Na fel a kezekkel, ha valaki tudott erről. Mert én bizony tényleg nem. Mármint annyit lehet tudni, hogy Björk dolgozik egy filmzenelemezen és egy várhatóan teljesen elmebeteg és gyönyörű scifi-musical akármin Michel Gondryval, de azt még legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy az amúgy igen laposra sikerült, lagymatag Volta után idén végre megint hallom énekelni kedvenc énekesnőmet. Méghozzá a Dirty Projectorsszal karöltve. Hm. Emlékszünk a tavaly nagyon felkapott és az egekig magasztalt Bitte Orca lemezre, amivel nem tudom, mások hogy voltak, de engem kifejezetten irritált. Ehhez képest ez a lemez, azaz csak EP kifejezetten érdekes. És jó értelemben. Nemcsak Björk miatt, aki természetesen zseniális, hanem a DP is egész jól működik mögötte. Már az eleve érdekessé teszi a dolgot, hogy bár Björk hangját halljuk, semmi pittyegés vagy furi zaj, csak az a kicsit lófáj, kicsit hippigarázs bütykölés, amit a zenekar mellesleg nagyon tud. És végre nem idegesítően, mint a Bitte Orcán. Björk amúgy nem főszereplő, hanem pluszvokalista, néha a háttérben úú-zik, űű-zik, ee-zik, néha átveszi a lead vokált, ahogy az adott dal megkívánja. Szép munkamegosztás, jó arányérzék, a Dirty Projectorstól meglepően fogyasztható zenei alapok, az EP összes számát jegyző Dave Longstreth igazán kitett magáért. És ez pláne ebben a zenei évben igen nagy szó, hiszen kevés jó lemez jelenik meg, azok közül is sok, amire nagyon vártunk, közepesnél is jóval szarabb, erre teljesen váratlanul és minden előzmény nélkül beelőz ez a nagyon szépen egymásra talált előadó és zenekar és ha nem is mindent, de a legtöbb idei dolgot üti. Pedig jóformán semmi különöset nem csinálnak, csak zenélnek egy jót. Lehet, hogy ennyit kéne a többieknek is? (erőteljes bólogatás)
Mindenekelőtt jelezném, hogy ezúttal rövidre fogom. A Crystal Castles nem az a zenekar, amiről jogom lenne írni, mivel nyilván valami genetikai oka lehet, hogy ez nekem ennyire fizikailag fáj. Holott hallgatok ennél sokkal betegebb zenéket is, disszonancia és egyebek nem akadályok, ez mégis egyszerűen nem megy. Mármint végighallgatom én, ahogy az első lemezüket is, mert tudom, ennyivel tartozom az emberiségnek, egyáltalán, örüljek, hogy nem Etiópiába születtem, tudom én, de ez akkor is kínzás. Ezzel részemről le is zárnám ezt a kritikát, mégpedig egy Woody Allen-idézettel: "Ajánlaná a filmet egy barátjának? - Igen, ha a barátom Hitler volna."
Üres lap, villog a kurzor. A KoRnról írni, jézusom. Ilyenkor mindig rövid elmélkedésbe kezdek, most is megteszem röviden. Első lemez, wtf, mondja az egyszeri loncsoshajú rokker 1994-ben, kemény, nyers, idegbeteg zene, elég bunkó, egyszerű, hangos, mégis dallamos valami, pont ez kell a világnak a Nirvana és a grunge-nemzedék addigra már leáldozóban lévő artisztikus akármije után. Egy fickó (Jonathan Davis), aki a szart is kiordítja magából, többnyire nem is tisztán vagy hamisan, hanem egyszerűen olyan hangtartományban, olyan kordinálatlan, eszeveszett, hiteles elmebajjal, ami akkoriban egy egész nemzedékben... no, megint a közhelyek. Pedig valóban igaz, a KoRn hatott, és elhihetjük, nem magasfokú zenei tudásuk miatt, egyszerűen azért, mert meg tudták fogalmazni, ahogyan akkoriban egy új nemzedék éppen szorongott (mint grunge-ék is egy-két évvel ezelőtt). A második lemez ugyanez pepitában, a harmadik már merészebb húzás, kis rep, kis pop, a nu metál dekonstrukciójára tett finomkodó, nem is igazán komolyanvehető kísérlet, csettint az ember a nyelvével, ez is rendben van. Negyedik-ötödik lemez, Issues és Untouchables, KoRn a népszerűsége csúcsán, srácok még zenélni is megtanulnak úgyahogy, artisztikus, helyenként szép zene, ügyes, kissé túl patetikus húzások, már érződik a jövő leendő nagy problémája, hogy túl komolyan veszik magukat, de ezen a szinten ez még pont erősíti a produktumot, két kiváló lemez, kritikai siker, Grammy-díj, minden anyámkínja, a KoRn a legnépszerűbb modern rockzenekar, kétezres évek eleje. A Take a Look in the Mirror (ötödik lemez) már sokkal gyengébb dalcsokorral dolgozik, viszont bitangjó a hangzása, a gitárok olyan élesen szólnak, hogy tényleg mintha elvágnák az ember torkát zenehallgatás közben, a basszus úgy zörög, mintha csontokat ütögetnének össze, Jonathan Davis már rutinból hörög, nem idegbajból, de az egész dögös, kemény, keménycsávó hangzás jól sül el, a lemez egyszerre kiábrándító és lelkesítő és akad rajta pár elévülhetetlen, feledhetetlen szerzemény is (Did My Time, Y'all Want a Single, stb. Innentől jön, hogy csak lefelé. A két gitáros közül az okosabbik, Head (nomen est omen), ráébred, hogy mégis inkább Jézus, mint hangos rockzene (hadd ne minősítsük), megkeresztelkedik a Jordán-folyóban, és azzal próbál bevágódni az Úr színe elé, hogy szar zenét kezd csinálni, egyedül. A KoRn nem oszlik fel (nagy híba), de még nevet sem változtat (még nagyobb hiba), Jonathan Davis pedig egyedül marad mint kreatív főnök. Holott JD csak egy idióta nyafogógép, aki (legalábbis régebben) mélyről tudott hörögni és elég komoly neurózisa volt a bizniszhez. Esze, műveltsége, stílusa, arányérzéke semmi. Ez meg is hallatszik a See You on the Other Side lemezen, ami amúgy a közhiedelemmel ellentétben nem annyira szar, csak épp semmi köze a KoRn nevezetű zenekarhoz. A koncerteken ciki, plüssállatnak öltöztetett szessönzenészek ugrálnak a hangfalak mögött, Davis elhízik, inkább affektál, mint hörög, Munky (a megmaradt gitáros) pedig hiába korunk egyik guitar hirója, fantáziája semmi, nem képes eredeti ötletekkel előállni. Jönnek a billentyűk, a kifinomultnak tűnni akaró hangzások, jajistenem. A zenekar teljesen lejáratja magát egy MTV Unplugged keretében, majd, hogy még tetézzék is, Jonathan Davis szólóban turnézik akusztikus nyavalygásaival, komolyan, már nekünk ciki. Hetedik lemez, fogadkozások, hogy vissza a régi hangzáshoz, ilyen kemény, olyan kemény, na majd ez nagyot szól, kijön a címnélküli, nem szól igazán semmit, közepes dalok, de legalább nem olyan ciki, mint amilyet vártunk, Munky továbbra is képtelen egyetlen érdekes gitártémát kitalálni, a lemez pedig kábé annyira kemény, hogy kenyérre lehetne kenni. És akkor most itt a KoRn III - Remember Who You Are, amiről annyit hallottuk, hogy na de ez aztán tényleg olyan kemény lesz, mint a harmadnapos zsírosdeszka, hogy legalább abban biztosak lehetünk, hogy ezúttal tényleg meg fogják próbálni. Hallgatom is a lemezt, első hallgatás, ha nem a híresen felszínes poptrióról, a modern KoRnról lenne szó, azt is mondanám, hogy ez nem elég, így talán az első benyomás le is fedi az összes többit. No hát mik is a tapasztalatok? A lemez tényleg keménykedik, helyenként kicsit erőltetetten, kodik-kedik-ködik, de azért hangosnak elég hangos, hogy ne lehessen nyugodtan, kényelmesen olvasgatni, ha szól (anyám már legalább harmadszor húzza fel a szemöldökét, jelezvén, hogy ilyen lármában nem tud koncentrálni, pedig hát edzett már szegény), máskor tényleg egész tökös a hangzás, durr-durr, bumm-bumm, piff-puff, a nagy hangorkánból néha kiáll egy ügyesebb megoldás, váratlan(féle) hajlítás, ütemtörő kiállás, egy-egy basszusfutam, de inkább metallicaszerű minden egyszerre makszhangerőn bömböl megoldás a jellemző. Értjük, miért, Munky továbbra sem elsőgitáros, mármint a jelenlegi felállásban az, de nem alkalmas rá, inkább ritmusok vannak a fejében, mint dallamok. Jonathan Davis végre kevesebbet primadonnáskodik, kevesebb az affektált elfúló kiáltás, több az ének és a hörgés, nincs benne ugyan a régi őserő (nem is lesz már soha), de rendes popiparosként végre elsőrangúan végzi a munkáját, nem fél(negyed, nyolcad, tizenhatod stb)gőzzel. A gitárhangzás kicsit fantáziátlan, sehol a furi effektek, fülcsikorgató nyávogások, egyszerű, torzított héthúrosok, de azért elmegy a dolog. A lemez is. Egy konkrét dallamot nem vagyok képes felidézni, még az éppen a lejátszóból süvítőt sem, a számok egybefolynak, nem állítom, hogy ugyanolyanok, inkább csak, hogy a lemez masszív és homogén, ebben valóban az első két KoRn-lemezre emlékeztet. Meg hát az elkülönítéshez valóban második és harmadik meghallgatásra lesz szükség. Mondjuk ezt a lemezt legalább meg is akarom hallgatni másodszor és harmadszor. Többször valószínűleg soha, de még ezzel is az utóbbi három KoRn-anyag előtt végez.
Na most mi legyen a konklúzió? Fanyalogjak, hogy ez már sosem lesz rendben, még ha Head újra beüti a fejét és megcsalva az Urat, visszatér, akkor sem? Ez feltehetően így van. Vagy dicsérjem a zenekart, hogy végre készített egy olyan lemezt, amit nem rózsaszín borítóval lenne a legautentikusabb piacra dobni? Ez is stimmelne. Egyikhez sincs kedvem. Úgy érzem magam, mint egy korrekt üzlet résztvevője, kaptam valamit, ami fair, ami rendben van, épp jó, de semmi több. Ennél többet pedig nincs is kedvem mondani a dologról.
Na fel a kezekkel, ha valaki tudott erről. Mert én bizony tényleg nem. Mármint annyit lehet tudni, hogy Björk dolgozik egy filmzenelemezen és egy várhatóan teljesen elmebeteg és gyönyörű scifi-musical akármin Michel Gondryval, de azt még legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy az amúgy igen laposra sikerült, lagymatag Volta után idén végre megint hallom énekelni kedvenc énekesnőmet. Méghozzá a Dirty Projectorsszal karöltve. Hm. Emlékszünk a tavaly nagyon felkapott és az egekig magasztalt Bitte Orca lemezre, amivel nem tudom, mások hogy voltak, de engem kifejezetten irritált. Ehhez képest ez a lemez, azaz csak EP kifejezetten érdekes. És jó értelemben. Nemcsak Björk miatt, aki természetesen zseniális, hanem a DP is egész jól működik mögötte. Már az eleve érdekessé teszi a dolgot, hogy bár Björk hangját halljuk, semmi pittyegés vagy furi zaj, csak az a kicsit lófáj, kicsit hippigarázs bütykölés, amit a zenekar mellesleg nagyon tud. És végre nem idegesítően, mint a Bitte Orcán. Björk amúgy nem főszereplő, hanem pluszvokalista, néha a háttérben úú-zik, űű-zik, ee-zik, néha átveszi a lead vokált, ahogy az adott dal megkívánja. Szép munkamegosztás, jó arányérzék, a Dirty Projectorstól meglepően fogyasztható zenei alapok, az EP összes számát jegyző Dave Longstreth igazán kitett magáért. És ez pláne ebben a zenei évben igen nagy szó, hiszen kevés jó lemez jelenik meg, azok közül is sok, amire nagyon vártunk, közepesnél is jóval szarabb, erre teljesen váratlanul és minden előzmény nélkül beelőz ez a nagyon szépen egymásra talált előadó és zenekar és ha nem is mindent, de a legtöbb idei dolgot üti. Pedig jóformán semmi különöset nem csinálnak, csak zenélnek egy jót. Lehet, hogy ennyit kéne a többieknek is? (erőteljes bólogatás)
