T. - Bau

Kevés nagyobb hülyeséget követhet el valaki a marketing terén, minthogy egybetűs nevet választ. Ha azt mondom egy lemezboltban, hogy kérek egy Té lemezt, csak néznek rám hülyén, majd órákig magyarázkodhatok, hogy nem, nem állok gyógyszeres kezelés alatt. De még egyszerűbb az örök guglis példával élni. Mikor találunk meg valakit a gúgllel, ha csak az a neve, hogy T? Feltehetően a Thomas nevet rövidítő (ha információim nem csalnak) francia művész pont olyan elistista rejtőzködőművész, mint a magyar a Tigrics, akik élvezik, hogy csak nagyon kevesen tudnak róluk és bár tehetségük alapján minden világhírre jogosultak lennének, mégis százas nagyságrendben adják csak el a lemezeiket, minthogy nem nyomnak többet belőlük. Az egyszeri zenesznob meg persze nem is lel nagyobb örömet annál mikor ráakad ilyen gyöngyszemekre, mint T korábbi albuma (2002-es vagy 3-as), ami kapaszkodjunk meg: a T címet kapta a keresztségben. Mindazonáltal az új évezred egyik legjobb hangzóanyaga. T valamivel jobban promotált idei szerzeménye, a Bau nem it folytatja. A dalok minimalisták, halkan pötyögő gitárok, tiszta, már-már gejl hangzású zongora, vonósok, visszafogott ének és szinte semmi ritmushangszer. Mintha egy németalföldi kisváros lepukkant zeneiskolájában ülnénk, amint a helyi megkeseredett fiatal zenész megpróbálja kigyömöszölni a lelkét pár hangjegyen keresztül és hát az isten bocsásson meg, amiért elismerem, de megy neki. Az előző, felerészt dögös, felerészt szívszorító lemez után a bau fényesebb, pozitívabb, negédesebb, nyálasabb, mégis, valahogy szívszorítóbb is egyben. Olyan, mintha az ember egy elméretezett hormonkezelésen esne keresztül, körésereglenek mindenféle sosemvolt érzelmei és hangulatai, átél mindent, mintha belenyomtak volna pendrájvon több tucat emberre való fiatalságot, félig elmúlt ifjúságot, kellemetlen kamaszkorokat, édesbús emlékképeket, ami már túl sok és tömény és mégis ezen a fátyolos hangzású, függöny mögül szóló minimalista kis zenéből jön az egész. Kellemetlen, mégis annyira tömény a befogadói élmény, hogy kell újra meg újra, a tipikus szenvedélybetegség képlet, nem jó amit érzünk, mégis, megmagyarázhatatlanul kell. Na ilyet tud ez a talán francia nóném srác a kis nonprofit svájci lemezkiadójánál a nevetségesen kevés eladott lemezével. Le vagyunk taglózva. Pedig ez még az előző nyomába sem ér.

PS: nagy nehezen ráakadtam a vonatkozó májszpészre: http://www.myspace.com/thrzfld