Bevallom, a nagy indie-robbanás sokadik hullámából az Editors nekem szinte teljesen kimaradt, csak a közhelyes körvonalak ragadtak meg nagy vonalakban: egy zenekar, ami azt csinálja, amit a Coldplay és az Interpol azért jobban és a Snow Patrol jóval rosszabbul, az énekesnek meg tényleg jó a hangja és nagyon szívhezszóló tud lenni, amikor valaki szomorúan ül egy zongora mögött és egy egész fesztiválnyi ember tud együtt szomorkodni vele (az ilyesfajta dolgok kedvelőinek, ld: ez).Bevallom, lett volna elég időm felzárkózni a zenekar egyelőre nem túl vaskos életművéből, mégse tettem, mégpedig azért, hogy szűz füllel hallgathassak bele az - ígéretük szerint - tőlük szokatlan, új, diszkós irányt vevő lemezbe. Mit mondjak, az irány valóban diszkós és - meglepő -, nem is kellemetlen.
Az ének az oka, természetesen, de mégis az egész zenére kiterjed az az érzésem, hogy talán ilyen irányba ment volna a New Order, ha Ian Curtis pár év múlva feltámadt volna. Vagy nem, persze, viszont az kétségbevonhatatlan, hogy az Editors 2009-es hangzására mindkét formáció nagy hatással volt. A dalok már csak feszes diszkóütemeikből és angyalian buta szintetizátorszólamaikból fakadóan is slágeresek, van bennük egy kis Franz Ferdinand is, sőt, Thom Smith helyenként mintha a Rammstein félkopasz bumburnyákjainak szavakat recitálva ropogtató előadásmódját is eszünkbe juttatná, más kérdés, hogy mindez nála még szellemesen is hat. Körülbelül azt csinálta meg mostani lemezén a birminghami zenekar, ami a White Lies-nak az év elején olyan kiábrándítóan nem jött össze. A lemez legnagyobb szépséghibája azonban hasonló, mint az előbb említett kollektívánál: nevezetesen az eredetiség hiánya. No nem mintha nem lennének nagyon ötletes, váratlan húzások a lemezen (akadnak azért - pl. külön pirospont a hátborzongatóan beteg The Big Exit - The Boxer blokkért), vagy fületgyönyörködtető megoldások, nem erről van szó, csak hát a dolog mégiscsak mintha egy újabb leöntése volna a 80-as évek lassanként már inkább letűnőben lévő reneszánszának. Alkalmi kitekintésnek, egyszeri kísérletnek per poénnak nagyon is jó ez és bizonyára nem egy év végi listán igen előkelő helyre kerül az In This Light and On This Evening, ehhez nem is fér kétség, meg is érdemlik a kiváló zenei teljesítményért, de az igazán nagy kérdés az lesz majd, hogy mit kezd magával az Editors a negyedik lemezén, hogy kombinálja a(z időben) visszafelé nyitást saját hangzásvilágával. Ez utóbbival vagyok én még adós ugyebár, a harmadik lemez azonban olyannyira lekenyerezett, hogy becsszó megfogadom, be fogom pótolni a zenekar első két lemezét, most már érdekel a dolog.
