Pearl Jam: Backspacer

Úgy vagyok én a Pearl Jammel, hogy mindig elhatározom, hogy felzárkózom belőle, magam elé készítem a diszkográfiát, hogy végre prekoncepciók nélkül hallgatom végig a Tent (=igyekszem nem gondolni Kurt Cobain masszív megvetésére), hagyom meggyőzni magam, hogy a No Code az egyik legjobb lemez a világon és egyáltalán, végre én is Pearl Jam rajongó leszek. Eddig ez még nem jött össze, de a hiba nyilván az én készülékemben keresendő. Annál is inkább, mivel az előző selftitled lemez eléggé tetszett, kellemes, bár kissé sablonos volt a lüktetése. Nem teszem tönkre tán a meglepetést, ha elárulom, most is nagyjából ez az összbenyomás.
Szóval így a nullanullás évtized végén már a szándékot is komolyan meg kell becsülni, ha jön egy zenekar, akik a dob-bassz-gitár szentháromságban gondolkodnak, akik még mindig a kilencvenes években élnek és klasszikus rockot játszanak. A Pearl Jam ugyanis azt teszi, amiért nem lehetek elég hálás, hiszen visszahozzák a kamaszkoromat, amikor felfedeztem magamnak a rockzene talán legnagyobb korszakát (magánvélemény), a 90-es éveket és a 80-as évek ide vezető folyamatait. Ettől még a Pearl Jam továbbra is súlyosan sablonzenekar marad, tökéletes zenészek, akik nem tudnak mellényúlni, mindig borotvaélesen tisztában vannak vele, hogy mit akarnak és azt hogyan kell megvalósítani egy stúdióban, még a nekik kevésbé jól álló pózokban (pl. Just Breathe - ugyanerre rossz példa: The End, egyszerűen le kellett volna hagyni) sem jönnek zavarba, minden hang, ütem, gesztus, kiállás, gitárbőgés a helyén van. Ez egy bezzegzenekar. Egészséges lelkületű, rendes társaság. És e sorok írójától ezért is áll ennyire távol. Az a bizonyos szikra hiányzik innen (legalábbis nekem), az a kis egyediség, amitől az ember megszállottja lesz ennek az elmondhatatlan profizmusnak, amit a PJ képvisel. Mindenesetre, ha rajongás továbbra sem, tisztelet még mindig van, sőt, egyre több, hála ennek az amúgy nagyon dallamos, fülbemászóan slágeres, tiptop kis lemeznek.