Nyaralás

A blog most vasárnaptól három hétig nyaralás miatt szünetel. Az augusztus végi visszatérés során jönnek a kritikák Beck, Patti Smith, a Hold Steady, Andy Yorke, a Black Kids és visszamenőleg a Foxboro Hot Tubs, Nick Cave, a The Raconteurs, illetve a The Last Shadow Puppets és az Elbow nagy-, illetve a Little Cow - Kistehén kislemezéről.

Vegyesvágott II. (Chris Cornell & Timbaland, Slipknot, Travis, The Verve)

Kezdjük a legrosszabbal. Adott két zseniális zenész, egy rocklegenda, Chris Cornell (Soundgarden, Audioslave) és egy producerzseni, Timbaland, akinek talán a legnagyobb érdeme, hogy hiphop előadó/producer létére gyakran dolgozik együtt tőle nagyon távol álló stílusú előadókkal, ezek a kollaborációk pedig rendszerint jól sülnek el (Björk, The Hives). Nos, képzeljük el, mit tud ez a két köztiszteletben álló zenész művelni egymással. Meglepő, de semmi jót. A Long Gone című kislemezszám feltehetően mindkét fél élete legrosszabb produkciója, legalábbis reméljük, egyiküknél sem fordul elő többé ilyen. Mivel a meghallgatása erősen kerülendő, íme egy rövid összefoglaló az audioélményről: a rekedt, náthás Enrique Iglesiast (starring Chris Cornell) annyira megviseli a betegsége, hogy az orvosok jobbnak látják hálózatról üzemeltetni és rákötni egy még a hetvenes években elromlott diszkodobgépre (starring Timbaland). Irgalom atyja ne hagyj el.
A Slipknot, akiket már az eggyel ezelőtti bejegyzésben is mint az alt metal potenciális királyait idéztem meg, ezzel szemben viszont szépen hozza a formát Psychosocial kislemezzel, a kellemes, duruzsoló darálás/zúzás nagyon ül a verse alatt, majd immár menetrendszerűen rezegteti be Corey Taylor az elmaradhatatlan nyálas refrént, a beállós rész és a vége pedig megfelel egy újabb dicsekvésnek azügyben, hogy igen, valóban a Slipknoté a műfaj (alt metal) egyik legjobb dobosa, az egy ideig a KoRnban is besegítő Joey Jordison. A dal tehát az elvárásoknak megfelelően alakult, meggyőző is, bár őszintén szólva ezer évig sem mondanám meg, mi újat tesz hozzá a korábbi Slipknot hangzáshoz, igaz egy dekával sem von le a banda eddigi érdemeiből és ahogy a fenti példa mutatja, a megbízható színvonaltartás nem lebecsülendő erény manapság.



A Travis háromszámos ízelítője a szeptemberre várható Ode to J. Smith lemezből valójában nem is hivatalos kislemez és mindössze ezer példányban jelent meg. A három szám közül a legfontosabb mindazonáltal mégis a lemez címét is adó J. Smith című dal, amely a kínálat talán legtravisesebb száma, legalábbis klasszikus értelemben. Andy Dunlop összekeverhetetlen keserédes gitárjátéka itt a legmeggyőzőbb, amolyan igazi treviszes hangulatba taszítja az embert, amit nagyjából úgy lehet leírni, mintha igen sokáig bámulnánk a félhomályos szobából a kihalt, szürke utcát, ahogy az eső permetezi. A dal azonban érdekes fordulatot vesz a kórus belépésekor, a kamarazenei, majd a fokozás végett egyre inkáb oratóriumi betét hátborzongatóan eredeti és nagyon feldobja a számot. A Get Up című szerzeményben is visszaköszön az újítási szándék, és valóban, ez még kevésbé treviszes, sokkal inkább a hat-nyolc évvel ezelőtti Supergrass kicsit modernizált hangzásvilága juthat eszünkbe róla, ami - aki ismeri a Supergrass ekkori alkotásait, tudhatja - igencsak étvágygerjesztően hangzik. A harmadik, Sarah című dal ismét egy teljesen külön irányvonal felé indul, akusztikusgitáros, zongorás, kicsit kései johnlennonos, de az előzőnél sokkal egyénibb (ha már elkezdtem, nem állom meg: treviszesebb) szerzemény, kedves, szép dalocska, ilyenből még jó pár elfér majd a lemezen reményeink szerint. Igazi hardkór edzés ez a lemez tősgyökeres rajongóknak, hiszen az együttesük egyik pofont adja nekik a másik után, de aki már edzett hardkór módon (e sorok írója hálisten csak zeneileg, de úgy igen sokszor), tudhatja, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, sőt, jelen esetben nagyon bíztató kezdetnek is tűnik.
A végére maradt, desszert gyanánt a hét év szünet után tavaly újjáalakult The Verve új dala. A Bittersweet Symphony világsikerével saját fejére növő brit zenekarra tényleg nem mondhatjuk, hogy nagy hívei lennének a kliséknek, a Love is Noise (kicsit Charlatansos) hangzása az ugató női kórustól egy kicsit émelyítő, de még a tűréshatáron belül, ha az UU-ÚÚzó goszpelénekeseket egy egyszerű mozdulattal kiemelhetnénk a háttérből, kapnánk egy nagyon jó Verve számot, ami még a zavaró körülmények dacára is nagyon kellemes, olyan édeskésfajta popzene, könnyed szórakozás, pont az, amire az ember a Keserédestől is vágyott anno. Felfokozott izgalmi állapotban várhatjuk a nemsokára kikerülő új lemezt.

Scars on Broadway - Scars on Broadway

Nos, a nagyjából egy poszttal ezelőtt megfogalmazott elvárások hálisten beigazolódtak, az év egyik, ha nem a legjobb hardrokkalbumát kaptuk Daron Malakian új prodzsektjétől. Juhéj.
Ellentétben a tavaly megjelent Serj Tankian szólólemezzel, az Elect the Deaddel, ahol nagyon is érezhető volt a System of a Downos szerzőtárs (ti. Daron) hiánya és a lemez, főleg a második felére kicsit egyhangú lett, a Scars lemeze kerek egész, nemcsak illeszkedik a System-életműbe, de (Serj prodzsektjével szemben) ki is tekint belőle. Az album igazi kihívása azonban abban állt, hogy hogyan és milyen irányba tud (ha egyáltalán tud) Malakian és együttese elszakadni a SOAD ötlemezes életművétől.
Bár a hangzás, a zene pörgős és melodikus részeinek virtuóz keverése és a néhol kiszámíthatatlan tébolyba átmenő vokálok mind-mind az anyaegyüttesre emlékeztetnek, ha igazán odafigyelünk, hallhatjuk, hogy a hivatalosan csak két System-tagból (John Dolmayan, Daron Malakian) álló zenekar, bár képzavarnak tűnhet, egyszerre mindkét irányba lépett egyet: nevezetesen a klasszikus rock, Black Sabbath és hasonlók, másfelől a modern, poposabb hangzás felé is, ennek ékes bizonyítéka a lemez során szinte végig jelenlévő (és nagyon intelligens arányban adagolt) szintiszekció.



Míg Serj lemezéről anno hiányzott Daron végtelen kreativitása, néhol már idegesítően rikácsoló vokálja és főleg virtuóz gitárjátéka, ez nem kölcsönös, Malakian annyira profin és elegánsan, ám mégis (ahogy azt már tőle megszokhattuk) száztízszázalékos átéléssel hozza az énekrészeit, hogy fel se merül közben a Tankian bozontos szakállzatából előtörő ijesztő hangorkán igénye.
A korábban már koncerten is helytálló sikerdarabok (a végül Exploding/Reloading címre keresztelt I Like Suicide, a World Long Gone, az Enemy, Cute Machines és a Whoring Streets, a kislemezekről - They Say, Chemicals - nem is beszélve) mind hozzák az elvárt színvonalat, az "újabb" új számok, mint a Serious - Funny ikerpár, Insane, Babylon és 3005 pedig egyenesen lenyűgözőek. A mindössze negyvenöt percben (!) elférő tizenöt szám változatossá, de színvonalában egységessé teszi ezt a bemutatkozást, ami könnyen lehet egyben detronizálás is, pláne, ha megnézzük, milyen állapotban vannak a nu- vagy alt metal színtér egyéb uralkodó együttesei: a KoRn épp szétesőben és fennállása egyik legrosszabb időszakában, a System tetszhalott, a Linkin Park pedig túl azon, hogy már a második lemezével kiiratkozott minden olyan szcénából, aminek a neve harddal kezdődik, a tavalyi lemezével végleg popegyüttessé romlott (per pillanat közelebb állnak hangzásvilágukban Justin Timberlake-hez mint bármely alt metal előadóhoz). Az egyetlen igazi vetélytárs (a kisebb modern hardrokk/metalbandákat leszámítva) csak a még mindig színvonalas produkciókat gyártó Slipknot lehet, de ez a harc is eldől nemsokára, hiszen már úton van az iowai darálógépek új lemeze.

Vegyesvágott I. (Oasis - Bloc Party - The Cure - Scars on Broadway)

Az utóbbi időkben igazán nagy és fontos új anyag (leszámítva Beck, illetve Patti Smith új lemezeit, rivjúk hamarosan) nem került a kezembe, viszont érdekes törmelékek kerültek ki több együttes virtuális kezei közül is. Ilyen például a várva várt (Liam Gallagher szerint ritmusközpontú és merőben új szellemű) új Oasis lemezt beharangozó remix is, a Falling Down című számból. Persze a Chemical Brothers újraértelmezéséből nem könnyű visszakövetkeztetni az eredeti dal paramétereire, de amit hallhatunk, mégis modern és üdítő hangzású, kicsit indusztriális popzene, hiába, az Oasis valóban mindig akkor van a legjobb formájában, ha nem akar többnek látszani, mint ami - elsőrangú tömegfogyasztási cikknek, a Chemical Brothers munkája pedig (kit lephet még meg ez?) profi. Mindenesetre annyi biztos, hogy ez alapján megélénkült érdeklődéssel várhatjuk az októberben megjelenő Dig Out Your Soult.
Az egyszerűen kikerült remixszel szemben a Bloc Party igyekezett a lehető legnagyobb hisztit kelteni új, Mercury című kislemeze körül, a hivatalos honlapon indított visszaszámlálás után Zane Lowe rádióműsorában bemutatott új szám bár a rajongók és lelkes fórumozók többségének tetszését az első visszajelzések alapján nem nyerte el, nem rossz szám, igaz, nagy bánatunkra nem is jó. Azt már megszokhattuk, hogy a Bloc Party húzásai megszokhatatlanok, de ez a dal még a szokásos kísérletező hajlamnál is többet mutat az angol zenekarból. Elektronikus ritmusok, sample-ökből építkező gépileg megbuzerált (kissé monoton) vokálok jellemzik a dalt, amiben, bár az együttes két gitárost is foglalkoztat, klasszikus, egészséges gitárhangot egyet sem hallhatunk, sokkal inkább emlékeztet az egész zenei káosz egy esetleges fiatal absztrakt hiphopsztár első (két napig listavezető) slágerére, mint a Bloc Party nagy visszatérésére. És bár a dal ettől még érdekes és kétség kívül eredeti gesztust jelképez, béoldalnak alkalmasabb lenne.



A The Cure (a lenyűgöző The Only One és a koncertverzióhoz képest - is - csalódást okozó Freakshow kislemez után) immáron a harmadik single-t adta ki szeptember 13-án megjelenő, továbbra is hivatalosan cím nélküli albumáról. A Sleep When I'm Dead a Freakshowhoz hasonlóan valahogy összeszedettebben és kellemesebb összhatást keltve szólt a korábban keringő bútlegeken, a helyzet azonban nem annyira rossz ebben az esetben. Ha elvonatkoztatunk attól, hogy ez a szám tud azért jobban is szólni (főleg a gitárhangzás lett valahogy nagyon mellélőve a lemezverzión, túl éles, túlságosan steril a megszólalás, ezzel pedig szabályosan kizsigerelődik a dal), el kell ismernünk, nem olyan rossz a végeredmény. Annál is inkább, mivel ezen a kislemezen (szemben a The Only One-nal és a Freakshowval) a béoldalas szám győzelmet arat a sláger felett, a Down Under ugyanis egy nagyon szépen sikerült darab, az együttes régi, szebb napjait idézi - hangulatában leginkább a The Only One-hoz és az eggyel ezelőtti selftitled lemezhez köthető. Érthetetlen, miért maradt le a mostani anyagról, de sebaj, a fő, hogy megvan.

Végezetül pedig következzen Daron Malakian sideprojectjének, az év (eddigi) legnagyobb pozitív csalódását okozó Scars on Broadwaynek a második kislemeze (nagylemez úgy két héten belül), személyes koncertkedvencem, a Chemicals. Mindenekelőtt a jó hír: a dal ugyanolyan energikusan és trükkösen/érdekesen szól, mint a KROQ koncert kiszivárgott hanganyagán, Daron igazán nagy formában van, még ha a szándékosan végletekig eltúlzott énekesi gesztusok (az ember szinte hozzáképzeli a zenéhez ahogy kedvenc örmény gitárhősünk jágói arckifejezéssel, illetve egy közveszélyes elmebeteg mentalitásával villámgyorsan forgatja a szemét), egy kissé pont a rivális System of a Down-tag Serj Tankian stílusára emlékeztetnek is, a számból áthat a System, illetve System-tagok produkcióiból is elmaradhatatlan őserő, amit legkönnyebben egy BeckZoli idézettel lehet jellemezni: "mindegy, hogy mit mondasz, de azt mondd nagyon". Ezesetben méghozzá nemcsak nagyon, de hipnotikusan is, a gyors gitárfutamok, rideg dobgép- és szintetizátorhangok szünetében felcsendülő "Come, eat some chemicals with me" sor ugyanis akaratunktól függetlenül megragad a fejünkben és vissza-visszatér, nem is kevésszer. Bravó.

Harloch - Árnyjáték EP

Érdekes a helyzet a black metallal. Mert hát valljuk be, meglehetősen rétegzene és mint olyan, nyilván a műfaj legnagyobbjai érhetik csak el a nagy(obb) közönséget. Így a nagy magyar tülekedésben (mert hogy Magyarország hálisten igen jól van eleresztve ilyen zenét játszó zenekarokkal, legalábbis amennyire rálátok a hazai blackszcénára) is nyilván azok kerülnek előbbre, akik valamilyen módon a metálrajongó törzsközönségen kívül is hódítani tudnak. Na de mégis hogyan?
A titok szerintem az eredetiségben rejlik. Pláne olyan, gyakran sablonosan és klisészerűen, futószalagon gyártott zenék esetében, mint amilyenek a metálzene különböző ágazatai. A Harloch ebből a szempontból a jövő zenekara, zenéjük dallamos, eredeti és érdekes, nincsenek benne üresjáratok, és nagyjából dalonként annyi izgalmas riffet és ötletet vonultatnak fel, amennyiből más banda egy fél lemezt írna. Most azonban a 2001-ben alapított Harloch jelentkezett végre valahára lemezzel. A Moby Dickből ismert Schmiedl Tamás közreműködésével készült ötszámos EP-re nem hiába kellett éveket várniuk a rajongóknak, hiszen egy érett, ereje teljében lévő bandát mutat. A lemez megjelentetése (onlájn, ingyen) pedig arról is tanúskodik, hogy a Harloch valóban a mában él, alkalmazkodik a legfrissebb zenemenedzselési trendekhez is.
Magáról a zenéről pedig eszembe jut egy mondat, amit még évekkel korábban a Slayerről olvastam valahol: olyan őket hallgatni, mintha elütné az embert egy nagyon siető kamion, ami minden sietsége ellenére még vissza is tolat ránk. Gyors (és ezzel együtt technikás), súlyos mélyrehangolt gitárzenét hallunk, ami helyenként ugyan fölenged valamelyest (mint például a Dacia Capta nyitányában, vagy az egész anyagot záró Artemisz erdején keresztül szívszorító záróakkordjaiban), de szinte csak szusszanásnyi időre. A hangzás tehát kemény, milyen is legyen egy valamirevaló blackzenekarnál, de ami nagyon fontos, mégsem öncélú, láthatóan különbözik a sokkal elterjedtebb ún. bunkómetáltól, a leginkább félrészeg kamionsofőröknek szóló höhö én vagyok a keménylegény jellegű zenéktől. És ez, a Harloch másik fontos ismérveként megemlíthető intellektus nemcsak a zene intelligenciáján érhető tetten. Az Árnyjáték talán egyetlen komoly fogyatékossága, a szövegek (és nem pusztán az ének/hörgés jellegéből fakadó) érthetetlensége űzheti a kíváncsi hallgatót a zenekar Árnyak könyve fedőnevű dalszövegleltárához, ahol én is nem kis meglepetésemre a szövegek alatt hosszas, gyakran tudományos igényességű segédanyagokat, összefoglaló magyarázatokat találtam, amikre (az elsősorban ókori, mitológiai témák miatt) még a legműveltebbeknek is szükségük lehet. A Harloch ugyanis bármily meglepően hangzik a terminus, elsősorban entellektüel metál együttes és a black, death epitethon ornansok csak mind ezután jöhetnek. A lemez meghallgatható itt.