2008. december 31., szerda

Besztof 2008

Nos, ehhez a listához, amit közzé készülök tenni jó pár megjegyzés is jár. Ezek az alábbiak.


Először is, ugyebár nincs olyan ember aki egy év alatt végig tudja hallgatni az adott év összes lemezét. Így tehát egy lista sem készülhet a teljesség igényével. Meg hát ugye a lista műfaja maga is meglehetősen suta és hülye dolog, de ha nem vesszük véresen komolyan, tehát nagyságrendileg és jelzésértékűen nézzük az esetleges sorrendet, képet alkothatunk arról, hogy nagyjából mik voltak adott évben az erőviszonyok, figyelembe véve természetesen, hogy mennyire szubjektív műfaj ez. Nemcsak a besorolás, de már a kritériumok is, az én listámra például nem kerültek föl olyan albumok, amik alapvetően a 2007-es évhez kötődtek, mint a Radioheadtől az In Rainbows (tavalyi besztofunk győztese), vagy Bon Iver zseniális For Emma, Forever Agoja és az MGMT világszerte körbeünnepelt alkotása, az Oracular Spectecular. Koncertlemezek és remixalbumok sem rúghattak labdába, bár előbbiekből akadt azért pár figyelemreméltó, emlékezzünk csak a Muse H.A.A.R.P.-jára, a Linkin Park élőlemezére, vagy Manu Chao végtelenül hangulatos, atmoszférikus anyagára, az Estacion Mexicóra. Versenybe szállhattak viszont EP-k is a nagylemezek mellett. Sajnos idén is maradtak olyan nagyon fontos lemezek, amikről már nem maradt idő kritikát írni, ilyen például a The Charlatans fantasztikus új anyaga, a You Cross My Path, a Foals lehengerlő bemutatkozása, az Antidotes (méltó folytatása a Klaxons, a The Enemy és a These New Puritans által megkezdett friss, kreatív mégis popzeneibb vonulatnak), az Antony and the Johnsons szívszorító és egyben melengető EP-je, az Another World, továbbá Beck, Dido vagy a TV On The Radio 2008-as anyaga és a sor még a végtelenségig folytatható. És bár összességében elég jó évnek mondható ez a 2008-as zenei szempontból (ha nem is annyira mint a 2007-es), kis hazánkban azért nem telt olyan jól. Igazán értékelhető teljesítményt csak a 30Y, az Amber Smith, a HS7 és Kollár-Klemencz László kistehenes kollektívája produkált, a Kiscsillag és a Kispál új lemezei jövőre csúsztak, a Quimby szinte tetszhalott, Bérczesi Róbertről pedig nem tudni semmit, és ez talán jobb is. Akiknek pedig nagyon örültünk idén: a Foals, a These New Puritans, a Tokyo Police Club, a Vampire Weekend, és a Fleet Foxes, reméljük, a későbbiekben sem romlanak vagy kurvulnak el. Végezetül pedig némi citromdíj is idénre: a Guns 'n Roses (=Axl Rose), a Bloc Party és a Keane nagyon szégyellje magát, ez a legkevesebb. (Itt jut eszembe, hogy az év vége felé feloszlott The Long Blondes viszont nyugodjék békében, bitangjó zenekar volt, istennyugosztalja.)

Az itt következendő lista tehát ötven idei lemezt tartalmaz. Az első tíz lemez vastagbetűvel kiugratva, tyúbos videóval és borítóval szemléltetve.

01. The National: Virginia EP borító videó


02. Elbow: The Seldom Seen Kid borító videó


03. Portishead: Third borító videó


04. Antony and the Johnsons: Another World EP borító videó


05. Tokyo Police Club: Elephant Shell borító videó


06. The Long Blondes: Couples borító videó


07. These New Puritans: Beat Pyramid borító videó


08. The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement borító videó


09. The Charlatans: You Cross My Path borító videó


10. Foals: Antidotes borító videó


11. Coldplay: Prospekt’s March EP


12. Coldplay: Viva la Vida or Death and All His Friends


13. Beck: Modern Guilt


14. Nick Cave & The Bad Seeds: Dig, Lazarus, Dig


15. REM: Accelerate


16. Dido: Safe Trip Home


17. CSS: Donkey


18. British Sea Power: Do You Like Rock Music?


19. TV On The Radio: Dear Science


20. Randy Newman: Harps & Angels


21. Santogold: Santogold


22. Frightened Rabbit: The Midnight Organ Fight


23. Deerhunter: Weird Era Cont


24. Animal Collective: Water Curses EP


25. Hercules and Love Affair: Hercules and Love Affair


26. Wolf Parade: At Mount Zoomer


27. Vampire Weekend: Vampire Weekend


28. Kollár-Klemecz Laci és a Kistehén Melankolikusok: Ember a fán


29. Razorlight: Slipway Fires


30. Amber Smith: Introspective


31. Kings of Leon: Only by the Night


32. The Cure: 4.13 Dream


33. 30Y: No. 4


34. Fleet Foxes: Fleet Foxes


35. Why?: Alopecia


36. T: Bau


37. The Verve: Forth


38. Travis: Ode to J. Smith


39. Tom Morello / The Nightwatchman: The Fabled City


40. The Raconteurs: Consolers of the Lonely


41. Oasis: Dig Out Your Soul


42. Scars on Broadway: Scars on Broadway


43. Hot Chip: Made in the Dark


44. Sigur Rós: Með suð í eyrum við spilum endalaust


45. The Hold Steady: Stay Positive


46. The Smashing Pumpkins: American Gothic EP


47. dEUS: Vantage Point


48. Supergrass: Diamond Hoo-Ha


49. Nine Inch Nails: The Slip


50. Damon Albarn & Jamie Hewlett: Monkey – Journey to the West


2008. december 21., vasárnap

Szolgálati közlemény

Nos, mint tudjuk, nyakunkon az évvég és hát a nagyobb presztizsű médiaizék már el is számolták minden éves elszámolnivalójukat, mint például a legfontosabb magyar ilyen, az est.hu, vagy a legdivatabb divatdiktátor angol NME. Mi még csücsülünk egy kicsit a készülő éves besztoflistánkon, amin úgy látom már most, lesz egy-két meglepetés a fősodor trendhez képest (no azért nem túl sok, csak úgy épphogy). Ezek mellett majd közreadok egy hosszú és unalmas listát is arról, hogy miért is olyan baromi nehéz egy ilyen listát összeállítani, mi minden maradt le joggal és anélkül, milyen szempontok és megszorító kritériumok vezéreltek, illetve mik voltak még szerintem a legek az évben (utóbbit hosszas gondolkodás után nem egy mini házi Grammy-díj mintájára kívánom csinálni, ahogy a legtöbb szánalmas és szerencsétlen blogger szokta, nem állítok egyértelmű kategóriákat, ahol meghatározott számú jelölt közül kiemelkedik egy győztes, csak teszek néhány megjegyzést, hogy mi tetszett idén is mi kevésbé, nem mintha ez olyan nagy dolog lenne.) Körülbelül ennyi lesz, de addig is fél szemmel kacsintsunk már a jövő évre, természetesen a teljesség és az elfogulatlanság igénye nélkül. Viszonylag korán jön már az Animal Collective új lemeze, ami valamilyen szempontból bizonyára érdekes lesz, ha jó, azért, ha nem, azért, ha semmitmondó, méginkább, bár utóbbira kevesebb az esély. Jön végre az Antony and the Johnsons harmadik nagylemeze is, aminek már az előszele (Another World EP) sem sikerült akárhogy, ergo bizakodhatunk. Bár e poszt szerzője nem rajong értük igazán, sőt, azért mégis érdekes lesz az új Depeche Mode lemez, egy hallgatást azért a rivjuztól is meg fog érdemelni. Jön az új U2 is, amiről már legalább annyi elkedvetlenítő dolgot hallhattunk mint lelkesítőt, mi inkább rosszra tippelnénk, de ez csak egyéni pesszimizmus. Jön új Placebo is, ha minden igaz, itt is inkább aggódunk egy hangyányit, de jó hír, hogy legalább újra három tagú a zenekar, jelen pillanatban (és pláne a remekműnek számító Meds után) nagyon nagyot koppanhatott volna egy végig dobgéppel kopogtatott anyag. Állítólag a Coldplay is kiad valamit már megint, de három jó lemezük (már az idei EP-t is beleszámolva) úgysem lehet egyhuzamban, tehát kár túlságosan lelkesedni. Lesz új Franz Ferdinand, ami olyan istenigazán sosem hatott meg, de hátha majd jövőre, a Muse is készül valamire, itt teljesen a sötétben tapogatózunk, bármi kisülhet belőle. Elvben a Radiohead is ígért valami zenét, de ezt még elképzelni is túl szép lenne jelenleg. A magyarok közül már biztosan jön az új Kiscsillag, amit (egyelőre) nagyon bizakodva várunk, dacára a kissé nagyon kiábrándító új dalnak, új Kispál is lesz talán, már amennyire lehet még hinni nekik, azt már (leginkább kegyeleti okokból kifolyólag) sokkal kevésbé várjuk. Visszatér a Massive Attack is, akik bízzunk benne, hogy hasonlóképp (és hasonló színvonalon) tudnak majd túllépni a triphopon (nem mintha az olyan rossz lett volna) mint a Portishead idén. Ezenkívül az év nagy attrakciója lehet és reméljük mostmár tényleg lesz is a Blur visszatérése a Hyde Parkban és a Glastonbury festiválon, ami remélhetőleg új lemez(ek) írására is ösztönzi őket idővel. Jut eszembe, Damon Albarn is ígérgetett egy új Gorillaz lemezt. Címszavakban ennyi, de most tényleg csak amik hirtelen eszembejutottak. Reméljük, ennél jóval több említenivaló is lesz egy év múlva ilyenkor.

2008. december 16., kedd

T. - Bau


Kevés nagyobb hülyeséget követhet el valaki a marketing terén, minthogy egybetűs nevet választ. Ha azt mondom egy lemezboltban, hogy kérek egy Té lemezt, csak néznek rám hülyén, majd órákig magyarázkodhatok, hogy nem, nem állok gyógyszeres kezelés alatt. De még egyszerűbb az örök guglis példával élni. Mikor találunk meg valakit a gúgllel, ha csak az a neve, hogy T? Feltehetően a Thomas nevet rövidítő (ha információim nem csalnak) francia művész pont olyan elistista rejtőzködőművész, mint a magyar a Tigrics, akik élvezik, hogy csak nagyon kevesen tudnak róluk és bár tehetségük alapján minden világhírre jogosultak lennének, mégis százas nagyságrendben adják csak el a lemezeiket, minthogy nem nyomnak többet belőlük. Az egyszeri zenesznob meg persze nem is lel nagyobb örömet annál mikor ráakad ilyen gyöngyszemekre, mint T korábbi albuma (2002-es vagy 3-as), ami kapaszkodjunk meg: a T címet kapta a keresztségben. Mindazonáltal az új évezred egyik legjobb hangzóanyaga. T valamivel jobban promotált idei szerzeménye, a Bau nem it folytatja. A dalok minimalisták, halkan pötyögő gitárok, tiszta, már-már gejl hangzású zongora, vonósok, visszafogott ének és szinte semmi ritmushangszer. Mintha egy németalföldi kisváros lepukkant zeneiskolájában ülnénk, amint a helyi megkeseredett fiatal zenész megpróbálja kigyömöszölni a lelkét pár hangjegyen keresztül és hát az isten bocsásson meg, amiért elismerem, de megy neki. Az előző, felerészt dögös, felerészt szívszorító lemez után a bau fényesebb, pozitívabb, negédesebb, nyálasabb, mégis, valahogy szívszorítóbb is egyben. Olyan, mintha az ember egy elméretezett hormonkezelésen esne keresztül, körésereglenek mindenféle sosemvolt érzelmei és hangulatai, átél mindent, mintha belenyomtak volna pendrájvon több tucat emberre való fiatalságot, félig elmúlt ifjúságot, kellemetlen kamaszkorokat, édesbús emlékképeket, ami már túl sok és tömény és mégis ezen a fátyolos hangzású, függöny mögül szóló minimalista kis zenéből jön az egész. Kellemetlen, mégis annyira tömény a befogadói élmény, hogy kell újra meg újra, a tipikus szenvedélybetegség képlet, nem jó amit érzünk, mégis, megmagyarázhatatlanul kell. Na ilyet tud ez a talán francia nóném srác a kis nonprofit svájci lemezkiadójánál a nevetségesen kevés eladott lemezével. Le vagyunk taglózva. Pedig ez még az előző nyomába sem ér.





PS: nagy nehezen ráakadtam a vonatkozó májszpészre: http://www.myspace.com/thrzfld

2008. december 15., hétfő

Coldplay & Kylie Minogue - Lhuna

Az AIDS világnapján bocsánatos a dalpublikálás bűne, a síppal dobbal nádihegedűvel harcolás különböző halálos betegségek ellen napjainkra már-már éppolyan égető probléma világszerte, mint maguk a kiváltó betegségek. Így ha már a Coldplay és Kylie Minogue voltak olyan tündérek, hogy megjelentették végre több ízben, tanúk előtt is "pbulikáláshoz túl szexinek" titulált dalukat, nem hagyhatom ki, hogy pár mondatban ne állítsak emléket neki. De hát hogy lehet egy dalt leírni a legpontosabban? Természetesen képileg. Annál is inkább mivel a Lhuna (nyilván én vhagyok mhűveletlen, dhe a Lhunában vhalóban vhan egy phlusz há?) egy kész rádiójáték. Nézzük, mi is történik.

Furcsa, kellemetlen napra ébred a stájer kisfalu apraja-nagyja, már megint megvadult a jószág mondják egymásnak a pajta előtt fejüket vakargatva a szebb napokat is látott, meglett parasztemberek, az irdatlan, ritmustalan összevisszakolompolás és a pajta oldalainak recsegése nem ígér túl sok jót erre a napra se. Bentről némi nyávogás hallható egy ideig, a pajtában alvó nősténymacska (konkretizáljuk: ilyen cicus) nagymonológja csendül fel, igen, ezzé lettem, halljuk ki Kylie Minogue hangjából, én már tényleg minden szart... Majd egyszer csak, a legváratlanabb pillanatban, ahol sem a zene szerkezete, sem a hangulat, a ritmika végképp nem, jóformán semmi sem indokolja, na ott belép... mit belép, beDÖNG, berobban, bezúdul valami, valami elmondhatatlan. Olyan nagyjából mint egy elnyújtott, mély böfögés és harákolás közti hang, bel- de méginkább külvárosi kiskocsmák tájékán lehet csak ilyet hallani, méghozzá specifikusan a mi térségünk egzotikus, keleti országaiban, én komolyan nem is tudom, Chris Martin honnan vette az ihletet, de a lényeg, hogy megvalósítja, valami elmondhatatlanul intonálatlan, eltorzított alhasi bődüléssel beordítja magát ott, ahol a zenei rendező már kapálózhatott a plexifal mögött, hogy LÉPJ MÁR BE TE ÁLLAT, és erre tényleg. Belép. Bele lép. De nagyon. Kylie Minogue szexi soraira (mert csak remélni lehet, hogy az ő kiábrándult nyávogása volt erotikusnak szánva - "I’m all by myself / I don’t need anybody else / I’m all by myself / No help / I’m all on my own /Quietly sleeping in my home /I’m all on my own /my own") Chris Martin pazar választ ad mint helyi részeg és bél? torok? tüdőbeteg? amorózó: "Hello / Won’t you let me come in? / Lhuna, can’t you hear how much I’m suffering? / Hello /Won’t you let me know? / Cos I’m all alone / all alone". Az ember ugyan erőnek erejével próbál nem asszociálni, de eszünkbe jut a South Park azon része, mikor a fiúk Fánit az elefántot és Cartman Torkos nevű malackáját itatták addig, míg megtörtént vérnászuk az avaron, itt is kábé ez van. Belép tehát Chris Martin, aki, ha Kylie a falu kiscicája, hát nyilván a falu bikája, ilyen hanggal már csak vaskohó lehetne, ha nem bika, szóval bedülöngél a színre (remeg az egész pajta vagy ól vagy mittudomén) és végül szexuálisnak szánt gesztust gyakorolva (mert hogy ne felejtsük, erotikus a dal) ráül a macskára, aki nyög még párat, míg a bika talán észre sem véve az események ilyetén alakulását, tovább filozofál magában, majd a hegeli örök körforgás filozófiájának kicsit módosított (szintézismentes) változataként minden kezdődik előről, mintha mi sem történt volna. Kylie: "I don’t know what the time is / I don’t know where you’ve flown / And I don’t know why you’re so far / from home". Eddig rendben is lenne a dolog, nade ugye ha az ember már először is majd megfulladt a röhögéstől Chris Martin belépésekor, másodszorra azt várná, történik valami azon a bizonyos ponton, azon, amit már zsigerből érzünk, ahol nem kéne így belépni, mondjuk igazából azon a ponton sehogy se kéne, de ezt hagyjuk, szóval várunk valamit, de ekkor... nos ekkor az összeszokott társaság tévedhetetlen érzékkel a leghumorosabb verziót választja: Chris Martin ugyanott, ugyanúgy és ugyanazzal a szövegrésszel MEGINT belép, kész, itt már a taknyunk is a bokánkon csorog a röhögéstől, hogy egyáb testnedveket most ne említsek, ezt tényleg nem lehet kibírni, ha valaki egyszer elesik egy banánhéjon, a szánkat húzzuk, hogy ennyi a poén?, viszont ha ötször esik el rajta, meghalunk a röhögéstől, na ez van most, a pajta összedől és az agonizáló macska és a szexuálisan unott falubika együtt éneklik el a miniatűr opera zárósorait bizonyos Lhuna szagáról és ízéről.

Ez volt tehát a túl szexi szám, ami persze érthető, a Coldplay frissen (újra)felfedezett jóízlése nem engedhetett ekkora kupac, a talicska aljára száradt szart publikálni, legalábbis a jól sikerült idei lemezeken nem. Ez a kakofón összevisszaság, ami ez esetben a túlzott erotikus töltet jelszavával kímélte meg magától a Viva la Vidát és a Prospekt's Marcht azonban felvet mégis egy kérdést: van aki erre tényleg felizgul? Csak mert ha igen, ha létezik olyan emberi jellegű organizmus, ami erotikusnak tartja ezt a leírhatatlan, ritmustalan, minden hangfekvésből alul-felül kilógó hangorkánt a harákoló Chris Martinnal, aki minimum egy kettévágott, náthás vadászgörény utolsó kétségbeesett jajveszékelését idézi meg utánozhatatlan énekrészével, szóval ha van, aki erre gerjed, az vagy keresse fel az első közelében lévő mentálhigiéniai segélyközpontot, vagy (nőneműekre célozván itt) ugorjon fel hozzám, a dal megvan és le nem törölném a világ minden pénzéért. Különben ki hinné el, hogy létezik ilyen.

2008. december 2., kedd

Linkin Park: Road To Revolution - Live At Milton Keynes


A Linkin Park tuti ott lenne azon a top tizes listán amiket a legcikibbnek tartok a kamaszkoromból, nyilván az emberek többségének van szégyellnivaló együttese akiket szégyell és letagad, mintha sosem vett (vetetett) volna velük felcimkézett pólót, posztert és persze lemezt. Ennél kellemetlenebb már csak az lehet, ha az egyszeri ember vénségére pár év múlva visszatalál a ciki zenekarhoz. Itt nem is a teljesen érthető kegyeletből / nosztalgiából meghallgatom gesztusra gondolok, bár nyilván ez volt az elsődleges indítékom több éve minden Linkin Park kiadvány meghallgatására.
Ez a zene ugyanis úgy szar, hogy jó. Mármint hogy ténylegesen szar, híg, tartalmatlan, még akkor is, amikor a kidagadó nyaki erekkel gyáricsomagolt énekessrác (Chester Bennington) és repper barátja (Mike Shinoda) nagyon át is akarnak adni valami mondani(zengeni)valót, még akkor is átlátni rajtuk mint egy kivételesen tiszta pohár vizen. Akkor mégis mi a titok, tehetnénk fel a jogos kérdést. A válasz egyszerű: színvonal. Profizmus. A szart is lehet jól, ahogy kis hazánkban nem is kevés zenekar műveli fordítva, nevezetesen a jót szarul. Hogy melyik a jobb és hol ér össze a két véglet, nem tudjuk, talán nem is számít, de azt meg kell állapítanunk: a Linkin Park minden ballépése (Minutes to Midnight – 2007) ellenére azért egy nagyon jól (talán túl jól is összerakott zenekar) és hát gyarló az ember, tudom én, de ha egyszer meghat egy dögös gitárhangzás, egy tiszta és hasító studisound, mit tegyek, mégis.
Ez a zenekar tipikusan azok közé tartozik, amelyek kevés számot írnak, ritkán bírnak kinyomni magukból egy lemezt, hol felül (Hybrid Theory, Meteora) hol alul (mint tavaly), de hát nem hülyék, ha már valahogy összeszenvedtek egy lemezt, addig használják az aktuálisan összerakott anyagot, amíg az utolsó tinilány (és a múltamra való tekintettel: tinisrác) is össze nem hányja magát a tömény unalomtól pusztán a számcímek hallatán is. Emlékszünk még a túlméretezett és jórészt unalmas remixlemezre (Reanimation) és a helyenként fantáziadús, de többnyire idegesítő Jay-Z fúzióra (Collision Course), ezeken felül pedig még egy kevésbé izgalmas, mondhatni egy miniatűr dögvésszel felérő koncertlemez is beugorhat (Live in Texas), a túlsoknál is túlsokabb és még túlsokabbszor játszott videoklippek mellett.
Ilyen kiadványok addig lesznek, amíg maga a Linkin Park meglesz, nagy valószínűség szerint, de úgy látszik, néhanapján azért akad köztük fogyasztható is. Persze ahhoz, hogy én élvezhessek egy Linkin Park koncertfelvételt, szükséges annak a ténynek a figyelembevétele is, hogy a tavalyi (jórészt botrányosan szar) lemezt leszámítva már valóban évek óta nem hallottam az együttest semmilyen formában tíz percnél hosszabb időtartamban egybefüggően.



Most meg, mit látok, illetve hallok, egy koncertfelvételt, ami friss, energikus, arányos (mind a három nagy– és majdnem minden resztlilemez is képviselteti magát), hangzástechnikailag überelhetetlen és ami a LP-tól mostanság elég meglepő: könnyed és felszabadult is. A régi dalok immár ősslágerekként működnek, még a kevésbé szeretettek (Papercut) hallatán is édesded, nosztalgikus érzések rohanják meg az ember torkát, annál is inkább, mivel ez a mindig műanyagtapintású, minimális kreativitással és kockáztatási hajlammal megáldott rockbanda (rockbanda?) ennyi év (ha jól számolom, hét) távlatából végre mer egy kicsit játszani a Hybrid Theory dalaival (One Step Closer, Points of Authority, stb.) ami határozottan jót tesz nekik. A jó dalok közül a jók (Somewhere I Belong, Numb, Breaking the Habit, Crawling, stb.) itt is jól szólnak, a szarok, nos a szarok továbbra is szarok (No More Sorrow, Leave Out All the Rest), de hát csodára azért még ők sem képesek és amúgy is, ezen a koncerten meglepően jó volt a jó-szar arány, gyanítom, hogyha megpróbálnám meghatározni, kilencven százalék fölé rakhatnám a képzelt mutatót. Amellett, hogy ennek a kiadványnak is, mint ettől a zenekartól mindennek, az a leglényegibb lényege, hogy minden elképzelhető pénzt feléjük vonzzon a zsebemből, ez speciel tényleg az olyan fazonoknak készült mint én, akik nem merészkednének odáig, hogy egy egész stúdiólemezt meghallgassanak újra a régiek közül, de így, friss és feszes tálalásban azért szívesen eltöltenek több mint másfél órát hajdani bálványaikkal. Persze lehet, hogy a lemezzel párhuzamosan megjelent dévédét látva csökkenne az élmény ereje, meg hát az is zavaró amikor nagy ritkán pofáznak koncert közben (olcsó és unalmas demagógia, a szokásos tiszteletkörök a közönségnek) de azért el kell ismerni, rég éreztem ilyen jól magam egy LP lemez után és még az ebéd sem jön vissza. Na, juhé.

2008. november 23., vasárnap

Guns 'n Roses: Chinese Democracy


De most komolyan, lehet jobb reklám egy lemeznek, mint tizennégy évnyi szerencsétlenkedés? 1994-ben kezdett dolgozni a már életében oszladozásnak induló zenekar a Chinese Democracy című lemezén, ami azóta minden elképzelhető poénkodás tárgyává vált - joggal. A mentálisan - még magához képest is - és fizikálisan is teljesen leépülő Axl Rose-t egy ponton túl már senki sem vette komolyan, főleg úgy, hogy a heréltkappan hangú énekes már minden lehetséges permutáció szerint lecserélte, kirúgta, elijesztette magától a zenekarát. A művégtagokkal (értsd nagyon tehetséges szessönzenészekkel) felszerelt Guns 'n Roses emlékzenekar Magyarországot is érintő turnéba kezdett, pusztán azért, hogy bebizonyítsa a közönségnek: Axl továbbra is egy kiállhatatlan fasz és hogy bármilyen jól is gitározzon valaki, Slasht, a Guns korábbi, ikonikus gitárhősét nem lehet igazán jól utánozni.
Ezek után itt a Chinese Democracy, a lemez, amely elvben sosem készülhet el, egy zenekarral, amely koncertjein önnön megmaradt nimbuszát gyalázza, egy énekessel, aki még fénykorában is csak idegesítő tényező volt az amúgy metallicaszerűen kiszámított, hatásvadász, de kétség kívül profi zene mellett. És mégis egész jó. No azért nem elejétől a végéig, ahhoz azért tizennégy év megfeszített munka sem lenne elég, hogy az ember ne kapjon azonnali és csillapíthatatlan hányingert az olyan számoktól, mint a Street of Dreams, de azért a dolog alapjában véve valóban nem rossz. Az első három szám például egészen kitűnő, a címadó Chinese Democracy jól sikerült, a másik gitáristen, Buckethead közreműködésével létrehozott Shackler's Revenge meg egészen odabasz, kellőképpen kemény, modern, halad a korral, mégis érezni benne a Guns történelmi gyökereit, egyszóval folytonosság és korhűség optimálisan találkozik benne, a már korábban kiszivárgott Better pedig egészen megdöbbentően slágeres, mégsem az a műanyag, csöpögős valami, amit Axl zenakara a nagyszerű Appetite for Destruction album óta szinte egyfolytában nyújt. Ami általánosan megfigyelhető és üdvözölhető változás, hogy minden idők egyik legellenszenvesebb stílusát kialakító ősrockzenekara hajlandó új hangzások felé nyitni, stilárisan felszabdalja, de ami még nagyobb dolog, újra össze is rakja magát, beenged (persze azért idegenkedve és óvatosan) némi elektronikát és nyomokban (ahogy a csoki mogyoróhéjat) még valamennyi jazzt is a világába, ami egy ennyire konzervatívan gitárbőgetéspárti hajlakkrockzenekartól valljuk be, igazán szép teljesítmény.
A Guns 'n Roses azért alapvetően egy popzenekar, ezt még a legtősgyökeresebb szelídmotoros rajongóknak is el kell fogadniuk, ugyanis, ha belenyugszunk ebbe az axiómába, még a fent említetteknek sem kell óriási összegekért mindenféle bonyolult lézeres technikákkal eltávolíttatniuk a még kilencvenkettőhárom körül a seggükre tetovált "LOVE YOU AXL" feliratot. Ha nincs más elvárásunk, mint hogy igényesen szórakoztassanak minket az idő során speciálisan erre kiképzett luxusprostik (érdemes ezügyben fellapozni a lemezt záró Prostitute című szerzemény szövegének idevágó sorait is akár, bár feltehetően nem erről a kérdésről íródtak, mégis mélységesen ide passzolnak: "it's not a question of whether my heart is true"). Már a Guns fénykorában kezdett értelmetlenné válni az autentikus rockzenekar fogalomköre (gondoljunk csak Kurt Cobain gondosan felépített szerepeire és mesteri médiamanipulációjára), mára azonban, az olyan gyárilag kivitelezett, hibátlan popzenét gyártó bandák korában, mint amilyen a minden szempontból kivételes mintapéldánynak tekinthető Linkin Park, a kérdés valóban értelmét veszti. Olyan korban élünk, amely nem foglalkozik őszinteséggel, eredetiséggel meg ilyenekkel, csak szeret (jó esetben) igényesen szórakozni. Az éles határvonal ugyanis mára autentikus és mű helyett igényes és igénytelen közé került, ami kétség kívül nem túl szívmelengető gondolat, de ettől még tény. Ami a mai műélvezők (és persze művészek) legfontosabb, ha úgy tetszik, történelmi jelentőségű választása, hogy szarral vagy nem szarral érintkeznek. Ebből a szempontból illenék hát értékelnünk az olyan (amúgy kissé gyomorforgatóan kiszámított) dalokat, mint a There Was a Time, vagy a Catcher In the Rye, amit egyébként a Queen élén emberiségellenes bűncselekmények százait végrehajtó Brian Mayjel vettek föl. Ugyancsak ebből a szempontból kell megbecsülnünk a Chinese Democracyt, mint egy alapvetően minden kreativitástól vagy izgalmi faktortól mentes pénzéhes popgyárnak a voksát az igényesség mellett és a szar ellenében.
Kár, hogy a mi (legalábbis az én) értékrendem van annyira régimódi, hogy mégis komoly panasszal éljek a Guns ellen, tekintve, hogy az új lemez legelőször is túl hosszú, tizennégy év munka ide vagy oda, ebből a fárasztó, unalmas szarból a fele (ha jól fejszámolok, úgy harmincöthat) perc bőven elég lenne, de negyvenötnél semmiképp se több. Másodszor is, hiába a jobban sikerült számok, mint az első három, vagy az In the World, ha az ötödik trekktől kezdve már csak néha kapjuk fel a fejünket valami kellemesebbre (Raid N' the Bedouins), az anyag második fele nagyrészt az olyan minősíthetetlenül gyomorforgató szerzeményeket, mint amilyen az első adagban a Street of Dreams volt, váltogatja unalmas poprock klisékkel. Bár a Guns 'n Roses magához képest nagyon is kitett magáért, az a bizonyos magához szint olyan alacsonyan van, hogy amit kapunk, még így is botrányosan kevés.

PS.: a Sorry első másfél percéért pedig (ha a stiláris lopás büntetőjogi kategória lenne) nagyon perelhetne a KoRn. Pfúj.

2008. november 20., csütörtök

Coldplay - Prospekt's March EP


Nagyjából egy napja terjedt el a hír, miszerint Chris Martin az NME-nek adott mininyilatkozatában kijelentette: a Coldplay 2009 végén abbahagyja a zenélést. Most tekintsünk el attól a nagyjából kilencven százalékosan biztosnak tűnő lehetőségtől, hogy a zenekar frontembere ezzel a megnyilvánulással csak az amúgy is mocskosul jól álló eladási mutatókon akart még valamennyit javítani és számoljunk azzal is, hogy esetleg komolyan gondolja, amit mond, sőt, be is tartja. Utóbbi esetben a Coldplay rajongói joggal verhetik bárki fejét a falba dühükben, tekintve, hogy hányattatott sorsú zenekaruk a Parachutes lemezzel összehozott eszméletlen bemutatkozás után mostanra megint alkotói csúcsra ért. Ha komolyan nem folytatják, lehet, hogy coldplayék is éreznek ebből valamit, mert hát rég láthattunk olyat, hogy egy banda egy éven belül két kiváló zenei anyagot is publikál, méghozzá (zömében) mindkettőt új felvételekből.
A Viva la Vida lemez nagyszerűségéről már megzengtem kötelezően megzengendő ódáimat (valóban kötelező volt, annyi jogos pocskondiázás után), jöjjön hát nagyjából ugyanez a műsor most a Prospekt's March EP-vel kapcsolatban.
A Life in Technicolort már a Viva la Vidáról ismerjük, igaz, a nagylemezen még instrumentálisan hallhattuk a dalt, melyről akkoriban meg is jegyeztük, jobb is, hogy Chris Martin nem rontja el gyakran irritáló énekhangjával. Nos, a római kettessel ellátott második verzió hallatán már megjegyezhető: nem rontotta el, sőt, az ének organikusan illeszkedik a dalhoz, még egy réteget adva hozzá. A refrén végén hallható sor ("Now my feet won't touch the ground") egyben a lemez záródalának is a címe, na tessék, még tematikai keretet is kapunk, juhéj. Az első valódi új dal, a Postcards From Far Away nem egész egy perces zongoraszólója nemcsak szép, nagyszerű felvezetésként is szolgál a Prospekt's talán legjobban sikerült szerzeményéhez, a Glass of Waterhöz, amely simán ott van a Coldplay valaha írt legjobb számai közt, csilingelő, melodikus dallamával és visszatarthatatlanul katartikus klimaxot hozó refrénjével. Itt jegyzendő meg egyrészt, hogy több helyen is finom R.E.M. hatásokat vélünk felfedezni, ami nagyon jó tendencia, egyrészt, mert azt jelzi, az együttes látószöge végre valóban kijjebb szélesedett a U2 és Radiohead manírok adoptálásán, másrészt, mert Michael Stipe zenekaránál kevés pazarabb ihletforrást találni. A hatás egyébként egyáltalán nem zavarón szemetszúró, sokkal inkább finom zenei integrálás, elegáns, szolid arányérzékkel és kifinomult ízléssel, ami pedig korábban nem volt jellemző a Coldplayre. Még egy irányvonal felerősödése figyelhető még meg a Prospekt's Marchon, ám ez is meglehetősen üdvös, nevezetesen a saját zenéjük (szebb és jobb korszakai). A Parachutes lemez zenei világára ismerhetünk ugyanis többé-kevésbé, nyomokban a Postcardsban, a címadó dalban és a Now My Feet Won't Touch the Groundban is. Az anyag legkísérletibb dala (merthogy ilyeneket ígértek Martinék még a megjelenés előtt) a Gorillaz-szerű elektrofunkkal indító, majd az anyalemez Viva la Vida or Death and All His Friends zenei környezetébe olvadó, vonósokkal dúsan megtámogatott refrénbe torkolló Rainy Day. Az egyetlen dolog, ami valamennyit (sajnos nem is keveset) levon az EP értékéből, az újrahasznosítás(ok) fantáziátlansága, és itt nem is a nyitódalra (Life in Technicolor II) gondolok, hanem a lemez végefelé pakolt két viva la vidás dalra, a Lost Jay-Z repbetétével megtámogatott verziójára (az eredmény sajnos messze nem olyan érdekes és innovatív mint a repper Linkin Parkkal való együttműködései voltak), illetve a Lovers in Japan (elvben) újrakevert változata, amely azonban csak minimális eltéréseket mutat az eredetihez képest, olyan minimálisakat, amelyek többségét az egyszeri zenehallgató vagy ki sem szúrja, vagy ha ki is szúrja, szarik rájuk a magasból. A probléma már csak azért is érthetetlen, mivel még korábban amúgy is publikált a zenekar két (szerintem nagyon magas színvonalú, ehhez az összeállításhoz is gond nélkül hozzáilleszthető) béoldalas felvételt, a fülbemászó Spell a Rebel Yellt és a rövid, ám annál megnyerőbb Death Will Never Conquert, ezek minden gond nélkül felfértek volna a Lost és a Lovers helyére. Ha viszont nem ezek, legalább a lemezfelvételek során rögzített, speciális akusztikus verziókat lett volna érdemes az EP-re másolni, annál is inkább,. mivel pont a Lostból és a Loversből készült is ilyen variáns, egyszerűen érthetetlen, hogy ezek felhasználatlanul maradtak. Mindazonáltal a nagy, ősi bölcsesség, miszerint a Coldplay legalább az EP-k és béoldalak terén nagyot tud alkotni, félig be is jött, félig meg is dőlt: a Prospekt's March még apró szépséghibájával együtt is az év egyik legjobb dalcsokra, ám ebben a ritka esetben ez az aktuális nagylemezről is elmondható.
Azért, ha választhatunk, inkább csak szórakozzanak velünk és az NME-vel, de most még ne oszoljanak fel.

2008. november 19., szerda

The Killers: Day & Age


Ejhaj. Sejteni ugyan lehet, de megtapasztalni minden alkalommal rosszabb: néha megárt túl korán túl jó lemezeket csinálni. A laszvegaszi The Killers artisztikus homopopja már az első, Hot Fuss című lemezen is üdítően frissnek és kellemesnek hatott, a felerészt Joy Divisiont, felerészt U2-t keverő, mégis némi egyéni színezetet felmutató, elegáns, ezzel együtt mégis émelyítően extravagáns zenekar második lemeze, a Sam's Town című konceptalbum a maga nemében maga volt a tökély. A harmadik sorlemezről már a beharangozóként kimásolt Human kislemez ("Are we human / or are we dancer" - jézusom) elég rossz képet festett, de reménykedni azért lehetett, hogy a helyzet azért nem ennyire rossz. Nos, nem is az, de majdnem. A probléma igen egyszerű: kevés a jó dal, viszont igen sok a kifejezetten szar. Hogy ne kelljen klisészerű részletekbe mennem, egy felsorolás: Spaceman, A Dustland Fairytale, This is Your Life, Neon Tiger; íme a jobban sikerült dalok. A maradék vagy felejthető, vagy a csalódás mértéke miatt felejthetetlen csak. Pedig akad egy-két érdekes stiláris nyitás is, például a Joy Rideban a The Strokes First Impressions of Earth albumán kidolgozott hangzása felé, vagy ugyanezen dal vége felé a szvinggel is (távolról) flörtölve, illetve a már emlegetett Spacemanben a The Enemyt idéző o-o-ózó vokálrészek.
A végeredmény ettől még azonban folyós és elkent, helyenként unalmas, máshol csak erőltetett jobb lemezt érdemlő, szebb pillanatokkal. Kár.

2008. november 9., vasárnap

Razorlight: Slipway Fires

Tyűha. Ahogy fogynak a hónapok és főleg a hetek az évből az ember egyre inkább hajlamos az ujjain számolgatni, hogy hány lemezt vár még és ebből hánynak van még potenciális esélye a világmegváltásra. A Razorlight bár szerepelt a látókörömben, tudtam, kik ők, ismertem a korábbi munkáikat és (eddig egyslágeres zenekarról lévén szó) ismertem az eddigi egy slágerüket (a kiváló America című dalt), őszintén szólva komolyabban nem érdekelt a Slipway Fires lemez. Egészen az első, három számos promó megjelenéséig. A Wire to Wire-höz készült kislemez ugyanis programadó munkának is tekinthető, az egy A- és két B-oldalas szám (Wire to Wire, Killing Casanova, Moscow Hotel) ugyanis ellentmondást nem tűrően jelezte: itt egy új korszak kezdődött. És tényleg: a feszes, popos gitárdallamok helyett zongorafutamok, jazzes hangzások és ritmusképletek, Johnny Borrelltől pedig sosem hallottan ihletett vokálok (pl. Wire to Wire, 60 Thompson) csendülnek föl. A Razorlight elképesztő gyorsan fölnőtt és szinte előzmények nélkül alakította ki mostani hangzásvilágát.
Nem mintha ez a gesztus nem járt volna áldozatok nélkül. Ez már nem az a zenekar, amelyik az Americát írta, a Slipway Firesön még megközelítőleg ilyen slágeres szám sem található. A félig már zsebben lévő minimum tizenötperc világhír elúszni látszik, méghozzá némi művészetért cserébe, micsoda döntés, tényleg ritka az ilyen. Ismét tyűha. Monumentalitásnak sem vagyunk híján ezen a lemezen, elég csak a Stinger mániákus nyafogásfutamaira gondolnunk. Ennek ellenére a kétség kívül szomorú számokban legerősebb Razorlight új lemezének igazi erőssége a vidámabb felszabadultabb tónus. Az a zenekar, amelyik nemcsak egy Americát, de az előbb emlegetett Stingert is képes volt összedobni, amelyik olyan nagyszabású koncepciókkal operál, mint amire a Wire to Wire épül, olyan autentikus és önfeledt örömzenét mutat be a Burberry Blue Eyesban vagy a Tabloid Loverben, hogy öröm hallgatni. Borrellék íme hát valóban meglelték amit meg kellett, jelen esetben az egyetlen utat, amelyiket bejárva levakarhatják magukról az egyslágeres csoda-címkét. A méltatás végére érve utolsó érvként még bedobnék pár címet: North London Trash, Blood for Wild Blood, The House. Ezek az album gyengébb pillanatai. A kételkedőknek javaslom, hogy ezekkel kezdjék az ismerkedést, erről a lemezről ugyanis még a gyengébb dalok is egész meggyőzőek. Mondjuk, hogy azért ne csak szenttéavatás és fegyverletétel melletti feltétel nélküli leborulás legyen ez a poszt mint eggyel ezelőtt az Elbow esetében tapasztalhattuk, csendben mejegyezném, hogy egy olyan albumnak, amit a Wire to Wire nyit, a The House sértően pocsék lezárás. Ejnye. Ötös alá kétszer.

Elbow: The Seldom Seen Kid


Van egy komoly tartozásom. Ugyanis még az év első felében jött ki az Elbow The Seldom Seen Kid című új lemeze.
Kevés olyan rokonszenves, szerény és visszahúzódó együttest találunk világszerte, mint az angol Elbow. Mindazonáltal nem a marketinghisztéria hiánya miatt szeretjük őket, hanem mert szép lassan, mondhatni fű alatt az 1990-es megalakulásuk óta eltelt majdnem két évtized alatt a világ egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. A fejlődést (mert, hogy ezt a mára már igencsak megkopott fogalmat ezesetben teljes joggal használhatjuk) a korábbi lemezeiken is egyre inkább érezhetjük, a mostani, negyedik stúdiólemezre viszont úgy-ahogy betetőzöttnek tekinthetjük. (Ha mégse, annál jobb!) A The Seldom Seen Kid igazi különlegessége ugyanis az, hogy ez a zenekar első lemeze, amit nem érintett idegen kéz, mind a felvételek, mind az utómunkálatok az együttest dícsérik és úgy látszik, ez a jó recept. (Illetve a jobb.) Guy Garvey fájdalmas, szikáran szentimentális, helyenként költői szépségű dalszövegei sosem látott összhangban vannak a lemez intim, intellektuális hangzásvilágával, amelyet olyan példák írnak le talán leginkább, mint mondjuk a The Bones of You végén hallható halk háttérzene, ami épphogy csak felcsendül még a szám végén, mintha valamennyi utcazaj még behallatszana, míg a a lemezjátszó fúj egyet. A melankolikus részeket olyan, finom iróniával dolgozó szövegrészek ellenpontozzák, mint az An Audience With The Pope zseniális refrénje: "I have an audience with the pope / and I'm saving the world at eight / but if she says she needs me / she says she needs me everybody is going to have to wait" A dalok dallamosabbak, mint bármikor korábban és Garvey éneke mintha mélyebbről szólna, mint a korábbi hanghordozókon, fátyolos, enyhén rekedt hangján megannyi regisztert állít csatasorba, amelyeknek a közös vonása az, hogy mind rendkívül szuggesztív, Guy Garvey (bár hallhatóan nem járt a Chris Martin-féle érzelmes frontember-képző iskolába) lassan ott tart, hogy ha akarna sem tudna nem vesébemarkolóan hatásosan énekelni. Az előző gondolatmenethez még csak annyit, hogy aki azt hinné a leírtak alapján, hogy itt valami elhaló érzelmeskedés és állandó szívszakajtás folyik egy órán keresztül végig, nyomja be rögtön a négyes trekket a Grounds for Divorce-t.
Zenei hatásokról tulajdonképpen értelmetlen volna beszélni, no nem mintha nem lennének, ellenkezőleg, az Elbow végsősoron szinte minden féle és fajta zenére tesz utalásokat, de mindent beolvaszt a saját univerzumába és amit kapunk, végeredményében már homogén zene, aminek a legfőbb tulajdonsága az, hogy igen, ilyet csinál az Elbow. Érdemes ebből a szempontból meghallgatni például az An Audience With The Pope-ot, a The Fixet, vagy a One Day Like Thist.
Megjegyzendő, hogy idén ez a lemez nyerte a Mercury Prize-t, olyan előadókat lekörözve, mint a Radiohead, Robert Plant, a The Last Shadow Puppets vagy a British Sea Power.



A szándéka szerint nem elfogult és utolsó csepp véréig rosszmájúan kötözködő kritikus sarokbaszoríttatván nem tehet mást, csendben főhajt és lesütött szemmel újra (meg újra) felteszi magának a lemezt.

2008. október 25., szombat

The Cure: 4.13 Dream


A The Cure már az előző, selftitled lemezével bebizonyította, hogy nemcsak legendaként, de aktív zenekarként is helye van a kétezres évek legfontosabb bandái közt. A 4.13 Dream kezdése egészen pompás: az Underneath the Stars a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára, a Disintegration és a Wish lemezek világába repít vissza, nosztalgikus, visszhangos rívörbös melódiák alapozzák meg a hangulatot, melyben azért a négy évvel ezelőtti (az a bizonyos The Cure című), szerény véleményem szerint igencsak alulértékelt lemez nagyszerűre polírozott hangzásvilága is visszaköszön. A The Only One (haladjunk akkor már trackről trackre, úgyis rég tettünk ilyet már és valamennyire a lemez struktúrája is erre késztet) bizonyára az oldszkúler Cure rajongók kedvence lesz, már kislemezként is megállapíthattuk róla, hogy a hangzása a zenekar klasszikus vonulatába illeszkedik, a dallam és az előadásmód is pazar, ismét öregbítettetett tehát a legendárium. (A korábban kislemezként megjelent négy dal új mixei a lemezverzión sem különböznek lényegesen, ami szabad füllel, első pár hallásra mégis változásként állapítható meg, minden esetben pozitív, tehát a lemezen hallható változatok jönnek ki győztesen a kislemezeken hallható mix13-akkal szemben.) Igazán fülbemászó gitárbontogatást kapunk a The Reasons Whyban is, ez a vonulat amúgy is jellemző a lemezre, mármint a fülbemászás, mintha a rázósabb, kísérletibb és sötétebb tónusú dalok kerültek volna a négy évvel ezelőtti korongra, ami ezáltal valamivel érdekesebb és (számomra) szerethetőbb lett, ez viszont profibb és a többség számára szerethetőbb és fogyaszthatóbb, ami valljuk meg, igencsak rendjén van, egy kísérletibb után egy poposabb lemez, gyanítom, ez egy az idők végtelenségéig elviselhető sorminta, pláne olyan ihletetten szép számokkal, mint a The Reasons Why. Ahogy azt már a korábbi kislemezdömping alapján is sejteni lehetett, az új album mélypontja a Freakshow lesz. Bár a végeredmény itt is eggyel jobban szól mint a korábbi mixen, a dal maga gyenge, említésre sem igen méltó, kár, hogy nem valamelyik béoldal került a helyére. Természetesen a 4.13-on sem tökéletes minden dal és nem csak a Freakshow miatt, a kép mindenképpen vegyes, de az előbbit leszámítva nem futunk össze közepesnél gyengébb szerzeménnyel, ami elég jó hír. A töltelékek közé tartozik a Sirensong is, olyan fajta szám ez, mint a sorozatok filler epizódjai, nem eleme a fősodornak, nem viszi előre a cselekményt érdemben, de árnyálja a képet: ez esetben a teljes lemez bensőséges atmoszféráját fényezi, pont mint a Real Snow White. Meglehetős szerkesztési bölcsességre vall, hogy a gyengébb szerzemények kerültek előre a lemez első felére, de csak két nagyon ütős opus után, illetve, hogy a korábban megjelentetett négy kislemez nem feltétlenül az LP négy legjobb dala. Marad tehát még puskapor a tárban. Méghozzá mennyi! A Hungry Ghost ugyanis talán csúcspontként is megnevezhető, ez a mindenképpen figyelemfelkeltő, varázslatos darab jelenti a 4.13 közepét. No nem mintha itt valami nagy szenzáció történne, kellemes csengésű gitáreffekt, feszes dob, Robert Smith a legjobb formájában a mikrofonnál, egyszerű, kjúros dallam, csak éppen valahogy minden éppen összeáll, méghozzá jobban, magyarul összébb áll mint az album többi dalában és méghozzá pompás arányérzékkel kotyvasztva. A színvonal lényegében nem csökken sokat a továbbiakban sem, a Switch finom diszkóelektronikája üdítő változatosságot jelent a sok szomorkás szám tengerében, bár kétség kívül nem ártott volna egy kicsit változatosabbra írni, ez a szám is ékes példája annak, hogy egy jól belőtt gitáreffekt némi pittyegéssel azért nem tartja fenn az izgalmi faktort 3 perc 42-n keresztül. Ugyancsak ismerhetjük már a The Perfect Boy című felvételt, amely leginkább mintha a The Only One lassabb tempójú kistestvére lenne, hasonlóan hatásos, klasszikus Cure-hangvételű, elsőre fülbemászó felvétel, talán annyival több is, mint a kettes track, hogy visszafogottságában, egy fokkal kevésbé slágeres mivoltában akár kedvesebb is lehet a nonkonformista kjurrajongók és grafomán botcsinálta lemezkritikus bloggerek szemében. Bár az ilyen megállapítások mindig már-már részlehajlásgyanúsak: a This. Here and Now. With You, anélkül, hogy harcban lenne a lemez legjobb dala címért, rokonszenves, bájos hangulatot teremt, a refrénje egyenesen olyannyira (nem találok jobb szót) elbűvölően fényes, emelkedett, meghatóan, egyszerűen szép, hogy nem lehet nem szeretni. Újabb, már ismert kislemez következik, a Sleep When I'm Dead, melyben a korábbi koncertverzióhoz képest kissé tompultak a rockos gitárhangzások, ilyen-olyan nehezen kihallható ravasz effektekkel fátyolosabb és sejtelmesebb lett a hangzás, ami egyértelműen használt a dalnak és bár kicsit úgy áll ez a fajta rockzene (elsősorban a gitárhangzás és a tempó bizarr és állandóan idegesítően figyelemreméltó összhatása) a The Cure-nak mint tehénen a gatya, a 4.13 hangzásvilágába valamilyen számomra érthetetlen módon mégis illeszkedik, sőt, még élénkíti is a helyenként kicsit besűrűsödő középtempós hangzást.



Érezhetően haladunk a lemez vége felé, a megszólalás megint ködösödik (és mivel a The Cure-ról van szó, nagyon is helyesen), a Scream hangulatos, széteső ritmusú, pszihedelikus futamai varázslatos eleganciával repítenek vissza az albumkezdő lelkiállapotba (Underneath the Stars) és ha már Scream, legyen valóban szkrím, Robert Smith lenyűgöző, mondhatni megbabonázó, több mint tíz másodperces (!) fájdalmasan elnyújtott üvöltése után szabadul csak el minden úgy istenigazából, na ilyet azért tényleg nem tudott volna a 2004-es lemez előtt csinálni ez a zenekar, ehhez valóban kellett az a bizonyos kirándulás a Korn/Slipknot/stb. producer Ross Robinsonnal, istenem, mit meg nem adnék egy teljes albumnyiért ebből a felszabadult, dekadens elmebajból. (Mellesleg, ha hihetünk kedvenc elkenődött sminkű frontemberünknek, az eredetileg duplacédésre tervezett kiadványból megmaradt mostani albumra kerültek a poposabb dolgok és minthogy béoldalakat is leszámítva 16 dal maradt kiadatlanul a mostani felvételekből, méghozzá a sötétebb tónusúak is, lesz mit várnunk a jövőben is. Az is igaz, hogy a The Cure 1992 óta hajlik arra, hogy csak négyévente jelentessen meg lemezt. Ugyancsak idevág, hogy a Bobby szerint minden idők legszomorúbb Cure-dalának tartott A Boy I Never Knew is felvételre került és - egyelőre - kiadatlanul pihen. Na hát hajrá.) A stílusosan elkeresztelt It's Over sajnos már nem nyújt igazi pluszt a korábbi élményekhez képest, zárószámnak mondhatni igencsak satnya, bár még kisugárzik rá a Scream pszihedéliája, a dolog már nem az igazi, gitárok berregnek ide-oda, a dob is csattog, Smith is ordibál, azzal a sajátságos, egyszerre nagyon idegesítő és imádnivaló affektálásával, ami más dalokban rendszerint hatásosabban sül el mint itt, de már nem történik semmi érdemleges, a lemez voltaképp már tizenkét számnál végetér, csak mint a levágott fejű tyúk maradéka, a korábbi váz még fut pár tiszteletkört. Vannak tehát még (még mindig!) vadhajtásai a The Cure-nak, elsősorban igaz stiláris dolgok ezek, de hát ez a zenekar sosem volt abban az értelemben szalonképes, ahogy például a Backstreet Boys sosem vétett a stílus elvárásai ellen, ezek azonban még a fájó mellényúlások (Freakshow, It's Over) esetén is nemcsak bocsánatos, de szerethető dolgok, egy emberi zenekar emberi kicsapongásai, amik nélkül bár ez a lemez is sokkal jobb lenne papíron, de bizonyíthatóan kevésbé emberi (=kevésbé szerethető) produktum is lenne. Hogy van ennél szerethetőbb Cure lemez ennek dacára is? Akad, nem is egy, de elhihetjük, a 4.13 Dream sem áll rosszul. Egyáltalán nem.

2008. október 19., vasárnap

Foxboro Hot Tubs - Stop Drop and Roll!!!


Nincs túl sok írnivaló a Green Day új lemezéről, ha csak épp azt nem kezdjük boncolgatni, hogy miért kellett ebben a formában, tehát egy fiktív zenekar bőrébe bújva lemezt kiadni egy közönségkedvenc bandának? Gyanítom, pont azért, mert közönségkedvenc, mert az American Idiot lemez mondhatni túl jól sikerült anno a Green Day-nek és a srácok tudat alatt vagy valószínűleg inkább fölött nagyon is tartanak a folytatástól. Így hát mielőtt nekiállnak szembenézni azzal a teherrel, hogy az előző lemezük nem csupán egy talicskányi kétperces popdal és köztük pár jobb, pár közepes és egy-két gyengébb gyűjteményük, hanem egy könnyűzenetörténeti fejezet (ha belegondolunk, valóban ijesztő már maga a tény is), még visszaugranak 40-45 évet az időben és a Foxboro Hot Tubs tagjaiként szemérmetlen koppintásokat végrehajtva egy nagyon jót zenélnek. És tényleg, a Stop Drop and Roll retrógesztussal A és B oldalra osztott mindössze harmincegy perce alatt egyszer sem lankad a hangulat, érezhetően nagy élvezettel és felszabadultan zenélnek a (koncerten besegítő vendégmuzsikusokkal kiegészült) tagok. A tősgyökeres gríndéjeseknek hiányozhatnak ugyan a balladisztikus lassítások, az elfogulatlan zeneélvezőknél azonban nem feltétlenül merül fel ez a szempont. Ami már valamennyire zavaróbb, az az a tény, hogy majdnem minden számnál az az érzésünk támad, mintha ezt már hallottuk volna, és bár kritikák garmadája bizonyítja be, hogy ez nagyrészt valóban így is van, engem az foglalkoztat inkább, hogy ahol nincs is így (=nem koppintottak), ott is így van, legalábbis így érezzük. A Green Day ugyanis pont az eredetiségét és a kreativitását áldozta föl az időnyerésért cserébe, ezért nem adhatták ki ezt az albumot a Green Day név alatt, ezért ez az egész Foxboro cirkusz - szerintem. Mindenhol más zenék hatását érezzük, ahol nem is konkrét kikacsintásokat tapasztalunk (halljátok, hé, ugye hogy ez pont olyan, mint a...), ott is olyan fokú stiláris szolgalelkűséggel találkozunk, mint a hármas egység irodalmi regnálása óta csak alig néhányszor. Tehát Amerika legjobb pánkegyüttese miután az American Idiot lemezzel szétfeszítette maga körül a zenei skatulyákat és egy életre leszidolozta magáról a gyakran inkább pejoratív punk jelzőt - beatebb lett még a legvaskalaposabb beatzenekaroknál is. Nos, nem tudom, valóban ez volt-e az átmeneti névváltoztatás oka, de, ha ez volt az, nagyon helyesen jártak el Billie Joe Armstrongék, ugyanis Foxboroként egy nagyon kellemes és hallgatható kis lemezt dobtak össze, Green Day-ként viszont inkább szégyellniük kéne magukat.

The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement


Ha van olyan fiatal rockzenész, akitől nehéz lenne elvonatkoztatni a világ egyik legtehetségesebb embere címet, az Alex Turner, az Arctis Monkeys frontembere, aki a Rascals gitáros énekesével Miles Kane-nel alkotja az utóbbi idők egyik legjobb sideprojectjét (szupergruppját?), a The Last Shadow Puppetst.
Mindössze két nagylemez fűződik Turner nevéhez, ami az Arctic Monkeyst illeti (reméljük, mielőbb lesz ez három is, mindenesetre örömteli a hír, hogy a legendás és zseniális Josh Homme producerkedik a fiúk új anyagán), igazán nem mondhatjuk tehát, hogy mindent kiírt volna már magából ezzel a zenekarral, mégis úgy döntött, hogy csinál valami mást. Igaz, kérdés, hogy mennyiben más ez a valami más, mint az AM. A dalok mindenesetre hasonlítanak, elsősorban Turner összetéveszthetetlen vokáljai miatt, másrészt szerkezeti felépítésükben is. Ami az Age of the Understatementen kicsit kevesebb hangsúlyt kapott az anyazenekarhoz képest: a gitárjáték, holott két gitáros frontember dugta össze a fejét, a hangzás mégis sokkal nagyzenekaribb, mint amilyet ezektől a fasziktól várhatnánk, helyenként keleti hatások, orgonaszólamok, nagyzenekari aláfestések és még éppen elégséges western-folk hatás, kész a recept és valóban ínycsiklandó. A slágerek (The Age of the Understatement, Standing Next to Me, My Mistakes Were Made for You) slágeresek, de a többi dal is épp kellő mennyiségben ötvözi a slágeresséket a kellemmel, Kane és Turner legbrilliánsabb hangszere ugyanis a stílus és az arányérzék, ezért is lehet ez az album az idei (elég felemásra sikerült) év egyik legjobbja, a TLSP pedig a legjobb sideproject Damon Albarn két szépemlékű alkalmi zenekara (Gorillaz, The Good, the Bad and the Queen) óta. Bravó és lefelé azokkal a kalapokkal!

Év vége felé robogva

Minthogy nyakunkon a november, annak meg a december, ideje lassan számot vetegetni, de ami még fontosabb: pótolni az évközbeni hiányosságokat, így míg vágyakozó kezeink közé kerül a The Cure új anyaga (4.13 Dreams), pár már igen komolyan hiányzó kritikát helyezünk el itt, fontos lemezekről, amelyek a 2008-as év során jelentek meg, de valahogy szégyenszemre kimaradtak a szórásból - eddig.

2008. október 12., vasárnap

30Y - No.4


A 30Y pechjére csinált egy nagyon jó lemezt – tavaly. Ezzel azonban most rendhagyó módon nem foglalkozunk, ami történt, megtörtént, a jelenre igyekszünk koncentrálni.
Nem indul túl jól a gyakorlatilag cím nélkül maradt negyedik (harmadik stúdió) lemez: a Hajóra szállt tipikus Y klisékből építkezik és bár nyilván sok rajongót örvendeztet a tény, hogy a pécsi srácok újabb sorlemeze indul zongorával, ennél több pozitívum (igaz negatívum sem) nem mondható el erről a számról. Annál inkább a Felhő című opusról, ahol már rögtön szembe (fülbe) tűnik a lemez két igen fontos jellemzője: Gradvolt Endre gitáros (a zenekar legérdekesebb/értékesebb tagja) minden eddiginél többet merít Kispál András gitárjátkából, ami önmagában ugyan örvendetes dolog, ám egy korábban a szaksajtó által már Kispál-epigonnak kikiáltott zenekartól talán túl merész húzás, másrészt feljegyezhetjük magunknak, hogy ismét divat lett a beat, méghozzá magyar módra. Az Illés együttes hangzás- és dallamvilága ezen az albumon ugyanis legalább olyan lényeges (ha nem épp lényegesebb) összetevő, mint a már megszokott Kispál, Blur, Radiohead, Nirvana, Pearl Jam stb hatások. Hogy valóban pusztán divatkövetés van a több mint negyven éves dallamvilágok leegyszerűsített, már-már karikírozó (a jellemzőket elnagyolva és eltúlozva átvevő) felkarolásában, vagy némi parodisztikus diák(szerű)csíny is, nevezetesen, hogy milyen vicces és ciki ez a retrónak nevezett dolog, mondjuk mi, eredeti és mindent tudó fiatalok, nem tudjuk, talán jobb, ha nem is akarjuk tudni. A 30Y azért természetesen mindenek előtt továbbra is az átlagos (vagy az alatti) intelligenciájú tinilányok kedvence, amiről részben tehetnek is, részben nem, de mindenesetre ismét biztosra mennek, például Beck Zoltán olyan soraival mint hogy: „Mindenki, mindenki úgy nyel, ahogy nyalat / egy fecske, egy fecske nem csinál nyarat / két fecske, két fecske nem csinál telet / mindenki, mindenki úgy nyal ahogy nyelet”. A dalszövegek általános romlása sajnos nem is csak egyszeri eset, a témaválasztással leggyakrabban különböző tinédzser életérzéseket és problémákat megcélzó énekes szellemessége mintha fogyni látszana, amiért igen nagy kár, tekintve, hogy ez (volt?) a zenekar egyik legkomolyabb fegyverténye. Hogy azért még nincs veszve minden, az olyan dalszövegek bizonyítják, mint a finoman szarkasztikus és (ön)ironikus Rubikernőé („Bárhogy is forgatom, nem volt mindig bánat / egy oldalát raktam ki a rubikkockánat / nincsen történetem, csak úgy kitalálom, / kitaláltam, nem is volt családom”), vagy a kicsit átdolgozott (mégpedig nagyon is följavított) Azt hittem érdemes zárósorai („…mindenhogy hiába / van ez a szar élet, bár szebb is lehetne / ha nem volna kényszer, hogy minden szar este / eljátsszam, milyen szar nekem ez az élet, hogy / örülj, ha hozzá méred majd a tiédet”), ahol előtör Beckből az énekesen túl az igényes szövegíró is, aki a kamaszközönség meghatásán túl is szándékszik mondani valamit.
Zeneileg a beat mellett a másik fő csapásvonal a SeattleSound, a grunge, mint például a lemez egyik mélypontjául szolgáló Kutyák meg emberek Nirvana-áthallásos riffje (ugyanezt az elgondolást lásd kiválóan megvalósulni: Queens of the Stone Age: 3’s & 7’s). A jobban sikerült közepesek mellett (mint az ugyancsak erősen kispálos Gyújtósnak jó, vagy a nehezen értelmezhető Dajkák meséje katyvasza) azért akadnak kifejezetten zseniális szerzemények is, mint a Szenes, a Felhő és az Azt hittem érdemes, a három igazán lényeges darab, illetve a kicsit gyengébb szinten, de még mindig elég sok kellemes meglepetést nyújtó Karambol (rokonszenves posztmodern gesztus a megcsúszótű-effekttel gyakorlatilag áttekert gitárszóló), vagy a Kifelé nem, befelé nem.



Hogy az örömünk (mert hogy a lemez egészében véve kellemes élményt nyújt, a számok együttesen erősítik egymást) ne legyen maradéktalan, az olyan fájó mellényúlások gondoskodnak, mint az együttes fennállásának legszarabb dala, az Olyan csak olyan, vagy az összecsapott befejezés, a Kerticsap (ha nem tévedek nagyot a vélt koncepciót illetően, hasonlóan akarhatták lezárni a fiúk a lemezt, mint anno a már sokat emlegetett Kispál és a Borz a Holdfényexpresszt, mindenesetre akár így van, akár nem, kár, hogy nem sikerült olyan színvonalúra a zárószám).
Na most venném elő még egy gondolat erejéig a tavalyi Semmi szédítő magasság lemezt, amely a maga nemében már igen közel merészkedett a tökéletességhez, dacára az első traktusban hallható sok popzenei gesztusnak. Ehhez a lemezhez képest mindenképpen visszalépés a No.4, pusztán azért, mert kevesebb rajta a jó (vagy nagyon jó) szám, és még kifejezetten gyenge is került rá, nem is egy. A zenehallgatás azonban nem egyenlő az állandó méricskéléssel, az új lemez jó, bár talán még egy évnyi irogatással és zeneszerzéssel lényegesen jobb is lehetett volna. Reméljük, legközelebb így is lesz.

2008. október 8., szerda

Keane - Perfect Symmetry


Tartozom egy vallomással. Ez fennállásom első Keane lemeze, amit megpróbálok végighallgatni. Nem ígérem, hogy egyben nem az utolsó. A korábban a vidám hobbitok szerelmes / melankolikus életérzését megéneklő fura brit srácok mostanra odáig jutottak, hogy egy kezdetben angolszász bandákat majmoló amerikai együttest majmolnak. A kígyó elérte a farkát és harap. Meglepő, de a The Killersről van szó. És ami jól áll (méghozzá piszkosul jól) a Sam’s Town csúcslemezt író amcsi zenekarnak, a Keane előadásában, pont ez a gyomorforgatóbb. Keserédes, ám mindig túlcukrozott vagy savanyított, zongoraalapú popballadák avatott művészei olyan ellenszenves katyvasszá bírták gyúrni a The Killers elegánsan formaművész vegaszi homopop stichjét, hogy így utólag újraértékelve – önhibáján kívül, kizárólag az esetünkben tárgyalt lemez miatt – a Killershöz sem marad már sok kedvünk, meg úgy általában semmihez sem.

A Keane már anno indulásakor is nagy élvezettel borzolgatta az igényes zenék kedvelőinek kedélyét, azzal például, hogy képesek voltak a második-harmadik lemezére a Radiohead hangzását szelídebbé fésülő Travis és a U2 (mármint a U2 rosszabb pillanatainak) közös nevezőjévé züllött Coldplayből is egy még nyálasabb verziót kisajtolni. De ha tudtuk volna, mi jön, bizony megbecsültük volna az erős dob-zongora alapokon nyugvó, szigorúan gitármentes és a nem túl bizalomgerjesztő fejű énekes két-három hangnyi terjedelemben megírt vokáljaival teletűzdelt opusokat. Aki meghallgatja az amúgy nagyon helyénvaló módon Better Than This (Jobb ennél) címre keresztelt szerzeményben a szintetizátorok nyávogását, mindent megért (egyben öregszik is rögtön minimum negyven évet). A Keane pompás piaci vállalkozásnak indult, volt is felvevőpiaca, nevezetesen azok a hamvas tinilányok, akiknek már a U2, a Travis, a Coldplay, vagy akár a Westlife popzenekar is túl elvontnak és artisztikusnak bizonyult. Az már igazán nagy tett viszont, hogy még egy ennyire híg zenekar is bukni tudjon, nevezetesen a második, Under the Iron Sea című lemezével. Hogy ezzel mi lesz, ki tudja? Kit érdekel? Amiért mégis foglalkozunk a Keane lemezével, túl az ösztönösen feltörő düh levezetésének legegyszerűbb módján, az, hogy híven érzékeltessük, mit nem szabad, és ahogy mondom, ténylegesen nem szabad csinálni, ha már az ember azzal bünteti a közvetlen környezetét, hogy zenei pályára lép. Mert ha valahol legalább megmutatkozik a koncepció csírája, tehát van egy elképzelés, ami szarul sül el, mint az első, vagy a negyedik számban, az még némi szánalomból eredeztethető szimpátiát is kiválthat, na de mit kezdjünk például az olyan darabokkal, mint a címadó Perfect Symmetry (tehát Tökéletes szimmetria, na nekünk legyen mondva – mellesleg nem szokásom lefordítani a címeket, de jelen esetben attól tartok, még egy receptív réteget szánthatunk ezzel a gesztussal a tűrőképesség sírhantjára, elnézést a képzavarért)? Nyilván a lemezen ötödik sorszámmal feltüntetett dal meghallgatása (amennyiben sorrendben haladunk, vesztünkre) feltételez már másik négy meghallgatott Keane számot, tehát valóban nehezen várhatjuk el, hogy még gondolkodásra képes agysejteket tudjunk mozgósítani, tehát, lehet, hogy a mi késszülékünkben van a hiba, de egyszerűen nem értem, sőt, zeneileg nem érzem, sem elzsibbadt érzékeimmel, sem leblokkolt szürkeállományommal, hogy mi folyik vagy legalább akarna folyni itt. A többi helyen legalább átlátni véljük a dolgot: a zenekar véletlen katasztrófakért egyetlen egy alkalommal a közös büdzséből beruházott egy jó lemezre (Sam’s Town) aminek a nem értése sosem látott kegyetlen bosszúreakcióként kulminálódott, ez a Perfect Symmetry. (Ön- és környezetkímélő üzemmódban élők számára ajánlatos az album öt másodperces tömény összefoglalása, mely megcsodálható a You Don’t See Me című dalban 02:19 és 02:24 közt.)



2008. október 1., szerda

Kaiser Chiefs: Off With Their Heads


Kevésbé dögös és feszes a hangzás mint a nagy hatású pályatárs Franz Ferdinandnál, sehol az Arctic Monkeys vagy a Bloc Party slágeressége, a szekundér zenei hatások – ezesetben a The Smith (ld. Like it too Much), a Strokes (Never Miss a Beat) és a The Enemy (Can’t Say What I Mean) – is tompán köszönnek csak vissza, messze nem olyan nyíltsisakos a koppintás (na jó, ihletődés) irányvonalainak felvállalása, mint mondjuk az Oasis esetében. Mit is szeretünk akkor a Kaiser Chiefsben? Talán a kreativitásukat és azt a páratlan túlélnitudásról árulkodó képességüket, hogy a már amúgy is súlyosan túltelített angolszász könnyűzenei piac állandó könyöklései közepette is még mindig a saját útjukat járják – legalábbis többnyire. A Never Miss a Beat, Can’t Say What I Mean, Half the Truth potenciális slágertengelyre felhúzott, mindössze harmincötperces hangzóanyag ideális termékhez híven változatos és maradéktalan szórakozást nyújt, mindenfajta védjegyszerű hangzástól és kiszámítható kliséktől mentesen, ha nem tudjuk előre, hogy egy adott zenekar lemezét hallgatjuk, simán elhihetnénk, hogy egy aktuális indie/britpop válogatáslemezzel van dolgunk. A dolog szép is, jó is, azonban valami, illetve egészen pontosan két valami is fájón hiányzik: nevezetesen némi kohéziós erő, ha nem is védjegy, de legalább nagyjából beazonosítható (megjegyzhető, megkülönböztethető!) hangzásvilág kialakítása, illetve a frissesség, a lelkesedés érzete. Én legalábbis egy (legjobb értesüléseim szerint még) ereje teljében lévő zenei csapásvonal immáron megfáradt utolsó lehelletét hallom még egy újabb tiszteletkört sercegni ezen a lemezen, mintha az amúgy ötletgazdagság terén jól elersztett zenekar nem tudna (akarna? merne?) át (sőt, túl)lépni az indie-dimenzió határain és tehetetlenségében – jobbhíján – azért még elüti az időt egy újabb lemezzel, valahogy mégiscsak el kell tölteni ezt a pár földi évet. Ahogy Lovasi András is énekli: „Semmi hívogató / semmi betöltetlen / nincs lehetőség, minden kész”.