2011. január 14., péntek

Besztof 2010 (V.): 2010 legjobb magyar lemeze

33. 30Y: Városember


És nem is csak az, hogy a 30y mindössze pár év alatt az egyik legfontosabb magyar zenekarrá nőtte ki magát, hanem az is, hogy kihaltak körüle a többiek. Legalábbis a súlycsoportból, elvégre is Kispál és Hiperkarma már nincs, a Quimby pedig jelen formájában meg bár ne is volna. Ez a helyzet az oka, hogy bár a Városember egyrészt nem rossz lemez, másrészt viszont meggyőződésem szerint a zenekar eddigi leggyengébbje, szóval, hogy mégis az év magyar lemeze idén. Azaz, ez, meg az, hogy a Kiscsillag idén nem jelentkezett.
Na de nézzük akkor külön-külön az állítás részeit. A Városember tehát tényleg nem rossz lemez, vegyük csak például, hogy soha egy y-album nem indult olyan marhajó felütéssel, mint amilyen a Kövér disznók. És nagyon jó a Szószóró meg a címadó is. Meg bizonyos számok bizonyos részei, például a Riadt háziállatok is lehetne, csak hát ami jó benne, az (és esküszöm, szívem szerint letörném a kezem, amiért leírom a következő szót, de nem tehetek másként) Kispál-manír, bármilyen sokat is tett az együttes azért, hogy végre ne emlegethessék ezt velük kapcsolatban. Az 1:30-körülig terjedő, őszintén elkedvetlenítő intrótól és a vokálban leginkább Papp Ritát idéző Beck Zoli teljesítményétől most tekintsünk el, cserébe a dal végi böcsületes zúzásért. De hát mi a franc van a lassúkkal? Az a zenekar, ami a Pécsi tánctanártól a Léci áltassig raklapszám írt szebbnél szebb, ihletett balladákat, teljesen érdektelen dolgokat művel egy amúgy jobb sorsra érdemes lemezen: a Lélekrajt például túl azon, hogy ezúttal nem Endy gitárrésze, hanem Zoli éneke idézi ismét a Kispált (másik kezem is letöröm), egészen kiábrándítóan hat. (A Jó január herceg kéne most, hogy az ellenpélda legyen, de nekem csak az Egy perccel tovább idejéből származó zenekari fogások visszaöblögetésének tűnik, Bereményi-szöveg ide vagy oda.) És, hogy mennyire hangsúlyosan van jelen a nemkívánt hatás, az ötös és hatos után a hetes trekkre is kiterjed a Kispál-blokk (elfogytak a kezek, mit tegyek), igaz, a Mecseki sétányok (ezúttal megint a gitárriff) legalább Lovasiéknak is a legszarabb korszakát idézi, ezt aztán simán írhatta volna Kispál András is az Én, szeretlek, tégedre. És ez bizony nem dicséret. Nagyon nem.
És ha még nem lenne elég negatív az összkép: Zoli dalszövegeiben is megfigyelhető néminemű elmozdulás a humoros-konkrét/direkt-életszagú képekkel dolgozó, baromi jól működő eddigiek felől a kevésbé megfogható, filozofikusabb (de végeredményben sajnos többnyire csak elmaszatolt) sorok felé. ("Mondják elment, / Hát nekik se. / Na hiába, / Hogy akarták. / Mondogatták, / Ismételték. / Na hiába, / Hogy manapság." - A kérdés mi legyen; "ami volna az a valami / és ha a valami semmi volna / a zsalukat ma nem nyitom ki / és sötétben vándorolna / minden valóság és a fényben / száműzve volna minden álmuk" - Lélekrajt)
A lemez közepe annyira leül, azaz, mit ül, zuhan, és rántja magával a magába roskadt zenehallgatót is, hogy a leginkább egy a Semmi szédítő magasságról lemaradt darabnak tűnő Nemlétező egészen felüdülésként hat. Nem kevésbé a meglehetősen kaotikus, de a maga karcos sokszínűségében egyértelműen a lemez pozitív csapásába sorolható A kérdés mi legyen is. Pedig ha a teljes (eddigi) zenekari életmű lenne a mérce (csak merő jóindulatból[!] nem az), ezek bizony legfeljebb a gyengébbek felé húzó közepesek közt lehetnének.
Megjegyzem, végül, nagy nehezen már majdnem találtam bezzeggyereket a lassú számok közt, mégpedig az Ül és vár halványabb kisöccsének tekinthető Ásítóra gondolva. Itt legalább sok helyütt jó a szöveg ("Ne nézz szembe magaddal / Mással se nézz szembe", ill: "Kőműves rohadék élet", aztán viszont sajnos: "Habarcs benne a lelkem"). Aztán, és ez lehetett volna a Városember nagy erénye, mi több, ezen a nyomvonalon haladva akár a zenekar legjobb lemezévé is avanzsálhatott volna (részemről marad a trón tetején a Semmi szédítő a Csészényivel szorosan a nyomában), ez a dal is fogja magát és egy éles, váratlan kanyarral eltér a papírformától, elszabadul, zúz, majd véget ér. Közben nem hogy nem veszít a dallamossági faktorból, de talán még zeneibb is lesz. Magyarul írt nekünk az y egy fél lemeznyi egész jó dalt, meg valami mást is, amiről most elegánsabb, ha nem szólunk részletesebben. Azonban ahelyett, hogy kotlottak volna fölötte még egy(két, hár, négy stb.) sort, kinyomták, így, félkészen, ami azonban ez esetben nem nyers őserőként hatott (na jó, nem minden esetben), hanem sok esetben nyers, emésztetlen izéként. Lehet itt persze miből jövőt vizionálni, hiszen az a pár jó szám, amiket itt emlegettünk, nagyon jó és nemcsak szimplán jó, de új, még akár nagyon sokfelé is szerteágaz(tat)ható távlatokat nyithat meg a zenekar előtt, legközelebb mondjuk kicsit több érleléssel. A fenti mondat feltételes módjainak száma azonban így is aggasztó.
Mindezek végigolvastán persze egyúttal joggal merülhet föl a kérdés az egyszeri olvasóban, hogyha ennyire lelombozó volt az új 30y-lemez, mégis mi a francért az év legjobb hazaija. Nos, igen, erre próbáltam utalni az elején. Jelenleg itt tart a hazai színtér, ami egyrészt Beckék dicsérete (nem irónia, valóban), nevezetesen, hogy fél(sőt, negyed)gőzzel is leverik a többi hazai zenekart, másrészt azt is mutatja, hogy ez a két-három éve még pezsgőnek tűnő színtér (egy színtér? színtér egyáltalán?) valójában milyen irdatlan nagy válságba került gyakorlatilag pillanatok alatt. Igen, itt tartunk. Logikailag az következne, hogy idézzem a szolid, szimbolikus röffenést a nyitódal végéről.


6 megjegyzés:

Unknown írta...

meghllgattadallgattad az idei Isten Háta Mögött és Óriás albumokat, mielőtt ezt a szerinted is félresikerült albumot hoztad ki győztesnek a magyar mezőnyből?

Nyerkös írta...

Meghallgattam (34 - Isten Háta Mögött: Ü; 39 - Óriás: Példák hullámokra), de egyiket sem éreztem elég átütőnek, hogy feljebb legyen, mint a Városember (persze tudod, egyrészt a listák mindig csak hozzávetőlegesek, másrészt ez úgysem mérhető), lényeg ami lényeg: nekem nem igazán tetszik ez az új IHM-irányvonal, tisztelem őket amiért különösebb égés nélkül el tudtak kanyarodni ebbe az irányba is, de úgy érzem, a zene azért megszenvedte, az Óriás pedig jó úton halad, de még nincs ott, ahol tudása alapján lehetne (utóbbiról írtam a Tiéd a térre). De a kérdésed amúgy teljesen jogos, valóban abszurd a helyzet.

Unknown írta...

Bocs, nem láttam a listán őket, de szerintem mindkettő jobb lett a a 30y-nál, az Óriásnak még szerintem is fejlődnie kell, és nem vagyok biztos benne, hogy a legjobb irányba haladnak, legalábbis az új albumon voltak aggasztó jelek, az IHMnél pedig a Kényelmetlen lemez után egyáltalán nem radikális irányváltásként hanem szükséges lépésként éreztem az Ü-t, ami szerintem, annak ellenére, hogy ez sem egy 100%an befejezett album, nagyon jól sikerült, és lecsupaszítva mutatja meg mitől is igazán jó az IHM,nálam egyértelműen ő az idei legjobb, az pedig már csak a az egyéni problémám, hogy sokkal karakteresebbnek is érzem őket a 30ynál, még úgyis, hogy számomra a város ember egész pozitív csalódás, és sikerült lerombolnia bennem jó néhány prekoncepciót a zenekarral szemben, de ez nyilván azért is van mert ez az első album amit meghallgattam tőlük.

Nyerkös írta...

:)
Persze az is benne van a pakliban, hogy tévedek. Például a Kistehén Melanko lemezt is hihetetlenül alulértékeltem két éve. Az y azonban szerintem megérdemel több hallgatást is, adj egy esélyt a többi lemezüknek is (csak talán ne az Egy perccel továbbal kezdd), komolyan megéri.

Unknown írta...

Még lehet, hogy megbarátkozom a 30y-al, de magyar lemezek hallgatására amúgyis nagyon ritkán tudom rávenni magam, legtöbbször azt érzem, hogy az egész "magyarzene" reménytelen eset, még akkor is ha tudom, hogy vannak nagyon jó zenekarok.

Unknown írta...

Vagyis máskor, meg pont, hogy egy virágzó, reményteli dolognak látom, ahol olyan csodás zenekarok bukkannak fel mint az Óriás, IHM, Kiscsillag(Lovasi nagyon pozitvan lepett meg, hogy még mindig van benne r'n'r bőven), vagy a Hangmás akiket csak koncerten hallottam eddig stúdióanyagot nem igazán, de nagyon megfogtak. Nem is értem magam.