A Quimby utoljára 2005-ben jelentkezett új zenével és mivel azóta sem nagyon vehettük hírét, hogy bármin dolgoznának Liviusék, mostanában kezdhettünk komolyan aggódni. Ennek azonban vége. A frissen megjelent Ajjajjajj EP már a formátumát tekintve is örömre ad okot: Magyaroroszágon ugyanis alig használt formátum az amúgy világszerte méltán egyre népszerűbb EP. Öt számot csomagolt össze nekünk Kiss Tibor és zenekara, amelyet Lévai Balázs egy ízben - és azt hiszem, nem tévedett - hazánk per pillanat legjobb zenekarának nevezett. Ha az ember a Quimby szót hallja, elsődlegesen gyanítom, valamilyen hangulatra asszociál, még a zene előtt. Valamilyen jórészt megfoghatatlan, borgőzös, mámorosan önfeledt, mégis könnyed dolog ez a zene és ezt a hagyományt az új anyag sem töri meg. Sőt. Az Ajjajjajj iskolapéldája a Quimby dal alapesetének, erős Viszockij-jegyeket mutató (meglepődünk még ezen? kétlem), kuplészerű kocsmarock, a legintelligensebb fajtából, érezhetően kicsit több billentyűvel, mint a zenekar ilyen, legprototipikusabb fajtájú dalaiban lenni szokott. A címadónál azonban sokkal jobban sikerült szerzemény az Álmod ébren tart, kiérlelt, hatásos, egyből megragadó zene. A sokk ez után jön: nevezetesen a Quimby korai dalszövegei után (egy fél EP erejéig) visszatalált az angol szövegekhez, azonban nem csak ez bizonyítja a lemez kísérleti voltát: a Nice Day hardrockos torzított reszelése mindentől elüt, amit a zenekar az utóbbi évtizedben csinált. A négyes trekk, az I've Got a Girl olyan szerzemény, ami után fül nem marad szárazon, matrózkórusszerű férfivokál, még a szokásosnál is felülexponáltabb fúvósok, hangorkán a doboknál, felszabadult szólózás minden téren, hmm, megnyalva mind a tíz ujj. Sőt. A Made in China az a fajta dal, amitől az ember elsőre minden bizonnyal beszarik, mindenki persze tetszés szerinti indíttatásból, van, aki csak a dal váratlansága miatt, más a röhögéstől, megint más a gyönyörtől. Második meghallgatásra ez mindössze annyit változik, hogy ezek a szempontok együtt érvényesülnek, az indusztriális/stoner rock és nu metal (!) közt egyensúlyozó és Tracy Yan Wan énekesnő vokáljaival megcsilingeltetett ámokfutás úgy nyűgözi le az embert, ahogy van. A súlyponti eltolódások is tisztán megfigyelhetők a négy évvel ezelőtti Kilégzés lemezhez képest (már abban is, hogy míg az az album 4-5 számnyi tehertételével igencsak túlírtnak volt mondható, szemben ezzel az ötszámos összeállítással), elsősorban a (még) több fúvós hangszerben és a lírai/lassú/szellős darabok hiánya miatt. Elképesztő jó EP-t kaptunk a Quimbytől, azon kevés hazai zenekarok egyikétől, akik egyáltalán értik azt, hogy miről szól az EP és akik nem hajlandók beleragadni a saját megszokásaikba és valóban kísérleteznek a saját zenei dimenzióikon belül és kívül is - méghozzá nem is öncélúan. Szinte szóra sem érdemes kis szépséghibája az új anyagnak, hogy sajnálatosan pont a legszürkébb/leggyengébb/legfelejthetőbb számról kapta a címét. Sebaj. Bravó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése