Vegyesvágott III. (Radiohead, Jack White, Bloc Party, Muse)
Nem mintha lenne olyan szaka az évnek, mikor nem, de mostanában aztán még csodálatosabb dolog Radiohead-rajongónak lenni. Múlt héten az utolsó első világháborús veterán, Harry Patch emlékére jelentetett meg dalt a zenekar, ezen a héten (konkrétan: ma) pedig enyhén szólva is homályos körülmények közt szivárgott ki egy (feltehetően) új szám. Hogy a rejtélyes empéhármat valóban követi-e hétfőn egy EP (ahogy a rajongók spekulálnak), nem sokára kiderül. Maga a két dal viszont érzékletesen tolmácsolja, hova jutott a Radiohead 2009-re, a Harry Patch (in memory of) Jonny Greenwood gyönyörű komolyzene kompozíciója, a szokásosnál meglepően klasszikusabbnak, konzervatívabbnak ható, fülbemászó vonósrészekkel és Thom Yorke Patch nyilatkozataiból összeollózott, pacifista stichű szövegével és véleményem szerint kevésbé szerencsésen belőtt énekével. A dal összességében szép, de felejthető (emlékszünk még az In Rainbows előtt az I want none of this-re? Azért bezzeg milyen kár, lemezt érdemelt volna.) Az újabb új dal, a These are my twisted words viszont annál inkább jobban sikerült, leginkább a 2001-es Amnesiac és a 2003-ban kijött Hail to the Thief szerelemgyerekének mondható, nyomasztó, visszhangos dark gitárdalként. A kettő egymáshoz képest persze meg mint Makó és Jeruzsálem. A Radiohead tehát ismét kísérletezget, minden irányba, így az teljességgel megjósolhatatlan, hogy mit kapunk tőlük legközelebb (ahogy a mikor és a hogyan is), csak azt sejthetjük, hogy ismét nem okoznak csalódást.
Jack White komolyan már-már betegesen hiperaktív, a White Stripes frontembere ugyanis amellett, hogy eredeti zenekarán túl a The Raconteurszel is nagyszerű dolgokat csinál és hogy idén új együttesével, a The Dead Wetherrel is lemezt jelentetett meg (kritika hamarosan), még a szólókarrierjét is beindította idén, mégpedig a Fly Farm Blues kislemezzel. Hogy mi a jó ebben az egészben? Hogy kaptunk egy újabb ütős Jack White-dalt, torzított gitárhangzás, még torzítottabb ének, feszes, karcos bluesdallam, ami elvárható. Na és a gond is pont ez. Az, hogy elvárhatjuk. Jack White ugyanis (bár a maga műfajában kétségtelenül a világon a legjobban, de) mindig ugyanazt csinálja, az ő gitár- és vokálhangzása is mindig ilyen, csak az változik, hogy kik kalapálnak mellette. Vagy ez esetben ki mindenki nem. És ami a legmeglepőbb: ez szinte mindegy is. White ugyanis túl erős egyéniség ahhoz, hogy bárki emberfia érvényesülhessen mellette. Vicces, hogy egy ilyen nagy (és még bőven folyamatában lévő) életmű ilyen kis darabkájára mondom ezt, mégis: talán kezdettől fogva ezt kellett volna csinálnia, szólóban zenélnie. Bár így visszagondolva tán mindig is ezt csinálta.
A Bloc Party kislemeze, a One More Chance már régebben kijött, mégis valamiért idekívánkozik. Hogy miért növekszik exponenciálisan a szar mértéke ennek az amúgy kezdetben tehetséges és jobb sorsra érdemes zenekarnak a zenéjében, én nem jöttem rá, de a tavalyi mélypont után azt hittem, nem jöhet rosszabb. Végülis bizonyos tekintetben igazam lett. Az Intimacy lemezről annyi rosszat írtam már ide, hogy valóban galádság lenne ezt még tetézni, mindenesetre megnyugtatásul közlöm a rajongókkal, hogy a One More Chance-ben azért már fel lehet fedezni zenei alapokat. A rossz hír azonban az, hogy a Bloc Partynak már köze nincs egykori önmagához, ez már nem indie vagy garázs, nem is avantgárd posztpánk, ez tömény, hamisítatlan rádiópop zene, nagyjából a kilencvenes évek második felének nyári klubslágereit idézve. Bőven hallgatható (táncolható, dúdolható stb. = slágeres) a szám, de a rajongók csalódni fognak. A többiek simán csak szarnak majd rá.
Most, hogy ismerjük már az Arctic Monkey új anyagát (figyelem, az év eddigi egyik legjobbja!), a leginkább várt következő nagy durranássá a Muse The Resistance lemeze lépett elő. Ám bevallom, inkább félek ettől a felvételtől, mintsem, hogy várnám. Az eddig közzétett két promóciós kislemez ugyanis nem túl bíztató. A Uniteted States of Eurasia túl azon, hogy nyakon van öntve egy nagy adag zagyva demagóg ideológiai szarral, zeneileg is lapos, bár az alapdallam nagyon szép és megkapó, sajnálatosan már sokszorosan is felhasznált ötlet. És nemcsak a Queent nyúlja galádul és szemtelenül a Muse (most komolyan, nevetségesebb idolt nem lehetett volna találni?!), hanem, ami még cikibb, saját magát is, többszörösen is, a legutóbbi lemezről például az Invincible című opust, azzal az apró különbséggel, hogy az viszont egy jó szám. Meg persze, hogy az Invincible nem kap olyan orrfacsaróan zavarbaejtő, kellemetlen gellert, mint az Eurasia (remélhetőleg) önironikusnak szánt vége. Az Uprising esetében is feldereng az érzés, hogy mintha hallottuk volna már ezt egyszer (csak egyszer?), itt sem sok az új ötlet, a dal nagy része az előző (amúgy kiváló) Black Holes & Revelations lemez zenei anyagát foglalja össze úgy öt percben, kisebb mértékben az ugyancsak a maga nemében tökéletes Absolution lemezre is ki-kikacsintgatva. Nem szép, na, még ha a zene tetszetős is: a sárgaborsó főzelékkel is így van, elsőre nagyon finom, másodszor megmelegítve kellemes, harmadikra unjuk, negyedikre sugárban hányunk. És nekem már két szám után kavarog a gyomrom. Reméljük a legjobbakat.
Nem mintha lenne olyan szaka az évnek, mikor nem, de mostanában aztán még csodálatosabb dolog Radiohead-rajongónak lenni. Múlt héten az utolsó első világháborús veterán, Harry Patch emlékére jelentetett meg dalt a zenekar, ezen a héten (konkrétan: ma) pedig enyhén szólva is homályos körülmények közt szivárgott ki egy (feltehetően) új szám. Hogy a rejtélyes empéhármat valóban követi-e hétfőn egy EP (ahogy a rajongók spekulálnak), nem sokára kiderül. Maga a két dal viszont érzékletesen tolmácsolja, hova jutott a Radiohead 2009-re, a Harry Patch (in memory of) Jonny Greenwood gyönyörű komolyzene kompozíciója, a szokásosnál meglepően klasszikusabbnak, konzervatívabbnak ható, fülbemászó vonósrészekkel és Thom Yorke Patch nyilatkozataiból összeollózott, pacifista stichű szövegével és véleményem szerint kevésbé szerencsésen belőtt énekével. A dal összességében szép, de felejthető (emlékszünk még az In Rainbows előtt az I want none of this-re? Azért bezzeg milyen kár, lemezt érdemelt volna.) Az újabb új dal, a These are my twisted words viszont annál inkább jobban sikerült, leginkább a 2001-es Amnesiac és a 2003-ban kijött Hail to the Thief szerelemgyerekének mondható, nyomasztó, visszhangos dark gitárdalként. A kettő egymáshoz képest persze meg mint Makó és Jeruzsálem. A Radiohead tehát ismét kísérletezget, minden irányba, így az teljességgel megjósolhatatlan, hogy mit kapunk tőlük legközelebb (ahogy a mikor és a hogyan is), csak azt sejthetjük, hogy ismét nem okoznak csalódást.
Jack White komolyan már-már betegesen hiperaktív, a White Stripes frontembere ugyanis amellett, hogy eredeti zenekarán túl a The Raconteurszel is nagyszerű dolgokat csinál és hogy idén új együttesével, a The Dead Wetherrel is lemezt jelentetett meg (kritika hamarosan), még a szólókarrierjét is beindította idén, mégpedig a Fly Farm Blues kislemezzel. Hogy mi a jó ebben az egészben? Hogy kaptunk egy újabb ütős Jack White-dalt, torzított gitárhangzás, még torzítottabb ének, feszes, karcos bluesdallam, ami elvárható. Na és a gond is pont ez. Az, hogy elvárhatjuk. Jack White ugyanis (bár a maga műfajában kétségtelenül a világon a legjobban, de) mindig ugyanazt csinálja, az ő gitár- és vokálhangzása is mindig ilyen, csak az változik, hogy kik kalapálnak mellette. Vagy ez esetben ki mindenki nem. És ami a legmeglepőbb: ez szinte mindegy is. White ugyanis túl erős egyéniség ahhoz, hogy bárki emberfia érvényesülhessen mellette. Vicces, hogy egy ilyen nagy (és még bőven folyamatában lévő) életmű ilyen kis darabkájára mondom ezt, mégis: talán kezdettől fogva ezt kellett volna csinálnia, szólóban zenélnie. Bár így visszagondolva tán mindig is ezt csinálta.
A Bloc Party kislemeze, a One More Chance már régebben kijött, mégis valamiért idekívánkozik. Hogy miért növekszik exponenciálisan a szar mértéke ennek az amúgy kezdetben tehetséges és jobb sorsra érdemes zenekarnak a zenéjében, én nem jöttem rá, de a tavalyi mélypont után azt hittem, nem jöhet rosszabb. Végülis bizonyos tekintetben igazam lett. Az Intimacy lemezről annyi rosszat írtam már ide, hogy valóban galádság lenne ezt még tetézni, mindenesetre megnyugtatásul közlöm a rajongókkal, hogy a One More Chance-ben azért már fel lehet fedezni zenei alapokat. A rossz hír azonban az, hogy a Bloc Partynak már köze nincs egykori önmagához, ez már nem indie vagy garázs, nem is avantgárd posztpánk, ez tömény, hamisítatlan rádiópop zene, nagyjából a kilencvenes évek második felének nyári klubslágereit idézve. Bőven hallgatható (táncolható, dúdolható stb. = slágeres) a szám, de a rajongók csalódni fognak. A többiek simán csak szarnak majd rá.
Most, hogy ismerjük már az Arctic Monkey új anyagát (figyelem, az év eddigi egyik legjobbja!), a leginkább várt következő nagy durranássá a Muse The Resistance lemeze lépett elő. Ám bevallom, inkább félek ettől a felvételtől, mintsem, hogy várnám. Az eddig közzétett két promóciós kislemez ugyanis nem túl bíztató. A Uniteted States of Eurasia túl azon, hogy nyakon van öntve egy nagy adag zagyva demagóg ideológiai szarral, zeneileg is lapos, bár az alapdallam nagyon szép és megkapó, sajnálatosan már sokszorosan is felhasznált ötlet. És nemcsak a Queent nyúlja galádul és szemtelenül a Muse (most komolyan, nevetségesebb idolt nem lehetett volna találni?!), hanem, ami még cikibb, saját magát is, többszörösen is, a legutóbbi lemezről például az Invincible című opust, azzal az apró különbséggel, hogy az viszont egy jó szám. Meg persze, hogy az Invincible nem kap olyan orrfacsaróan zavarbaejtő, kellemetlen gellert, mint az Eurasia (remélhetőleg) önironikusnak szánt vége. Az Uprising esetében is feldereng az érzés, hogy mintha hallottuk volna már ezt egyszer (csak egyszer?), itt sem sok az új ötlet, a dal nagy része az előző (amúgy kiváló) Black Holes & Revelations lemez zenei anyagát foglalja össze úgy öt percben, kisebb mértékben az ugyancsak a maga nemében tökéletes Absolution lemezre is ki-kikacsintgatva. Nem szép, na, még ha a zene tetszetős is: a sárgaborsó főzelékkel is így van, elsőre nagyon finom, másodszor megmelegítve kellemes, harmadikra unjuk, negyedikre sugárban hányunk. És nekem már két szám után kavarog a gyomrom. Reméljük a legjobbakat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése