyi értékelés mellett lemezborító és wikipedia, illetve myspace-link is. A kiemelt első tíz mellett ezentúl ugyancsak kiemelést fog kapni az év legmagasabban rangsorolt magyar lemeze (ami ez esetben nem szerepel a tíz közt), ehhez is jár majd pár rövid sor és videó. Az idei év hosszú ideig sokkal rosszabbnak tűnt a tavalyinál, hiába hallgattam mindenféle dolgot, csak nem akart semmi kiemelkedő jönni egy-két albumon kívül, holott a hiba végig bennem volt, pont azokat a lemezeket tettem el év végi meghallgatásra, amik a legjobbak lettek idén. Az én listám (mint legtöbbször, most is) nagyban el fog térni a nemzetközi trendeket tükröző (mi több, irányító) fontos lapokétól, sok náluk elöl helyezett lemez került nálam eléggé hátra és nem egy, arrafelé leszart lemez végzett nálam igen dicső helyen. Kedvcsinálónak (vagy épp ellenkező végkifejlettel) íme egy rövid lista azokról az amúgy favoritnak tartott lemezekről, amik nálam még az ötvenbe sem fértek be (igen, gyanítom, sokan fogják emlegetni legközvetlenebb nőági felmenőmet), tehát még a top50-be sem fért be a The Flaming Lips (51.), a Muse (53.), a Doves (54.), Tori Amos (57.), a Dirty Projectors (58.), a U2 (63.), a The Nationallel amúgy az év legszebb feldolgozását eléneklő St. Vincent (66.), a The Enemy (57.), a Starsailor (70.) és a Manic Street Preachers (73.) idei anyaga. (A helyezéseket 75 fölött már nem osztottam ki.) Jöjjön akkor tehát a 2009-es év ötven legjobb lemeze, szerintem:
01 - DO MAKE SAY THINK: OTHER TRUTHS
A Do Make Say Think lemezt az utolsó pillanatok egyikében hallgattam meg, mikor már végképp kétségbe estem, hogy nem találok idén olyan lemezt, ami valóban, érdemben kimagaslik a többi közül és ezzel megkérdőjelezhetetlenül kiérdemli az első helyet. Ami innentől történt, engem is meglepett, eddig még az sem fordult elő, hogy olyan lemez végezzen az első helyen, amelyről nem íródott itt külön kritika. Most ha ehhez még hozzávesszük, hogy az Other Truths volt az első Do Make Say Think lemez, amit életemben hallottam, a dolog egész romantikus színezetet kap. A zene maga gyönyörű és változatos, sokrétű, összetett és rabulejtő, van benne szív és lélek és mindeközben zavarbaejtő technikai tudás is, ez a zenekar nemcsak, hogy mindent tud, de tudják is, hogy mit kezdjenek ezzel a mindenttudással. Számomra egyértelműen az év lemeze.
02 - ANIMAL COLLECTIVE: MERRIWEATHER POST PAVILION
A bezzeglemez. Már év elején, mikor megjelent, lehetett sejteni, hogy a legtöbb éves listán az év lemeze lesz és így is lett, pontozással bizonyára ez az év lemeze. Kishíján nálam is. Ha egyszerűen próbálnám összegezni a legnépszerűbb idei zenei trendet, kaotikusnak hívnám. Mármint érdekes és különös hangszerelések és kompozíciók voltak hallhatók egy rakás zenekartól (és díjazva a kritikusok által, ld. még pl. Dirty Projectors vagy Grizzly Bear), de csak nagyon kevesen tudtak ebből a túlerőltetett sokszínűségből valami határozott koncepciót kihámozni. Az Animal Collective azonban ravaszabb róka annál, mintsem hogy bajba keveredjen a saját hangzásával. A Merriweather Post Pavilion gyönyörű hangszínekkel, fülbemászó dallamokkal és érdekes, különös ritmusokkal dolgozta bele magát az ember fülébe. Kiradírozhatatlanul.
03 - YO LA TENGO: POPULAR SONGS A Yo La Tengo legendás zenekar és bizonyos körökben olyan feltétel nélküli imádatnak örvend, hogy az ember gyakran már gyanakodni kezd, mégis mi a gnút szerethetnek ennyire az emberek ezen a többnyire lo-fi alapon felvett és előadott, zajpermelódia alapú zenén. Hát gyakorlatilag mindent, ahogy arra a mostani bejegyzés szkeptikus írója is újra meg újra rádöbben. Bár a Yo La Tengo igazi műfaja a koncert, lemezt is alkottak már maradandót, nem is egyet és bár idén kissé nagyüzeminek tűnt a termelés (a Condo Fucks néven kiadott Fuckbook és az Adventureland filmzenék ezt valamelyest meg is sínylették), a főcsapás, a Popular Songs lemez az év egyik (ezen lista tanúbizonysága szerint egész pontosan harmadik) legjobbja lett, olyan anyag, ami méltón illeszthető az évtized fontos klasszikusainak sorába.
Az It's Blitz egy remekmű. És nem sokon múlott, hogy az év lemeze is legyen. Már a Yeah Yeah Yeahs bemutatkozásása (Fever to Tell) és éreztethette az egyszeri zenehallgatóval, hogy itt most nem egy újabb tucatindiezenekar gördült le újból a futószalagról, hanem valami ténylegesen komoly és figyelemreméltó dolog történik, mikor ez az együttes zenél, a mostani lemez azonban még ennél is messzebb ment, gyakorlatilag minden dala egyenként is kiemelkedően jó (paradoxon, mégis igaz), lemezként pedig a dolog olyan erős, hogy méltán volt képes több igazán biztosnak tűnő befutót is leszorítani a dobogóról, mielőtt a végül, hosszas és idegtépő mérlegelés után maga is leszorult az alsó fokról a Yo La Tengonak köszönhetően.
Nekem valahogy az év végére maradtak a jó lemezek, nem tudom, hogy csináltam, hogy jóm reflexszel pont az olyan kiváló alkotásokat kerültem el egész évben, mint Bat For Lashes Two Sunsa. Gyönyörű, pszihedelikus remekmű. Sok énekesnőt hallgatok szívesen, szeretem a hangjukat, de itt a zeneszerzői kvalitások legalább olyan fontosak, mint az a jellegzetes hang, amin megszólalnak a számok. Natasha Khan már első lemezével is a Mercury Prize-jelölésig jutott és nincs ez másképp most a másodikkal sem, igaz, akkor sem lennék meglepve, ha ezúttal el is vinné a díjat.
A Them Crooked Vultures lemez olyan pozitív hendikeppel jött világra (pláne az én ízlésem tekintetében), hogy őszintén csodálkozva vártam, hogy lesz-e, lehet-e egyáltalán olyan lemez, ami megelőzi. Végül négy is lett. Azonban ne felejtsük el, az hogy egy zenekar rockzsenikből áll, csak egy bizonyos pontig előny. Az elvárások per teljesítés mezőt nézve már könnyen lehet hátrány is, mint a mostani esetben, ahol természetesen a lemez minden elvárásunknak megfelelt, de (skandallum) ennél nem is nyújtott többet. Magyarul nem döbbentett meg, sokkolt, vett le a lábunkról és csábított el még annál is jobban, ahogy lehetséges, ami a zenészek anyazenekarainak (Nirvana, Led Zeppelin és leginkább a Queens of the Stone Age, igen, a Foo Fighters ebből a szempontból kakukktojás) mindig sikerült. Ezért csak a hatodik hely.
A tavalyi év tele volt jobbnál jobb bemutatkozásokkal, elég ha csak a Foals, a Tokyo Police Club vagy a These New Puritans jut eszünkbe, e sorok írója le volt nyűgözve ezektől a fiatal, modern, energikus és az üres indie-semmitmondáson túllépő zenekarok teljesítményén. Hogy idén hol vannak ezek? Vannak azért, csak kevesebben, már csak ezért is éri meg megbecsülnünk az év olyan üde színfoltjait, mint például a The Verve néhai emelkedett himnikusságát némi retró slágerességgel és divatokon felülemelkedő, elegáns kreativitással keverő Big Pinket. Rég nem hallottuk ilyen jó számokban ennyiszer a love szót. Egyáltalán, rég nem hallottunk ilyen jó számokat.
08 - WILCO: WILCO (THE ALBUM) A Wilco esete kicsit hasonló a Them Crooked Vultureséhez. Persze, a lemez zseniális, de hát valljuk be, nem is vártunk mást a Yankee Hotel Foxtrotot is megalkotó zenekartól. Azaz talán pont ez az egyetlen dolog, amit most hiába várunk tőlük, a YHF merész zsenialitása, kiszámíthatatlan húzásai, őrült (mégis slágeres) kísérletei. A Wilco most sokkal inkább a bevált receptre támaszkodik, tudják már, hogy mi áll jól nekik, tudják, hogyan kell jó lemezt csinálni és meg is csinálják azt. Csak az a kár, hogy amikor ezeket épp nem látszanak tudni, még jobb lesz az eredmény.
Antony Hegartyé a világon az egyik legszebb férfihang. És emellett tudja is használni, tudja, mi áll jól neki és mi nem, milyen manírokat érdemes átvenni a múltból és mik azok a zenei közhelyek, amiket kerülni kell. Az év legelején kijött, kissé monoton, melankolikus mesterművön, a The Crying Lighton majdnem mindent hallhatunk, ami egykoron - remélhetőleg - a legendás zenekarok sorába emeli az Antony and the Johnsonst, kivéve (és nálam talán itt úszott el a dobogó) az olyan sötét, koszos hangzású, elmondhatatlanul dögös, életteli zenéket, mint a lemezt beharangozó, tavalyi Antoher World EP-n megjelent Shake that Devil.
Bon Iver csak reméljük, hogy meggondolja magát. Mármint abban a kérdésben, hogy mostani zenekarával nem nagyon akar tovább működni. Mind a 2007-es Emma lemez, ami az évtized egyik legjobbja volt, mind ez a mostani (igazából már majdnem egy éves) EP azt mutatja, hogy Justin Vernon így, a Bon Iver név mögött hozza a legjobb formáját (nem felejtkezünk el azért természetesen a Volcano Choir kiváló lemezéről sem). A Blood Bank EP címadó dalát külön melegen ajánlom minden zeneszerető figyelmébe, pláne élő változatban, az év egyik legszebb száma lett.
11 - KISCSILLAG: ÖRÖKRE SZÍVEMBE ZÁRTALAK (AZ ÉV MAGYAR LEMEZE)
Tizenegyedikként csak épphogy nem fért fel a top10-be az idén legmagasabban rangsorolt magyar lemez (tavaly Kollár-Klemencz László amúgy részemről is szégyenteljesen alulértékelt melankolikus lemeze lett a legjobb magyar), a Kiscsillag második anyaga, amely, meggyőződésem szerint sokkal jobb az elsőnél, egyszerűen jó számok vannak rajta, elmondhatatlanul dögös a gitárhangzás, jók a riffek és Lovasi András ismét legjobb formáját hozza énekes/szövegíróként. A meggyőződésem szerint a végső verziójában elrontott kedvenc KCS-dalom, az Igazságos kálváriája miatt is engesztelve érezheti magát a rajongó, mivel az Örökre blogról minden változatot megkaptunk ingyen és bérmentve magától a zenekartól. Nemcsak a lemez, maga a zenekar is bőven megérdemli az év magyar előadójának járó (mivel ez csak egy blog, jelképes) elismerést. youtube | wikipedia | myspace
Az amúgy versenybe nem szálló műfaji kategóriákon belül is készültek figyelemreméltó alkotások, elsősorban a válogatások terén, a Dark Was The Night-ról ugyebár írtunk, a New Moon Soundtrack is meglepően jóra sikeredett, továbbá ne feledkezzünk meg a Ciao My Rising Star feldolgozásgyűjteményről sem. A koncertlemezek közül a két legfontosabb talán Tom Waits Glitter and Doomja és Leonard Cohen londoni felvétele lenne, ha nem 2009-ben jelent volna meg két olyan klasszikus, kiemelkedő koncertfelvétel, mint a Nirvana várva várt, legendás readingi koncertje és az R.E.M. legjobb formáját mutató (a múltkori elég műanyag/flittereshangú koncertcédéhez képest) dublini felvétel. Említésre bőven méltó azonban a Wilco Ashes of American Flags dévédéje, illetve az Elbow ihletett koncertje a BBC zenekarával. Bár csak futott még, el kell ismerni, szép gesztus volt a Coldplay részéről a LeftRightLeftrightLeft koncertlemez ingyenes megjelentetése. Ha pedig EP-k, elsősorban a Kispál és a Borz nagy meglepetést okozó (legalábbis számomra nagy meglepetésként ható), baromi jó, cím nélküli négy számos EP-jére kell gondolnunk, ami pusztán rövid játékideje miatt nem fért fel a listára, amúgy igen szép eredményt ért volna el.
Persze illik meghatottan hozzáállni. Még akkor is, ha az embert egy pillanatig sem hatotta meg Michael Jackson kapcsán sem az élete, sem a halála. Annál inkább az, hogy ez az ember élete során valóban összedobott úgy húsz-harminc igazán jó dalt, (főleg a vége felé) számottevő énekhang nélkül. A kultusz, ikonság, honnan felkapaszkodás és a könnyfakasztó történet egyéb flitteres-csillámporos részletei ugyancsak hidegen hagynak. Nyilván óriási munka van bennük, de attól még, hogy valaki a pop királya, még bőven lehet szar. És Michael Jackson azért, ha a teljes diszkográfiát és az arányokat nézzük, többnyire az is volt.
