2009. július 27., hétfő

Eminem: Relapse


Hát igen. Eminemet furcsamód régóta hallgatok, kisiskolás koromban még menő is volt (azt hiszem, ez azóta sem változott, csak az én ízlésem, némiképp) és valahogy mindig belehallgattam a lemezeibe, bár nem rémlik, hogy akármelyiket is végig bírtam volna pörgetni megszakítás nélkül. Pedig a pofa a maga módján egy zseni, ezt el kell ismerni. És még azzal sincs kedvem mentegetőzni, hogy csak a háttérzene jó, Eminem, már amennyire az én alterrockhoz (meg még sok egyébhez) szokott füleim meg tudják állapítani, ijesztően jó repper, kiváló ritmusérzékkel (mármint a kellőnél is kiválóbbal), kellemes hangszínnel, izgalmas stiláris sokszínűséggel, slágeres dallamvilággal (már amennyi dallam kell a műfajhoz) és az átlagnál még legrosszabb formájában is kilókkal több szellemességgel és humorral. Arról nem is beszélve, hogy a lemezeit (bár nekem mindig túl hosszúak), nagyon jó érzékkel szerkeszti, nézzük csak meg például a Relapse felütését: a 3 am enyhe horrornak szánt nyomasztó-monotonitását egy gúnyos/feszes, Eminem által elhagyhatatlan (ön)anyázó darab, a My Mom követi, a kettő keveréke pedig a harmadik szám, a családi antiidillt szorongós-plasztikus életképekkel ecsetelő, sikító hegedű és dörmögő zongorasample-ökből építkező Insane. Sokszínűség. És jó ütemérzék. Ez marad a jellemző végig a lemez során és közhely, de igaz, jót tett Marshallnak ez a pár év csend, nemcsak az újult erővel tomboló kultusz miatt, hanem, mert ő maga is új erőre kapott, dalszövegeiben többet szorong és önemészt, mint valaha és sajátos idétlen humorát most még sötétebb tónusokkal keveri mint korábban. Az idegesítő közjátékok (skitek) sajnos továbbra sem bírnak elmaradni, persze, tudom én, hogy a replemez az replemez, nem pusztán dalok gyűjteménye, hanem mintha egy hiphop musicalt hallgatnánk a rádióban, mégis unalmas és zavaró a három zeneközbe iktatott minijelenet, egyszerűen megakasztja az embert, már azt, akit a dolog zenei része érdekel. Természetesen a tény, hogy minden dal hallgatható és fogyasztható a lemezen, már több is mint amennyit az átlag eminemhallgató elvár, mégis hiányzik egy olyan igazi nagy popsláger, amilyen a Without Me, a The Real Slim Shady vagy a My Name is volt. (A feltehetően ilyennek szánt promo kislemezként is agyonreklámozott We Made You nagyon színtelen-szagtalan.) Még ennél is jobban hiányoznak azonban az olyan, fehérholló szintű valódi értéket hordozó trekkek mint a Lose Yourself vagy a Stain volt anno. Ezek azok a dolgok, amiért a hiphoppal nem nagyon foglalkozó zenehallgató is becsüli Eminemet (túl a poszt elejefelé felsoroltakon és a zseniális üzleti képességeken), hogy nála a rep néha nemcsak a nagy csöcsökről, luxuskocsikról, vakító ékszerekről és a seggrázásról szól, igaz, mikor csak ennyi történik, azt is ezerszer inkább tőle. És hát ha már poplemez (valljuk be, mi sem mindig csak Sigur Róst és Pendereckit hallgatunk a nap huszonnégy órájában), az is legyen, ha egy mód van rá, legalább ilyen mint ez.



És hogy a humor dolog is igazolva legyen: klikk.

2009. július 26., vasárnap

Kasabian - West Ryder Pauper Lunatic Asylum


Nem akarom magamat ismételni, a Kasabian előtörténetének szigorúan szubjektív olvasata itt olvasható. Innentől foglalkozhatunk kizárólag az új lemezzel és mielőtt elkiabálnánk a végeredményt, menjünk most trekkről trekkre, egyrészt, mivel ilyet már úgyis rég nem csináltunk, másrészt meg mert a Kasabian megérdemli. A korongot nyitó Underdogról már a promóciós EP óta tudjuk, hogy nagyon üt, a Where Did All Love Go viszont bizonyított: nagyszerű darab, kevésbé sötét színezetű mint a zenekar átlaga, viszont energikus és dallamos, kiváló ötlet volt az Underdog után rakni. A kiváló ötletet pedig még kiválóbb lemezrendezési eljárás követi: nevezetesen a Swarfiga kétperces pszihedéliája, egy rövid instrumentális szösszenet, ami a már ugyancsak korábbról ismert Fast Fuse-ba vezet mind zeneileg, mind hangulatilag maradéktalanul, bár a szám önmagában is emlékezetesen jóra sikerült. Pont a Fast Fuse az a dal, ami a Kasabian és a különböző műfajok viszonyának végiggondolására ösztökélt, nevezetesen, hogy ebben a zenekarban van egy csipet mindenből, ami sok pályatársa csak próbál, illetve szeretne lenni a Kaiser Chiefstől egészen le az aldunáig. A Fast Fuse-t a Take Aim követi, ami bár ugyancsak hű a Kasabian zenei gyökereihez, eggyel azért még szélesebbre feszíti a palettát, elsősorban a női vokálok miatt. Ezek után két olyan trekk is következik, amelyekben igen erősen érződik a The Last Shadow Puppets (vagy legalábbis Alex Turner) hatása: az akusztikus/rafinált Thick as Thieves és az ismét enyhén pszihedelikus, félig címadó West Ryder / Silver Bullet. A Vlad the Implaerről egyszer ugye már megírtuk, hogy messze nem a zenekar legjobban sikerült alkotása, a lemezen azonban tökéletesen funkcionál, a Silver Bullet artisztikus furcsaságát bumfordi egyértelműséggel ellenpontozza a diszkós megszólalás. Az első igazi gyengébb pont itt jön azonban: a Ladies and Gentleman (Roll the Dice) egy közepes zenei ötlet olyan (a zenekarra egyáltalán nem jellemző) rossz stílusérzékkel lett kidolgozva: mintha Angelo Badalamenti és John Lennon próbálná közös erővel mesterségesen előállítani a földkerekség legsablonosabb lassú számát és sajnos menne nekik. Értjük mi, kell a líra, meg nem lehet végigdiszkózni egy egész lemezt (nem lehet?) de ez azért sok, pláne a Vlad után, túl éles is a váltás és le is lepleződik a matematikai pontossággal előállított koncepció is: kell ide egy amolyan édesbús cukor kis lassú szám. Nos, tisztelt zenekar, nem kell. Mindegy, ugorgyunk. Ha már John Lennon hommage (vagy legalábbis erős utánérzés), sokkal inkább a Secret Alphabets ajánltatik, egyértelműen jobb dal az előzőnél. A Fire-ről is írtunk már korábban és a vélemény furcsamód mit sem változott, jó dal, de semmi különös igazából, a Happiness pedig szép, szép, de ilyen nagy stiláris kanyart a soul-gospel satöbbi nagy zongorás tapsolós kórusos érzelmes zene irányába csak két zenekar tudott bevenni gerinctörés nélkül, egy szám erejéig a Blur (Tender), lemezszinten pedig a tavalyi év egyik legüdébb színfoltját szolgáltató Razorlight (Slipway Fires). A Kasabian, bár valóban nagyszerű zenekar, mikor a saját területén mászkál, azért nem egy Blur vagy Razorlight - legalábbis egyelőre. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum pedig összességében az utolsó számok felé leereszt egy cseppet, és bár a lemez ettől még a teljes képet nézve nagyon jó (és méltán jelöltetett, méghozzá komoly esélyesként az idei Mercury Prize-ra), azért még nem tart ott ahol az első. Már majdnem megvan viszont a kezdeti színvonal, ami az Empire album után igen szép mentésnek minősül.

Bob Dylan: Together, Through Life


Vannak olyan lemezek, amiknél nem érdemes megnézni a tracklistet. Egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak a számok címére. Ritka az ilyen eset és nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz. Így vagyok én mindenesetre a Together, Through Life-fal is, ami, leírni is nehéz: Bob Dylan harmincharmadik lemeze. Most komolyan, mit várhatunk harmincharmadikra? Valami olyat, ami még nem volt a harminckét korábbi hanghordozó valamelyikén? Nem nagyon. Dylan azonban más kategória. Nem tartozik napjaink ide-oda evickélő popsztárkái közé, akik néha kifognak egy-egy hullámot, máskor elsüllyednek, ha ők olyanok mint a szörfösök, nos, Dylan hajóskapitány. Ő ugyanis (nem mondok ezzel sok újat) legenda, méghozzá élő. Ebből kifolyólag nem kell állandó újításra törekednie, nem kell háromévente újrapozícionálnia lírai hangját és zenei stílusát, pusztán elég azt csinálnia, amit mindig is, amihez a legjobban ért, csak azt jól. Gyerekkoromban hallgattam úgy a zenéket, mint most ezt az albumot, valamilyen összefolyó masszaként, végtelen, átragadó hangulatfolyamként. Persze, hogy most érdem-e ez, vagy csak azt jelentené, hogy unom, esküszöm, nem tudnám megmondani. De azt azért ne hagyjuk ki a képletből, hogy harmincharmadikra ez a legtöbb, amit egy előadótól várhatunk. Már csak nagyon mellékesen tenném hozzá, hogy több talán nem is nagyon kell.

Depeche Mode: Sounds of the Universe


Sokféle ember van, de az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy kettő. Jelen esetben az egyik halmaz, aki isteníti a Depeche Mode-ot, a másik szerint pedig mindig is egy kalap felfújt szarkupac volt ez a zenekar Violatorral gót szintipoppal indzsoj dö szájlönsszel bonanzabanzájjal (végképp) együtt. Néha azonban születhetnek átmenetek ilyen élesen szembenálló lövészárkok közt is. Nehezen hihető tán, mégis igaz, hogy ez életem első DM-lemeze, amit különösebb ízlésgörcs, ráncolt szemöldökök és ökölbe szorult gyomor nélkül is végig tudtam hallgatni. Sőt, még tetszett is. Miben lehet a titok? Isten tudja. Az mindenesetre biztos, hogy életem első pozitív Depeche Mode élménye egy Enjoy the Silence remix volt, amiről már akkoriban is eretneknek számító módon megállapítottam, hogy sokkal jobb, mint az eredeti. Na kábé így szól most az egész lemez. Ez persze sok tősgyökeres rajongónak jelenthet árulást, higulást, romlást satöbbit, én mégis úgy érzem, hogy a rég (és sokáig reménytelenül) remélt megújulás, a kétezres évekhez való nagynehezen megtörtént alkalmazkodás következett be a zenekarnál. Nevezetesen, a nyolcvanas (és részben a kilencvenes) éveket meglovagoló és nem túl népszerű véleményem szerint kreatívan mindig is elég lusta együttes rádöbbent, hogy a kétezres éveknek már jóformán vége, anélkül, hogy bármi maradandót csináltak volna, na akkor legalább a végén illenék odabaszni, nemde? És hát ihajcsuhaj, lemez szinte minden dala üt (ironikus módon pont a Wrong kislemez a legkevésbé, nagyon kilóg a sorból lefelé) és még össze is áll az anyag egésszé. Az elektronika végre nem diszfunkciós plöttyögés, hanem rafinált, mégis elegáns kattogás, de ami még nagyobb dolog, Dave Gahan hajlandó énekesként működni, nemcsak egy egóbajnok önelégült idiótaként. Hihetetlen, mik történnek még 2009-ben is a nap alatt! Egyébként csak zárójelben jegyezném meg, hogy aki meg szeretné érteni a Head távozása óta feltűnően agonizálva nyüglődő KoRn törekvéseit, hallgassa meg erről a lemezről a Little Soul című dalt, na Munkyék is valami ilyet akarnának csinálni, ha nem nagydarab zajongó mamlaszok lennének, akiknek egy dolog megy igazán autentikusan és jól: a nagydarab zajongó mamlaszkodás. Azonban, hogy egy zárógondolat erejéig visszatérjünk a DM-hoz: az idei évi zenefelhozatal bár nem gyenge, nem is túl izmos, főleg a nagymenő papírforma sztárzenekarok esetében, akik rendre maguk alatt teljesítettek eddig az év folyamán. Ebből a szempontból is fegyvertény a Sounds of the Universe, a Depeche Mode ugyanis nemcsak a szokott formáját hozta, hanem annál jóval többet is, egy hallgatható, mi több, kifejezetten jó lemezt. Focicsapatok esetében ilyenkor szoktak dobogós esélyekről pletykálni kezdeni. Tekintve, hogy év végén a Falsnak is lesz egy amolyan besztof listája, mint tavaly, meg azelőtt is, nem árt talán most is a dobogót emlegetni, legalábbis egyelőre és fű alatt.