Bloc Party: Intimacy

Jézusom. Persze értem én, nagy a teher az első lemezével nagyot robbantó, a másodikkal a szintet még hozó és hírhedten buzis/slágeres ám helyenként leállíthatatlanul fülbemászó zenét (ld. Hunting for Witches pl.) gyártó pimaszul népszerű indiezenekarnak harmadik nagylemezt is írni. Nade ez? Az eredmény (bár eredetileg spanyolviasszerű elvont kísérleti zenének lehetett szánva) egyszerűen ijesztő, nagyjából úgy szól 2008-ban a Bloc Party, mintha Jay-Z összeállt volna egy faipari technikum pár olyan tanulójával, akiknek eddig a láncfűrésznél finomabb eszköz nem volt még a kezükben. Bár a Mercury kislemez sem volt már valami bíztató, mint beharangozás, őszinte sajnálatunkra még messze nem is az a mélypont. A kezdés (Ares) egyszerűen értelmetlen hangorkán, funkciótlan, ritmustalan, szétfolyó zajongás némi affektálással, majd egy kiszámíthatóan kiszámíthatatlannak szánt helyre beszúrt érzelmes halk kiállással (mintha csak a mára felpuhult KoRn próbálna gyerekdalt írni). A korábban (egymagában) még kétesélyes Mercury így már értelmet nyer, nevezetesen nem egy amúgy erős lemez érdekes, kísérleti nyúlványa, hanem szinte a veleje annak a zűrzavarnak, ami manapság a Bloc Party háza táján uralkodik. A régi boldog rakenrólos időkre csak a Halo emlékeztet minket (szinte már fáj is normális dalt hallani ezen a lemezen). A sorban negyedik Biko című dal újabb negatív mélységeket tár fel a hallgató előtt, a nyálas és fantáziátlan, harmadvonalbeli teszkógazdaságos nóném hiphopelőadók leggyengébb pillanatai kelnek életre egy csapásra ebben az opusban. Elgondolkodtató, hogy Kele Okereke és jobb sorsra érdemes zenekara vajon miért utálja ennyire a rajongóit, vagy más részről miért ad ilyen magas labdát azoknak, akik az indie/garázszene kifulladását és eljövendő halálát jövendölik, sőt, sürgetik. Egyszerűen érthetetlen, hogy egy londoni zenekar hogy képes ennyire funkciótlanul és céltalanul össze-vissza koptatni az utóbbi időkben igencsak megnőtt kelléktárát. A Trojan Horse egyetlen pozitívuma, hogy dögös gitárhangzást is kapunk azért, nagyjából olyan gesztusként, mintha a feltálalt moslék mellé egy csipet kaviárt is rakna a pincér, heccelésképp. Esküszöm, már kövérkés izzadságcseppek gördülnek a homlokomról a klaviatúrára, hogy az elfogulatlanságomat bizonyítandó találjak valami pozitívumot is ezen a lemezen, de hát emberek, könyörgöm, hogy sikerülhet ez, mikor a Signs zenei alapját a hároméves unokaöcsém is elő tudná állítani, ha a csörgőjét a bilihez ütögetné. Az imént említett trekk kapcsán egyébként az is felmerült bennem, hogy hogy vállalhatja egy menő kortárs rock(?)zenekar, hogy bármelyik számában is úgy szóljon az ének, mint Enrique Iglesiasnál, holott ez még magánál a megidézett latin popikonnál is egy meglehetősen ciki sajátosság. Ha már így belemelegedtünk, menjünk végig a hátralevő dalokon is, itt van példának okáért rögtön a One Month Off, ami pontosan olyan, mintha egy amolyan így készült dokumentumfilmben örökítette volna meg a zenekar, hogy hogyan cseszhették volna el a már említett Hunting for Witches című számot, a képlet ugyanaz, csak az eredmény lett három év eltelte alatt maga a tömény szar. Hogy azért valami pozitívum is elhangozzék: a Zepherusban Kele a saját hangszínén énekel, hogy minek és hogyan, arról a nehezen kiizzadt dícséret érdekében ne ejtsünk szót. Az első kellemes zenei megoldás (erősen Orffot idéző háttérvokál) is ebben a szerzeményben található, nem eredeti, de legalább jó, igazán kár volt rázörögni az oda nem illő szaggatott dobgép ritmusokkal. A Better than Heavent hallgatva jutottam arra a szokatlan gondolatra, hogy bár korábban kitéptem volna a nyelvem, ha egy zenekarnál pont az eredetiséget, a kísérleti szándékot és a kommersszel merészen szembemenő útkeresést reklamáltam volna, de a Bloc Party kísérleti lemeze ráébresztett, igenis, vannak olyan popzenekarok, amik jobb, ha megalkudnak. A Silent Alarm és az A Weekend in the City lemezek még ezerszer megírhatók lettek volna (persze egyre kevesebb fantáziával) újra és újra, hogy aztán pár év múlva a srácok böcsületes munkásemberek módjára, megcselekedvén amit megkövetelt a közönség, hátradőlhessenek és (ezesetben már a böcsületes munkásemberekkel ellentétben) halálukig élvezzék a néhány röpke év alatt összehaknizott vagyont. A negédes Ion Square-től reméltem ugyan némi megnyugvást, netán egy lehetőséget is a happy endre, hogy ha már kivételesen végigmentem a lemez összes számán, legalább a poszt végére (az egy szem Halo kivételével) ne csak rosszat írjak, de egyedül maradtam ezzel a szándékommal.
A Bloc Party kilencvenkilences alakulásakor szerényen, csendben helyetfoglalt annál az asztalnál, ami jelen esetben a világ per pillanat legpezsgőbb, legművészibb, legfontosabb zenei színterét jelképezi, és az etetőszéktől viszonylag gyorsan odaküzdötte magát a gyerekasztalig, sőt, később már tehetséges suhancként a felnőttekhez is odaülhetett vacsorázni, kicsit néhol ugyan túl harsányan viselkedett evés közben, de senki sem kapta fel a fejét egész addig, amíg Intimacy című lemezével el nem fingta magát az ebédlőasztalnál.