Illő szeretet

Wild Beasts: Smother

Mert persze, hogy a Smother eleinte unalmas. Csak úgy hömpölyögnek az emberrel a számok (vagy inkább az ember a számokkal/ban), aztán úgy a Deeper környékén megváltozik (mondhatni: bekattan) valami - visszamenőleg is. Körülfolyja az embert ez a félhomályos, tisztázatlan hangulat, mintha csak Angelo Badalamenti, az Elbow és az Antony and the Johnsons keresné hármas számtani közepét, mert lynchesnek lynches, mégsem nyomasztó, érezzük benne az Elbow-t is, de nem olyan fényes a hangok és melódiák teteje, Antonyékhoz pedig nem elég melodramatikus ez a zene. Eszébe jut az embernek pusztán a ködös, lekvársűrűségű hangulatról egy zeneileg amúgy nem igazán idevágó együttes, a Moloko, de hogy zeneileg is eggyel közelebbit mondjak, akár a Texas legszebb melankolikus pillanatai, vagy a maga után betölthetetlen (vagy hát...) űrt hagyó The Czars. Ezek, igaz, mind szabadasszociációk. Holott lenne mit írni a már harmadik nagylemezénél tartó kendali kvartettről, elvégre is előző, Two Dancers című lemezüket még Mercury Prize-ra is jelölték. Itthon mégis egzotikumnak számítanak ezek az indie, valójában persze, ha nem undorodnék e hangzatos-semmitmondó kategóriáktól, úgy mondanám: poszt-indie zenekarok, azok, amelyek tagjai nem feltétlenül tíz éve ugyanolyan tónusban recsegő, torzított hangzású telecastereken kaparásszák ugyanazt a két-három akkordot, miközben a vállukat rángatják ütemesen (nem mintha ezzel amúgy gond lenne), hanem amelyek képesek mindezen felül összetettebb, kevésbé populáris, igaz, elmélyültebb konstrukciókban gondolkodni. A Wild Beasts albumát, minek tagadjam, magam is csak találomra hallgattam meg, no meg némi sznobizmusból, elvégre is ezt a zenekart kellő (könnyű)zenei műveltséggel azért úgy illenék szeretni, mégis, kezdeti unatkozó szkepszisemen felülkerekedett a zene. Ebben az élményben pedig idén inkább csak fordítva volt részem. Le a kalappal az év egyik legjobb lemeze előtt.