Philip Selway: Familial

Az eleve mindig aranyos dolog, mikor egy máshonnan ismert zenész picit változtat a nevén szólólemezét kiadva. Nekem legalábbis atyai mosolyt csalt az arcomra, hogy Phil Selway most Philip. Van egy jelenet a Family Guyban. Ringo azzal jön a próbára, hogy írt egy tök jó dalt. Erre (ha jól emlékszem) Paul odamegy hozzá és megígéri, hogy kirakják a fridzsiderre, hogy minden nap láthassák. Fog egy mágnest és tényleg kirakja. Nekem valahogy mindig ez jut eszembe, ha egy dobos szólózni kezd. Pláne, mivel dobolni valahogy mégiscsak olyan, mint fociban a kapuban állni, ha vannak is nagy pillanatok, többnyire a háttérben van az ember. Selway esetében a dolog a 7 Worlds Collide nevű valamiből ered, ez az a Neil Finn által szervezett zenei kollektíva, amelynek tagjai közös dalokat írva, együtt zenélve készítettek valami, ha jól emlékszem, jótékony célokat szolgáló lemezt és koncerteztek egy sort (mindkét esetben vegyes színvonalon), nos ennek a keretei közt nyílt először lehetősége a Radiohead dobosának, hogy eddig suttyomban, nagy titokban plöntyögetett szomorkás dalait mások előtt is kipróbálja. És a koncerteken játszott számok meglepően jók is voltak. A The Ties That Bind Us (munkacímén: Family Madness), illetve a The Witching Hour a legvérmesebb Radiohead-fanatikusokat is meg kellett, hogy győzzék Philip barátunk dalszerzői tehetségéről. Most persze megint kicsit kezd az agyunkra menni a mi Ringonk, mivel jelenleg minden épeszű zenebarát az új Radiohead-lemezt várná, ehelyett ugyebár (igaz, nagyrészt az amúgy is szükséges lemezkészítési szünetnek kinevezett időszakban) a Familial készülgetett, most pedig Philip nem átallik turnézni is az anyaggal. Ahelyett, hogy szépen visszamenne dobolni a stúdióba. Node nézzük, megérte-e a sok munka, a nagy várakozás, a sok előkészület. Pláne, mivel minél tovább tart valakinél az az időszak, mikor elárulja ugyan, hogy szokott ő dalokat írni, de szemérmesen nem mutatja meg magukat a számokat, annál nagyobb legenda kezd köré nőni. Phil(ip) esetében ez mindenesetre nem tett jót a dolognak. A lemezen ugyanis a korábban már bemutatott By Some Miracle-n és a fent említett kettőn kívül nem nagyon találhatunk jó dalt. Némi jó indulattal közepeseket. A dallam mindig esetlegesnek tűnik, Selway hangja túl fátyolos, túlságosan meg van hatódva magától, az akkordfelbontások a legtöbb esetben fantáziátlanok, a szövegek gyakran közhelyesek (sokkal jobb akkor már az neurotikus-paranoid vonulat, ami néha fel-felsejlik mögöttük), az egész túl van lihegve: az előadó megpróbálja azt az érzetet kelteni, mintha negyvenes, kopasz angol muki helyett inkább valami remegőszárnyú szűz erdei tündérke lenne, aki lelke legmélyére rejtett titkolt sóhajait rebegné el nekünk meglehetős unalmas gitármenetekre alkalmazva. Nem lenne ezzel semmi baj amúgy, ha nem egy Radiohead-tagról lenne szó, ha nem a Beatles mellett a huszadik (és most már a huszonegyedik) század legfontosabb zenekarának húsz százalékát kitevő Philip Selway csinálna itt komplett hülyét magából, minimális és kommersz zenei fantáziájával (illetve gyakrabban annak bántó hiányával) és rosszul álló pozőrködésével. Megbocsáthatatlan bűnről, súlyos vétekről persze szó sincs. Pláne, hogy a három jól sikerült dal tényleg egész szép. Remélhetőleg pár év múlva már mindenki csak azokra emlékszik majd. De azért nem állhatom meg, hogy hangot ne adjak a civilizált világ minden tagja által egyöntetűen táplált közös reménynek: Phil(ip), ne csinálj több lemezt. Vagy ha mégis muszáj, legalább a Radioheadet ne tartsd fel vele. És még valami: ha esetleg mellőzhetnénk az olyan közhelyeket, mint: "I hope that you'll find /peace for the very first time" stb., leköteleznél.
Írja inkább Thom Yorke a szövegeket. Meg esetleg a zenét. És ha már, elő is adhatná ő. Csak hát szegény Ringo...



*

és az összevetés kedvéért:

Klaxons: Surfing the Void

Mikor a Klaxons berobbant (nem a közhely kedvéért, tényleg robbanásszerűen vették át az irányítást az angolszász poprockban egy időre), méghozzá nem is oly rég, még a leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy most akkor van is olyan, hogy new rave, vagy ez csak valami média által generált újabb divathülyeség és nemlétező skatulya. Egyrészt (nem nagy meglepetésre) kiderült, hogy az utóbbiról volt szó, másrészt, ha új divatot nem is teremtett a Klaxons, két dolgot mindenképp el kell ismernünk: a Myths of the Near Future valóban a 2007-es év egyik legjobb lemeze volt, másrészt a zenekar sokfelől szedegetett, mégis egyénivé összerázott stílusa végigszántott a fél zenei világon, itt-ott mutatkozott meg áldásosabb, avagy éppen kevésbé előnyös hatása, rendesen utánozni viszont senki sem tudta. A fő kérdés így az lett, hogy második lemezén maga a Klaxons mennyire tudja utánozni saját magát. Meg persze (és főleg), hogy akarja-e egyáltalán.
Igaz, a verseny (ti. önmagukkal) nem tekinthető teljesen tisztának, miután a Polydor a hírek szerint a létező leggusztustalanabb és idiótább kiadó eszközzel élve újravetette a zenekarral az album jelentékeny (na és itt az égető probléma, hogy nem tudjuk pontosan, hány és mely) százalékát, mivel a készülő anyag nem volt nekik elég populáris.

A végeredmény ennek ellenére nem rossz. A Surfing the Void kellemesen indul, az Echoeszal a zenekar kb ott folytatja, ahol bemutatkozó lemezén abbahagyta, hogy aztán egy fájdalmasan gyenge kisiklástól (The Same Space) eltekintve hasonló jó formában folytassa. A címadó dal is tartja az elmebeteg/diszkós-slágeres és színvonalas zene közti, amúgy egyáltalán nem könnyen meglelhető egyensúlyt, ahogy a későbbiekben a többi dal is. A deficit, tekintve, hogy a kiadó is csak egy bizonyos pontig mindenható (=azért az ízlés az úr) egyértelműen a slágeresség terén jelentkezik, a zene maga viszont helyenként érdekesebb, merészebb, mint a Myths of the Near Future-ön. Az eredmény tehát nagyjából döntetlen, bár más erényeket kidomborítva, a zenekar végülis nagyjából azt hozza, amit első lemezén is, igaz, a fanyalgók és telhetetlenek (itt vagyok példának okáért mindjárt én magam) most azzal jöhetnek, hogy ezúttal ugyanaz már nem elég. És még ha kevésbé slágeres és kiszámítható is a dolog, mint az előző lemez, szólni mégis ugyanúgy szól, pontosan ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik a zenekar, egyszerű, dudorászható dallamok, torz, de nem túl torz gitárhangok, sejtelmes, összetett billentyűs hangzás, diszkós dobok, helyenként még a jóízlés határain belül maradó fejhangú énekelgetés.
Csak ugye ezért tisztességtelen ez az egész dolog, mert még így a végére érve sem tudom, hogy a Polydor vagy a Klaxons szűklátókörűsége miatt fanyalgok, de mindenesetre, bármily kellemes hallgatnivaló is összességében ez az album, azt teszem.