2009. január 15., csütörtök

Animal Collective - Merriweather Post Pavilion


Az Animal Collective napjaink egyik legnagyobb hatású zenekara, munkásságuk nyomait az MGM-től a Sigur Rós legutóbbi lemezéig fellelhetjük, hogy csak a tavalyi év két legérdekesebb Animal Collective-vonatkozású pólusát említsem. Ennek megfelelően kevés lemezt vártak annyira underground körökben az idén mint a Merriweather Post Paviliont. Annak a megítéléséhez, hogy az album mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket, már igen komoly AC rajongónak szükségeltetik lenni és mivel rólam ez (egyelőre) nem mondható el, igyekszem csak néhány személyes megfigyelésre szorítkozni. A zenekar talán legerősebb oldala zenéjük atmoszférája. Az az őserő, a lehengerlő hangulat, ami a dalaikból sugárzik, aminek segítségével zavartalanul belefeledkezhetünk az átlagosen öt perc hosszú számokba. A gyenge pontok is kijönnek azonban a MPP-on, nevezetesen az együttes kétféle monotonitása is: egyrészt a dalokon belül is helyenként tapasztalható sivárság (főleg a lemezt nyitó In the Flowersben és a rögtön utána jövő My Girlsben vagy a meglehetősen unalmas és egyhangú No More Runninban), másrészt a tételek már-már túl erős stiláris uniformitása. No ettől még nem feltétlenül lesz unalmas a lemez, de némi pozitív elfogultság nélkül elég nehéz úgy végighallgatni ezt az ötvenöt perc hosszú anyagot, hogy az ember a végére se áhítozzon egy kis megnyugtató csendre. Az AC egyik védjegye, a sűrű, sokrétű és változatos ritmusszekció most csak a hangzás terén mutatkozik érdekesnek, a dalokon belül szinte nem is találunk érdemi ritmusváltást. A dolog zenei részével is így vagyunk, nem igazán tudjuk, mi történik, ahogy a perge, csörgő, kattogó sűrű ritmusok, a dallamhangszerek is egybefolynak, megszámlálhatatlan sávnyi, nem mindig azonosítható hangszer (döntő részben természetesen azért billentyűk), minden agyoneffektelve természetesen, ahogy ez illik, a vokálok legtöbbször ugyancsak elmosódottak és visszhangosak, többrétegűek és zavarosak, bár a inkább a kifinomult bonyolultság mint a puszta káosz jegyében. A többség számára ebben is rejlik az Animal Collective pszihedéliájának vonzereje, az elmosódottságban, a leginkább vízcsobogásra emlékeztető, helyenként kétség kívül éteri hangzású részekben és az ezekből összefont, többnyire kibogozhatatlan szerkezetekben. Ami technikailag kihozható ebből a gyakorlatilag meghatározhatatlan műfajból, az megvalósul az Animal Collective legfrissebb lemezén, ami szépen is szól, jól is szól és csak nagyon sok hallgatásra adja meg magát valamennyire, bár helyenként tagadhatatlanul leül kicsit az album.
Igaz, mikor legutoljára unalmasnak tituláltam egy lemezt, az pont Bon Iver For Emma, Forever Ago című remekműve kapcsán esett meg, amiről azóta milliószor beláttam, hogy egy igazi, nagy, korszakalkotó lemez és még távolról sem unalmas. Ezért is fogadom kételkedéssel a negatív benyomásokat, a pozitívakhoz pedig eleve így állok hozzá, mivel ha van ma olyan együttes amit aztán tényleg a legnagyobb sznob divat hallgatni: nos, az az Animal Collective.
Annyi azért bizonyosan megállapítható, hogy a maga nemében a tavalyi, Water Curses című négyszámos EP sokkal bátrabban kísérletibb zenét mutatott fel, a Merriweather Post Pavilion viszont nagyon erős dalcsokorral bír, amelynek minden egyes darabja külön-külön is erősíti a többit, mindazonáltal a túlnyomó többség a lemez kontextusától elvonatkoztatva is remeknek bizonyul, mint például a MPP egyik csúcspontja, a Lion in a Coma. Mint az elején is írtam, nem leszek elég bátor ahhoz, hogy három hétnyi hallgatás után bármi ennél messzebbmenőt is kijelentsek a lemezről, maradjunk annyiban, hogy a lemezről alkotott első benyomás, miszerint: kellemes, ám igen fárasztó hallgatnivaló, inkább pozitív irányban módosult az ismerkedés során, figyelembe véve, hogy bár a színvonal nem száz százalékig egységes, az olyan darabok mint például a Bluish, a Taste vagy a Brothersport egészen gyönyörűek és már most megjósolhatóan a legszebb 2009-ban megjelent dolgok közé sorolhatók.

2009. január 10., szombat

Franz Ferdinand - Tonight: Franz Ferdinand


Anno velük indult minden. Azazhogy nyilván nem, de nekem akkoriban úgy tűnt és igyekszem azóta is úgy emlékezni. A dolog objektíven igaz része, hogy a Franz Ferdinand volt az első olyan modern pop/gitárzenekar az ezredforduló után akik valami egészen sokkoló kultuszt tudtak a másodperc tört része alatt kiépíteni, gondolom, manapság már mondani sem kell, elsősorban a tinilányok körében. Nyilván előttük is volt már ilyen, de valahogy az ő elsöprő sikerük dörgölte a világ lassabb felfogású részének az orra alá immáron véglegesen: a garázszene megint uralomra jutott. A két év alatt kiköpött két lemezzel (Franz Ferdinand; You Could Have it so Much Better... With Franz Ferdinand) sikerült is két évig már-már csőtörésszinten áradniuk a csapból, hogy aztán egy kicsit hátradőljenek és figyeljék ahogy a divat kitenyészti ma is aktívan praktizáló sok száz epigonjukat. Bölcs húzásnak mutatkozott a várakozással eltöltött négy év, annál is inkább, mivel ironikus módon az egyik legnagyobb ikonikus indiezenekar pont az indie haláltusájának kezdetéül kikiáltott kétezerkilences évre időzítette szimbolikus visszatérését. Az új lemez (Tonight: Franz Ferdinand) nem okoz akkora meglepetést mint azt négy év pihenő után vártuk volna, a dalok némi elektronikus bizbasz beemelését leszámítva ugyanazt az irányvonalat követik mint az első két lemez opuszai. A dallamosság, a feszes ritmusra tapadó karmolós gitárhangok, a harmonikus énekszólamok alapvető jellegükből nem adtak fel szinte semmit, a zene még mindig kreatív és szórakoztató és bár továbbra sem képvisel halhatatlan kulturális értéket, a műfajban legnagyobb riválisnak számító pályatárs Kaiser Chiefs-t simán kenterbeveri. És ugyebár az a bizonyos elektronikus bizbaszfaktor. Nem maradhat szó nélkül, hogy immáron a Franzi is pittyegős zenét csinál, méghozzá nem is rosszat. Legalábbis, ha az első kislemezre kimásolt Ulyssesből, Live Alone-ból vagy a majdnem címadó Lucid Dreamsből indulunk ki. Utóbbi a lemez abszolút csúcspontja egyben legnépszerűtlenebbnek ható szerzeménye is. És bár nem hat teljesen paranormális tevékenységnek, azért a Bite Hard elején felcsendülő zongorára még felkapjuk a fejünket. És túl azon, hogy a Franz Ferdinandnak már eleve a legalapvetőbb lételeme a slágeresség és dúdolhatóság, az olyan kis gyöngyszemek mint a What She Came For már-már reppelősre törtelt dallama azért még egy ideig nem nagyon fognak kikopni a fejünkből.



Egyszóval a Franz Ferdinand megcselekedte amit. Kivárta amíg lecsengenek az első hullámok amiket ők (is) okoztak és miután jó alaposan körbenéztek a zenei világban, hogy mi a dörgés megrántották a vállukat és csinálták ugyanazt amit eddig - csak egy kicsit másképp. És jól tették, ha nem is most termelték ki fennállásuk legnagyobb slágereit, lemezként talán ez az anyag működik a legjobban. Örülünk.

2009. január 9., péntek

White Lies - To Lose My Life...



Annyira megkérdőjelez-
hetetlenül működik világszerte a hype-gépezet, a mesterséges hisztéria, hogy tényleg nem is nagyon érhetjük már tetten a működését, ha viszont mégis így esik, akkor sem mindig zavaró a végeredmény. Jó pár olyan zenekarnak csinált arcpirítóan agresszív reklámot az NME vagy az MTV amelyek végül nagyon is jónak bizonyultak, mint a Klaxons, a The Enemy vagy a These New Puritans, hogy csak az utóbbi két évről beszéljünk. A White Lies esetében is hasonló volt a helyzet, azonban a világ mintha valahogy éberebben figyelt volna: a White Lies ugyanis két kislemez (Unfinished Business, Death) megjelentetése után máris ki lett kiáltva a jövő nagy csodájának (mint ilyenkor mindig mindenki), azonban ezesetben az idő előtti trónraülés ellen akadt némi tiltakozás is, ha az ember megnézi napjaink mérvadó zenei fórumait, legalább annyian húzzák a szájukat a zenekar teljesítményén mint ahányan istenítik őket, nem elfelejtendő, anélkül, hogy akár egyik tábor is hallotta volna az együttes első nagylemezét. Itt tartunk most a hype terén.
Ami a zenét illeti, semmi különös, tipikus első lemez abban a tekintetben, hogy a zenekar homlokára vannak tetoválva a letagadhatatlan hatások: Depeche Mode, Killers, Interpol, Joy Division (mondjuk kinél nem sorolhatók fől ezek a zenekarok manapság, de tényleg). Ezzel még nem is lenne gond, bár az mondjuk elég idegesítő, hogy Harry McVeigh frontembernek egy az egyben olyan hangja van mintha a Killers vezér Brandon Flowers maga állna a mikrofon mögött. A súlyosabbik fenntartásom a To Lose My Life...-fal szemben azonban az, hogy a White Lies az ég világon semmit nem tesz hozzá a hatásaihoz, ha a fent felsorolt négy zenekart (na jó, a már-már felháborítóan nagy hasonlóságok miatt a Killerst kétszer) beletennénk egy turmixgépbe, valóban pontosan ez a trutyi folyna ki belőlük végül. És ettől a dolog még nem rossz, csak hát nem jó, ismert ritmusokat, basszhangokat, akkordokat hallunk, nem pont úgy persze, ahogy a nagy elődök csinálták, de úgy ahogyan nyugodtan csinálhatták volna. Másodlagos zenét kapunk, kreativitás és látható (hallható) elgondolás nélkül - már ha a minél gyorsabb egyben minél hosszútávúbb sikert nem tekintjük ennek. Olyan fajtája ez a jó zenének, ami sokkal jobban tudna tetszeni, ha egy picit rosszabb lenne, de legalább eredeti.