Vegyesvágott II. (Chris Cornell & Timbaland, Slipknot, Travis, The Verve)
Kezdjük a legrosszabbal. Adott két zseniális zenész, egy rocklegenda, Chris Cornell (Soundgarden, Audioslave) és egy producerzseni, Timbaland, akinek talán a legnagyobb érdeme, hogy hiphop előadó/producer létére gyakran dolgozik együtt tőle nagyon távol álló stílusú előadókkal, ezek a kollaborációk pedig rendszerint jól sülnek el (Björk, The Hives). Nos, képzeljük el, mit tud ez a két köztiszteletben álló zenész művelni egymással. Meglepő, de semmi jót. A Long Gone című kislemezszám feltehetően mindkét fél élete legrosszabb produkciója, legalábbis reméljük, egyiküknél sem fordul elő többé ilyen. Mivel a meghallgatása erősen kerülendő, íme egy rövid összefoglaló az audioélményről: a rekedt, náthás Enrique Iglesiast (starring Chris Cornell) annyira megviseli a betegsége, hogy az orvosok jobbnak látják hálózatról üzemeltetni és rákötni egy még a hetvenes években elromlott diszkodobgépre (starring Timbaland). Irgalom atyja ne hagyj el. A Slipknot, akiket már az eggyel ezelőtti bejegyzésben is mint az alt metal potenciális királyait idéztem meg, ezzel szemben viszont szépen hozza a formát Psychosocial kislemezzel, a kellemes, duruzsoló darálás/zúzás nagyon ül a verse alatt, majd immár menetrendszerűen rezegteti be Corey Taylor az elmaradhatatlan nyálas refrént, a beállós rész és a vége pedig megfelel egy újabb dicsekvésnek azügyben, hogy igen, valóban a Slipknoté a műfaj (alt metal) egyik legjobb dobosa, az egy ideig a KoRnban is besegítő Joey Jordison. A dal tehát az elvárásoknak megfelelően alakult, meggyőző is, bár őszintén szólva ezer évig sem mondanám meg, mi újat tesz hozzá a korábbi Slipknot hangzáshoz, igaz egy dekával sem von le a banda eddigi érdemeiből és ahogy a fenti példa mutatja, a megbízható színvonaltartás nem lebecsülendő erény manapság.
A Travis háromszámos ízelítője a szeptemberre várható Ode to J. Smith lemezből valójában nem is hivatalos kislemez és mindössze ezer példányban jelent meg. A három szám közül a legfontosabb mindazonáltal mégis a lemez címét is adó J. Smith című dal, amely a kínálat talán legtravisesebb száma, legalábbis klasszikus értelemben. Andy Dunlop összekeverhetetlen keserédes gitárjátéka itt a legmeggyőzőbb, amolyan igazi treviszes hangulatba taszítja az embert, amit nagyjából úgy lehet leírni, mintha igen sokáig bámulnánk a félhomályos szobából a kihalt, szürke utcát, ahogy az eső permetezi. A dal azonban érdekes fordulatot vesz a kórus belépésekor, a kamarazenei, majd a fokozás végett egyre inkáb oratóriumi betét hátborzongatóan eredeti és nagyon feldobja a számot. A Get Up című szerzeményben is visszaköszön az újítási szándék, és valóban, ez még kevésbé treviszes, sokkal inkább a hat-nyolc évvel ezelőtti Supergrass kicsit modernizált hangzásvilága juthat eszünkbe róla, ami - aki ismeri a Supergrass ekkori alkotásait, tudhatja - igencsak étvágygerjesztően hangzik. A harmadik, Sarah című dal ismét egy teljesen külön irányvonal felé indul, akusztikusgitáros, zongorás, kicsit kései johnlennonos, de az előzőnél sokkal egyénibb (ha már elkezdtem, nem állom meg: treviszesebb) szerzemény, kedves, szép dalocska, ilyenből még jó pár elfér majd a lemezen reményeink szerint. Igazi hardkór edzés ez a lemez tősgyökeres rajongóknak, hiszen az együttesük egyik pofont adja nekik a másik után, de aki már edzett hardkór módon (e sorok írója hálisten csak zeneileg, de úgy igen sokszor), tudhatja, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, sőt, jelen esetben nagyon bíztató kezdetnek is tűnik. A végére maradt, desszert gyanánt a hét év szünet után tavaly újjáalakult The Verve új dala. A Bittersweet Symphony világsikerével saját fejére növő brit zenekarra tényleg nem mondhatjuk, hogy nagy hívei lennének a kliséknek, a Love is Noise (kicsit Charlatansos) hangzása az ugató női kórustól egy kicsit émelyítő, de még a tűréshatáron belül, ha az UU-ÚÚzó goszpelénekeseket egy egyszerű mozdulattal kiemelhetnénk a háttérből, kapnánk egy nagyon jó Verve számot, ami még a zavaró körülmények dacára is nagyon kellemes, olyan édeskésfajta popzene, könnyed szórakozás, pont az, amire az ember a Keserédestől is vágyott anno. Felfokozott izgalmi állapotban várhatjuk a nemsokára kikerülő új lemezt.
Kezdjük a legrosszabbal. Adott két zseniális zenész, egy rocklegenda, Chris Cornell (Soundgarden, Audioslave) és egy producerzseni, Timbaland, akinek talán a legnagyobb érdeme, hogy hiphop előadó/producer létére gyakran dolgozik együtt tőle nagyon távol álló stílusú előadókkal, ezek a kollaborációk pedig rendszerint jól sülnek el (Björk, The Hives). Nos, képzeljük el, mit tud ez a két köztiszteletben álló zenész művelni egymással. Meglepő, de semmi jót. A Long Gone című kislemezszám feltehetően mindkét fél élete legrosszabb produkciója, legalábbis reméljük, egyiküknél sem fordul elő többé ilyen. Mivel a meghallgatása erősen kerülendő, íme egy rövid összefoglaló az audioélményről: a rekedt, náthás Enrique Iglesiast (starring Chris Cornell) annyira megviseli a betegsége, hogy az orvosok jobbnak látják hálózatról üzemeltetni és rákötni egy még a hetvenes években elromlott diszkodobgépre (starring Timbaland). Irgalom atyja ne hagyj el.
A Slipknot, akiket már az eggyel ezelőtti bejegyzésben is mint az alt metal potenciális királyait idéztem meg, ezzel szemben viszont szépen hozza a formát Psychosocial kislemezzel, a kellemes, duruzsoló darálás/zúzás nagyon ül a verse alatt, majd immár menetrendszerűen rezegteti be Corey Taylor az elmaradhatatlan nyálas refrént, a beállós rész és a vége pedig megfelel egy újabb dicsekvésnek azügyben, hogy igen, valóban a Slipknoté a műfaj (alt metal) egyik legjobb dobosa, az egy ideig a KoRnban is besegítő Joey Jordison. A dal tehát az elvárásoknak megfelelően alakult, meggyőző is, bár őszintén szólva ezer évig sem mondanám meg, mi újat tesz hozzá a korábbi Slipknot hangzáshoz, igaz egy dekával sem von le a banda eddigi érdemeiből és ahogy a fenti példa mutatja, a megbízható színvonaltartás nem lebecsülendő erény manapság.
A Travis háromszámos ízelítője a szeptemberre várható Ode to J. Smith lemezből valójában nem is hivatalos kislemez és mindössze ezer példányban jelent meg. A három szám közül a legfontosabb mindazonáltal mégis a lemez címét is adó J. Smith című dal, amely a kínálat talán legtravisesebb száma, legalábbis klasszikus értelemben. Andy Dunlop összekeverhetetlen keserédes gitárjátéka itt a legmeggyőzőbb, amolyan igazi treviszes hangulatba taszítja az embert, amit nagyjából úgy lehet leírni, mintha igen sokáig bámulnánk a félhomályos szobából a kihalt, szürke utcát, ahogy az eső permetezi. A dal azonban érdekes fordulatot vesz a kórus belépésekor, a kamarazenei, majd a fokozás végett egyre inkáb oratóriumi betét hátborzongatóan eredeti és nagyon feldobja a számot. A Get Up című szerzeményben is visszaköszön az újítási szándék, és valóban, ez még kevésbé treviszes, sokkal inkább a hat-nyolc évvel ezelőtti Supergrass kicsit modernizált hangzásvilága juthat eszünkbe róla, ami - aki ismeri a Supergrass ekkori alkotásait, tudhatja - igencsak étvágygerjesztően hangzik. A harmadik, Sarah című dal ismét egy teljesen külön irányvonal felé indul, akusztikusgitáros, zongorás, kicsit kései johnlennonos, de az előzőnél sokkal egyénibb (ha már elkezdtem, nem állom meg: treviszesebb) szerzemény, kedves, szép dalocska, ilyenből még jó pár elfér majd a lemezen reményeink szerint. Igazi hardkór edzés ez a lemez tősgyökeres rajongóknak, hiszen az együttesük egyik pofont adja nekik a másik után, de aki már edzett hardkór módon (e sorok írója hálisten csak zeneileg, de úgy igen sokszor), tudhatja, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, sőt, jelen esetben nagyon bíztató kezdetnek is tűnik.
A végére maradt, desszert gyanánt a hét év szünet után tavaly újjáalakult The Verve új dala. A Bittersweet Symphony világsikerével saját fejére növő brit zenekarra tényleg nem mondhatjuk, hogy nagy hívei lennének a kliséknek, a Love is Noise (kicsit Charlatansos) hangzása az ugató női kórustól egy kicsit émelyítő, de még a tűréshatáron belül, ha az UU-ÚÚzó goszpelénekeseket egy egyszerű mozdulattal kiemelhetnénk a háttérből, kapnánk egy nagyon jó Verve számot, ami még a zavaró körülmények dacára is nagyon kellemes, olyan édeskésfajta popzene, könnyed szórakozás, pont az, amire az ember a Keserédestől is vágyott anno. Felfokozott izgalmi állapotban várhatjuk a nemsokára kikerülő új lemezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése