A Linkin Park tuti ott lenne azon a top tizes listán amiket a legcikibbnek tartok a kamaszkoromból, nyilván az emberek többségének van szégyellnivaló együttese akiket szégyell és letagad, mintha sosem vett (vetetett) volna velük felcimkézett pólót, posztert és persze lemezt. Ennél kellemetlenebb már csak az lehet, ha az egyszeri ember vénségére pár év múlva visszatalál a ciki zenekarhoz. Itt nem is a teljesen érthető kegyeletből / nosztalgiából meghallgatom gesztusra gondolok, bár nyilván ez volt az elsődleges indítékom több éve minden Linkin Park kiadvány meghallgatására.
Ez a zene ugyanis úgy szar, hogy jó. Mármint hogy ténylegesen szar, híg, tartalmatlan, még akkor is, amikor a kidagadó nyaki erekkel gyáricsomagolt énekessrác (Chester Bennington) és repper barátja (Mike Shinoda) nagyon át is akarnak adni valami mondani(zengeni)valót, még akkor is átlátni rajtuk mint egy kivételesen tiszta pohár vizen. Akkor mégis mi a titok, tehetnénk fel a jogos kérdést. A válasz egyszerű: színvonal. Profizmus. A szart is lehet jól, ahogy kis hazánkban nem is kevés zenekar műveli fordítva, nevezetesen a jót szarul. Hogy melyik a jobb és hol ér össze a két véglet, nem tudjuk, talán nem is számít, de azt meg kell állapítanunk: a Linkin Park minden ballépése (Minutes to Midnight – 2007) ellenére azért egy nagyon jól (talán túl jól is összerakott zenekar) és hát gyarló az ember, tudom én, de ha egyszer meghat egy dögös gitárhangzás, egy tiszta és hasító studisound, mit tegyek, mégis.
Ez a zenekar tipikusan azok közé tartozik, amelyek kevés számot írnak, ritkán bírnak kinyomni magukból egy lemezt, hol felül (Hybrid Theory, Meteora) hol alul (mint tavaly), de hát nem hülyék, ha már valahogy összeszenvedtek egy lemezt, addig használják az aktuálisan összerakott anyagot, amíg az utolsó tinilány (és a múltamra való tekintettel: tinisrác) is össze nem hányja magát a tömény unalomtól pusztán a számcímek hallatán is. Emlékszünk még a túlméretezett és jórészt unalmas remixlemezre (Reanimation) és a helyenként fantáziadús, de többnyire idegesítő Jay-Z fúzióra (Collision Course), ezeken felül pedig még egy kevésbé izgalmas, mondhatni egy miniatűr dögvésszel felérő koncertlemez is beugorhat (Live in Texas), a túlsoknál is túlsokabb és még túlsokabbszor játszott videoklippek mellett.
Ilyen kiadványok addig lesznek, amíg maga a Linkin Park meglesz, nagy valószínűség szerint, de úgy látszik, néhanapján azért akad köztük fogyasztható is. Persze ahhoz, hogy én élvezhessek egy Linkin Park koncertfelvételt, szükséges annak a ténynek a figyelembevétele is, hogy a tavalyi (jórészt botrányosan szar) lemezt leszámítva már valóban évek óta nem hallottam az együttest semmilyen formában tíz percnél hosszabb időtartamban egybefüggően.
Most meg, mit látok, illetve hallok, egy koncertfelvételt, ami friss, energikus, arányos (mind a három nagy– és majdnem minden resztlilemez is képviselteti magát), hangzástechnikailag überelhetetlen és ami a LP-tól mostanság elég meglepő: könnyed és felszabadult is. A régi dalok immár ősslágerekként működnek, még a kevésbé szeretettek (Papercut) hallatán is édesded, nosztalgikus érzések rohanják meg az ember torkát, annál is inkább, mivel ez a mindig műanyagtapintású, minimális kreativitással és kockáztatási hajlammal megáldott rockbanda (rockbanda?) ennyi év (ha jól számolom, hét) távlatából végre mer egy kicsit játszani a Hybrid Theory dalaival (One Step Closer, Points of Authority, stb.) ami határozottan jót tesz nekik. A jó dalok közül a jók (Somewhere I Belong, Numb, Breaking the Habit, Crawling, stb.) itt is jól szólnak, a szarok, nos a szarok továbbra is szarok (No More Sorrow, Leave Out All the Rest), de hát csodára azért még ők sem képesek és amúgy is, ezen a koncerten meglepően jó volt a jó-szar arány, gyanítom, hogyha megpróbálnám meghatározni, kilencven százalék fölé rakhatnám a képzelt mutatót. Amellett, hogy ennek a kiadványnak is, mint ettől a zenekartól mindennek, az a leglényegibb lényege, hogy minden elképzelhető pénzt feléjük vonzzon a zsebemből, ez speciel tényleg az olyan fazonoknak készült mint én, akik nem merészkednének odáig, hogy egy egész stúdiólemezt meghallgassanak újra a régiek közül, de így, friss és feszes tálalásban azért szívesen eltöltenek több mint másfél órát hajdani bálványaikkal. Persze lehet, hogy a lemezzel párhuzamosan megjelent dévédét látva csökkenne az élmény ereje, meg hát az is zavaró amikor nagy ritkán pofáznak koncert közben (olcsó és unalmas demagógia, a szokásos tiszteletkörök a közönségnek) de azért el kell ismerni, rég éreztem ilyen jól magam egy LP lemez után és még az ebéd sem jön vissza. Na, juhé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése