Az Animal Collective napjaink egyik legnagyobb hatású zenekara, munkásságuk nyomait az MGM-től a Sigur Rós legutóbbi lemezéig fellelhetjük, hogy csak a tavalyi év két legérdekesebb Animal Collective-vonatkozású pólusát említsem. Ennek megfelelően kevés lemezt vártak annyira underground körökben az idén mint a Merriweather Post Paviliont. Annak a megítéléséhez, hogy az album mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket, már igen komoly AC rajongónak szükségeltetik lenni és mivel rólam ez (egyelőre) nem mondható el, igyekszem csak néhány személyes megfigyelésre szorítkozni. A zenekar talán legerősebb oldala zenéjük atmoszférája. Az az őserő, a lehengerlő hangulat, ami a dalaikból sugárzik, aminek segítségével zavartalanul belefeledkezhetünk az átlagosen öt perc hosszú számokba. A gyenge pontok is kijönnek azonban a MPP-on, nevezetesen az együttes kétféle monotonitása is: egyrészt a dalokon belül is helyenként tapasztalható sivárság (főleg a lemezt nyitó In the Flowersben és a rögtön utána jövő My Girlsben vagy a meglehetősen unalmas és egyhangú No More Runninban), másrészt a tételek már-már túl erős stiláris uniformitása. No ettől még nem feltétlenül lesz unalmas a lemez, de némi pozitív elfogultság nélkül elég nehéz úgy végighallgatni ezt az ötvenöt perc hosszú anyagot, hogy az ember a végére se áhítozzon egy kis megnyugtató csendre. Az AC egyik védjegye, a sűrű, sokrétű és változatos ritmusszekció most csak a hangzás terén mutatkozik érdekesnek, a dalokon belül szinte nem is találunk érdemi ritmusváltást. A dolog zenei részével is így vagyunk, nem igazán tudjuk, mi történik, ahogy a perge, csörgő, kattogó sűrű ritmusok, a dallamhangszerek is egybefolynak, megszámlálhatatlan sávnyi, nem mindig azonosítható hangszer (döntő részben természetesen azért billentyűk), minden agyoneffektelve természetesen, ahogy ez illik, a vokálok legtöbbször ugyancsak elmosódottak és visszhangosak, többrétegűek és zavarosak, bár a inkább a kifinomult bonyolultság mint a puszta káosz jegyében. A többség számára ebben is rejlik az Animal Collective pszihedéliájának vonzereje, az elmosódottságban, a leginkább vízcsobogásra emlékeztető, helyenként kétség kívül éteri hangzású részekben és az ezekből összefont, többnyire kibogozhatatlan szerkezetekben. Ami technikailag kihozható ebből a gyakorlatilag meghatározhatatlan műfajból, az megvalósul az Animal Collective legfrissebb lemezén, ami szépen is szól, jól is szól és csak nagyon sok hallgatásra adja meg magát valamennyire, bár helyenként tagadhatatlanul leül kicsit az album.
Igaz, mikor legutoljára unalmasnak tituláltam egy lemezt, az pont Bon Iver For Emma, Forever Ago című remekműve kapcsán esett meg, amiről azóta milliószor beláttam, hogy egy igazi, nagy, korszakalkotó lemez és még távolról sem unalmas. Ezért is fogadom kételkedéssel a negatív benyomásokat, a pozitívakhoz pedig eleve így állok hozzá, mivel ha van ma olyan együttes amit aztán tényleg a legnagyobb sznob divat hallgatni: nos, az az Animal Collective.
Annyi azért bizonyosan megállapítható, hogy a maga nemében a tavalyi, Water Curses című négyszámos EP sokkal bátrabban kísérletibb zenét mutatott fel, a Merriweather Post Pavilion viszont nagyon erős dalcsokorral bír, amelynek minden egyes darabja külön-külön is erősíti a többit, mindazonáltal a túlnyomó többség a lemez kontextusától elvonatkoztatva is remeknek bizonyul, mint például a MPP egyik csúcspontja, a Lion in a Coma. Mint az elején is írtam, nem leszek elég bátor ahhoz, hogy három hétnyi hallgatás után bármi ennél messzebbmenőt is kijelentsek a lemezről, maradjunk annyiban, hogy a lemezről alkotott első benyomás, miszerint: kellemes, ám igen fárasztó hallgatnivaló, inkább pozitív irányban módosult az ismerkedés során, figyelembe véve, hogy bár a színvonal nem száz százalékig egységes, az olyan darabok mint például a Bluish, a Taste vagy a Brothersport egészen gyönyörűek és már most megjósolhatóan a legszebb 2009-ban megjelent dolgok közé sorolhatók.
