CSS: La Liberación
Biztos bennem a hiba, elvégre is idén valahogy kiábrándultabb és megkeseredettebb vagyok zenei ügyekben, mint tavaly, holott a termés nagy átlagban jobbnak tűnik. Mégis, valahogy türelmetlenebb vagyok jobb sorsra is érdemes, szívemnek kedves zenekaraimmal, mint kéne. Így járok épp a Cansei de Ser Sexy-vel (a továbbiakban: CSS) is, akikre persze nem tudok haragudni, mivel egyszerűen imádnivalóan cuki, amit csinálnak. Ettől még túl elégedett sem vagyok, tekintve, hogy a Donkey után azt vártam, mostanra meglehet az áttörés, amikorra már nem harmadik-negyedik körben említem őket, hogy ja tényleg, ott van még az a jó kis brazil zenekar, hanem bekerülnek a fontosak közé. Ehhez azonban például egy olyan lemez kéne, ami nem olyan tömény fantáziátlansággal indul, mint a két rendkívül eredeti című trekk: az I Love You és Hits Me Like a Rock. A City Grrrl az első olyan dolog a La Liberaciónon, ami végre egy érdekes, fantáziadús, mégis kommersz regiszterekben mozgó zenekarra emlékeztet (az első két dal csak ez utóbbi tulajdonsággal bírt). A már-már a korai R.E.M.-et idézve plöntyögető Echo of Love (most komolyan csak ilyen címekre telik? - na mindegy) tovább szélesíti a palettát, a langyi poppal indító, majd röviden elektro-indie-posztpánk-akármibe átcsapó lemez most úgy a Vampire Weekend zenei világának légtere felé kolbászol. Bár úgy gondolom (és tőlem aztán igen ritka, hogy ilyenre vágyjak), nem ártana a zenekarnak egy kicsit szűkíteni a zenei spektrumon, homogenizálnia picit a hangzást (és ha már, lehetőleg ilyen irányba összpontosítva), azért el kell ismernem, a lemez bőven hallgatható. Nem olyan jó, mint három évvel korábban megjelent előzménye, de legalább ugyanannyi tehetséget és ígéretet mutat (utóbbiból talán csak annyival kevesebbet, amennyit levon belőle megtorpanó lelkesedésünk - bizonyíték kéne már kicsit több, nem ígéret). Az ellenállhatatlan cukiságfaktor és felszabadult könnyedség, mi több, életszeretet továbbra is megvan, minden eposzi (new rave-i, a Wikipedia szerint) kellék ugyanúgy rendelkezésre áll, mint minden eddigi alkalommal, az anyag helyenként már mintha túl is lenne picit cukrozva, a You Could Have it All végére már-már gejlnek hat, hogy aztán megint rántson egyet a gyeplőn az, amihez a CSS legénysége/leánysága a legjobban ért: nevezetesen a tempós, hangosgitáros posztpánk csapkodás, a La Liberación már megint erejének legvonzóbb teljében találja a bandát, s a színvonal a Partners in Crime erejére is kitart, ha nem is ugyanolyan magasságban, de még ez is jól áll nekik. Pedig itt van már öblös hangzású már-már bárzongora, a fájdalmasan rövid életű The Long Blondes-t idéző finom hetykeség és édesbús testes buké is, még egy új szín a szivárványban, istenkísértés zajlik már itt, de ez se lóg ki - sőt. A legnagyobb veszély talán épp abban leselkedik a CSS-re, hogy túl sokat (mármint sokfélét) tud, elvész(het) az önmaga és persze a (joggal lelkes) rajongók előtti tetszelgésben, mint amikor valaki túlcselezi magát az ötösön, és hiába dekázgat a kapus könyörgő kapálózásából hülyét csinálva, az utolsó pillanatban nagy eséllyel, centikről mellégurít. Pedig ha a mutatvány egyszerűsödne és pár (csak néhány árnyalattal) sötétebb túnust is használna (ahogy a lemez második fele teszi is), a CSS bőven az élvonalban lehetne (most leginkább centikre tőle, az előszoba küszöbére saccolnám őket), ha a címadótól a zárótrekkig sorakozó hatost nézem ugyanis, ez a zenekar végre valahára megérett rá, hogy (bármily lehetetlen is) egyszerre hódítson a kommersz és az alternatív színtéren is. Ha az egész lemezt, akkor még felszisszenek néha-néha mérgemben, no persze inkább csak szeretetből és bosszúságból, elvégre is már rég tarthatnának is ott, másrészt viszont, mint mondtam is, ezekre a srácokra nem lehet haragudni.
