Annyira megkérdőjelez-
hetetlenül működik világszerte a hype-gépezet, a mesterséges hisztéria, hogy tényleg nem is nagyon érhetjük már tetten a működését, ha viszont mégis így esik, akkor sem mindig zavaró a végeredmény. Jó pár olyan zenekarnak csinált arcpirítóan agresszív reklámot az NME vagy az MTV amelyek végül nagyon is jónak bizonyultak, mint a Klaxons, a The Enemy vagy a These New Puritans, hogy csak az utóbbi két évről beszéljünk. A White Lies esetében is hasonló volt a helyzet, azonban a világ mintha valahogy éberebben figyelt volna: a White Lies ugyanis két kislemez (Unfinished Business, Death) megjelentetése után máris ki lett kiáltva a jövő nagy csodájának (mint ilyenkor mindig mindenki), azonban ezesetben az idő előtti trónraülés ellen akadt némi tiltakozás is, ha az ember megnézi napjaink mérvadó zenei fórumait, legalább annyian húzzák a szájukat a zenekar teljesítményén mint ahányan istenítik őket, nem elfelejtendő, anélkül, hogy akár egyik tábor is hallotta volna az együttes első nagylemezét. Itt tartunk most a hype terén.
Ami a zenét illeti, semmi különös, tipikus első lemez abban a tekintetben, hogy a zenekar homlokára vannak tetoválva a letagadhatatlan hatások: Depeche Mode, Killers, Interpol, Joy Division (mondjuk kinél nem sorolhatók fől ezek a zenekarok manapság, de tényleg). Ezzel még nem is lenne gond, bár az mondjuk elég idegesítő, hogy Harry McVeigh frontembernek egy az egyben olyan hangja van mintha a Killers vezér Brandon Flowers maga állna a mikrofon mögött. A súlyosabbik fenntartásom a To Lose My Life...-fal szemben azonban az, hogy a White Lies az ég világon semmit nem tesz hozzá a hatásaihoz, ha a fent felsorolt négy zenekart (na jó, a már-már felháborítóan nagy hasonlóságok miatt a Killerst kétszer) beletennénk egy turmixgépbe, valóban pontosan ez a trutyi folyna ki belőlük végül. És ettől a dolog még nem rossz, csak hát nem jó, ismert ritmusokat, basszhangokat, akkordokat hallunk, nem pont úgy persze, ahogy a nagy elődök csinálták, de úgy ahogyan nyugodtan csinálhatták volna. Másodlagos zenét kapunk, kreativitás és látható (hallható) elgondolás nélkül - már ha a minél gyorsabb egyben minél hosszútávúbb sikert nem tekintjük ennek. Olyan fajtája ez a jó zenének, ami sokkal jobban tudna tetszeni, ha egy picit rosszabb lenne, de legalább eredeti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése