Az Óriás (és velük együtt az Isten Háta Mögött) kapcsán legelőször mentegetőznöm kell, nevezetesen, hogy nem vettem észre, illetve csak nagyon későn két ilyen nagyszerű zenekar működését Magyarországon, pláne annak tekintetében, hogy néha lányos zavaromban az is gondot okozna, ha csak másik kettőt kéne felsorolnom, amelyekkel kapcsolatban bátran használhatom a nagyszerű és kiváló jelzőket (rövid agytorna után első asszociációra: Quimby, Hobo Blues Band, Kistehén, Amber Smith).
Az Óriás zenéje nagyon nagy dolog és különösen ebben az országban, ahol a pop és rock közé eső dolgoknak nem volt hagyománya (a kilencvenes évek grándzsmániájából is a vérprimitív Tankcsapda jött ki győztesen, szégyenszemre). A pop szélsőértéke a híg fos lett, a rocké pedig a hallgathatatlan hónaljszagú térdigéllőszakállú gitártépés, no nem mintha nem lettek volna kivételek, de alig. Pár éve még felkaphattuk a fejünket egy Depresszió nevű zenekarra, akik legalább megpróbálták megpöckölni ezt a Tankcsapda köré alvadt, immáron rég megavasodott, lejárt szavatosságú magyar rockszcénát - mint idővel rájöttünk, sikertelenül és nem sokkal jobb (jobb?) kiadásban mint a debreceni előemberek.
Na ebbe a közegbe robbant be az Óriás a 2007-es szelftátld EP-jével, ami (bátran le merem írni) egyszerűen frenetikus volt, öt megkapó, dallamos, végtelenül erős pátoszú, de egyszer sem giccses magával ragadó dallal, valódi érzelmekkel és páratlan zenei tehetséggel, pontosan olyan zenei kiszerelésben (semmi extra keverési baromság, hülye effektek felesleges pittyegések szívszorongató vonósok etc. pusztán a szín tiszta rockzenekar) amivel ez a fajta zene érvényesülni tud.
Ezen a képleten változtatott ugyan kicsit a zenekar (és sajnos azt kell mondjam, nem igazán előnyére), a jön. mégis a 2008-as év egyik legszerethetőbb gyöngyszeme. Az eddigi összetevők közül a pop domborodott ki a bemutatkozó lemezen, még nem zavaró, de már figyelemfelkeltő mértékben és az indie-s beütésű rock most egy kissé háttérbe szorult, a gitárszólamok finomabbak, udvariasabbak mint a 2007-es lemezen, Egyedi Péter éneke is mintha cizelláltabb, profibb, de valamelyest szenvtelenebb is lenne és ez igaz az egész anyagra is, a dolog hangzása és tálalása, a lemez kivitelezése jóval profibb mint az előzőé, technikailag egy lapon sem említhető a két megvalósítás, az Óriás egészen profi zenekarként viselkedik, méghozzá minden daluk slágeres valamelyest, de csak annyira, hogy az embernek kedve támadjon magában dudorászni, a zene azonban ettől még megmarad emelkedettnek és intellektuálisnak, a dolog valahogy mégis túlon túl napfényes. És már az olyan kiemelkedő számok mint a Nem szól vagy a Fát dönteni (illetve a lemezt záró két epikus tétel, a Szájon át és az Ahol jó) miatt is reménykedhetünk benne még aktívabban, hogy a második lemezre már össze is tudja hozni az Óriás az első EP zenei/érzelmi hozzáállását a jön. lenyűgözően magabiztos profizmusával. Ezesetben le leszünk fegyvezerve, nem lesz más választás mint (majdnem) most is: halkan magunkban megtapsolni a produkciót.
