Besztof 2011 (III.): 6-10

06 - Radiohead: The King of Limbs

Juj. Mármint abban az értelemben, hogy erről a lemezről már elég terjengős-részletesen írtam korábban is. Mit mondhatnánk még ezen felül? Legfeljebb visszatekinteni lehet így majdnem egy évvel a megjelenés után, és megállapítani, hogy a The King of Limbs lemez mindösszesen a Pablo Honey-nál és a The Bendsnél jobb biztosan, a többi Radiohead lemez azért erősebb-érdekesebb, jobb nála. Így hiába részünkről a nemtetszés hiánya, a tetszés mértéke önmagában, minden elfogultságunk és Radiohead-rajongásunk ellenére csak a hatodik helyhez elégséges ezúttal.







07 - David Lynch: Crazy Clown Time

David Lynch lemezét két korábbi (és végül a Crazy Clown Time-ra is felkerült) dal (Good Day Today és I Know) okán amúgy is nagyon vártam, de a végeredmény még így is lenyűgöző és hihetetlen. Ahhoz képest, hogy a faszi elsődlegesen filmrendező, másodlagosan képzőművész, egészen nagyszerű lemezt rántott össze, igazi zenészeket megszégyenítő színvonalon. És azon felül, hogy Lynch lemezén egyenként baromi jó dalok sorakoznak, ami már önmagában is nagy dolog lenne, ehhez képest a szerzemények még (külön-külön és összeadódva, lemezszinten is) karakteresek. Lynchnek ugyanis, bár zenéjét egyforma mértékben megkísérti az elektronika, a blues és a rock, már most, bemutatkozó LP-jén van soundja. Ettől függetlenül azért tegye vissza azt a lusta seggét a rendezői székbe, hiszen lassan már hatodik éve várunk (egyelőre hiába) új filmet tőle, viszont ha közben pihenne kicsit, egyáltalán nem bánjuk, ha készít még pár ilyen albumot.




08 - Modeselektor: Monkey Town

Jó, akkor most már végre tényleg egyértelmű, ami eddig is sejthető volt, nevezetesen, hogy 2011-re a Modeselektor lett a világ aktuálisan legjobb formában lévő elektronikus zenei előadója. A meccs persze koránt sincs lezárva, legfeljebb erre az évre. Akárhogy is, megállapítható, hogy a német kollektíva ritka eredeti zenéket csinál, kevés hozzájuk fogható dolog kering világszerte, olyasmi, ami egyszerre iszonyat menő, közben mégis összetéveszthetetlenül sajátos és még időtállónak is tűnik - sokadik meghallgatásra is. A Monkey Town azon lemezek közé tartozik, amelyeknek kötelező helyük van minden ínyenc polcán (vagy zsebében a kütyün), függetlenül attól, hogy amúgy milyen viszont ápolnak a kattogással és pittyegéssel, itt már többről van szó, mint pusztán elektronikus zenéről, a jelző nyugodtan lehagyható, csak a zene a lényeg.






09 - Björk: Biophilia

Szóval akkor három dolog. Egyrészt - és kezdjük akkor a negatívummal -, hogy a lemez tényleg unalmaska, lassú, vontatott, úgy elcsilingelget és pöffög, mint valami épp főzés közben lévő nagy tál sárgaborsófőzelék, amibe valaki beleejtette a karácsonyi csengettyűt. Viszont, ami rögtön ezzel szemben egy nagyon fontos érv a kilencedik hely mellett: a lemez egészen gyönyörű. Tehát ha az ember kellő mennyiségű koffeint fogyaszt és nem alszik el a végképp jellegtelen részeken, igazán szép dolgokban lehet része a fülnek, Björk amúgy kitett magáért. Pláne, ahol valami beteg gondolat csavarint egyet az odáig nyugodtan hömpölygő trekkeken és átcsavarja valami egészen nehezen fogyasztható (és persze, mint Björk esetében mindig) pont ettől zseniális transzba, mint mondjuk az elmebeteg dnb-dörgedelem a Crystalline végén, vagy a Mutual Core bájos elmebaja. Na ez az elmebaj, ez a Björkre pályája zenitjén (első három-négy lemezén, de főleg azért a harmadikon) még letagadhatatlanul, minden lélegzetvételében jellemző, engem is egészen szerelmessé tevő agybaj hiányzik most a dalok többségéből. Björk persze, lévén zseni, azért ezt az isteni szikrát többnyire nélkülözve is nagyszerű dolgokat alkot (arról már nem is beszélve, hogy csak úgy csípőből is sokszorosan jobbat az ezt megelőző Voltánál), kár, hogy ez már inkább csak a jéghegy csúcsa, az életműé korántsem. Oda talán már nincs is visszaút.





10 - Wild Beasts: Smother

Hogy a Wild Beast mennyire jó dolog, már megírtam korábban errefelé, azt pedig, hogy a Smother micsoda remek lemez, ugyancsak ecseteltem már, így most onnan idézünk, kedvcsináló jelleggel: "Eszébe jut az embernek pusztán a ködös, lekvársűrűségű hangulatról egy zeneileg amúgy nem igazán idevágó együttes, a Moloko, de hogy zeneileg is eggyel közelebbit mondjak, akár a Texas legszebb melankolikus pillanatai, vagy a maga után betölthetetlen (vagy hát...) űrt hagyó The Czars. Ezek, igaz, mind szabadasszociációk." Nehéz azon gondolkodni, hogy hogy is lehetne a leghatásosabban meggyőzni a nyájas olvasót, hogy ez ténylegesen nagyon jó és semmiképp se veszítse szem elől, szerezze be, vegye meg, lopja el, töltse le, mindegy, de hallgasson ilyet. Mert hogy ezt kéne csinálni. Álljon itt egy kis ízelítő ennek bizonyságául: