11. Hó Márton és a Jégkorszak: Dalok a fürdőszobából
Hó Márton(éka)t pont egy blogon hosszasan bemutatgatni nagy hülyeség volna, elvégre is épp a blogoszféra és a fészbuk a kétezer-tizes évek fiatal undergroundjának két legfőbb közege, Hó Márton (és zenekara) is így csinált - nem is akármilyen - karriert meglehetős gyorsan, s reméljük, még csak a dolgok kezdeténél járunk. Mert hogy rendkívül sok baromi jó zenéről nem tud a többnyire csak az MR2-ből tájékozódó, magát alternatív zenei ízlésűnek tekintő nagyérdemű, eddig is tudhattuk, ha vettük a fáradságot, a magyar hálószobapop (akusztikus lo-fi) pedig legszebb pillanatait éli, a színtér már zsong és sokszínű, az előadók közül még szinte senki sem futott be amúgy rendesen (épp az itt tárgyalt Hó Márton és épp az itt majdnem tárgyalt Norbert Kristof kivételével), a trú hálószobások sem kurvultak még el a népszerűség csábításának engedve, de a magyar átlagslágerek átlagszerzői sem fedezték még fel (mint Kölcsey a népköltészetet) maguknak plusz ihletforrásként a hálószobapopos zenéket. Most még tehát jó minden, ahogy az első Hó Márton-lemez is az, no ne tessék félreérteni, itt nem arra célzunk, hogy a későbbiekben bárminek is oka lenne elromlani, de azért, mint mindig, ezúttal is benne van a pakliban, de ez most még minden bizonnyal nagyon jó, patikamérlegen adagolva a profizmust és bájos-kócos spontaneitást, az egyrészt nagyon tudatos, nagyon ügyes zenekomponálást, másrészt a műfaji kritériumként is emlegethető, úgymond kötelező esetlegességet és bumfordiságot ("Szandra, / ó, Szandra, / mikor megyünk már a Balatonra..." stb.)
A Dalok a fürdőszobából teljes fegyverzetében mutatja a (nemzetközi viszonylatokban is nagyon erősnek tűnő) magyar hálószobapop színterét (még ha fél lábbal már ki is kecmergett belőle a gitárpop irányába), nem összefoglaló, hanem kimagasló és jellemző alkotásaként, melytől (ha van egy kis esze és némi jó ösztöne), csak még inkább erőre kap majd minden hálószobazenész, egészen addig, amíg ez az egész színtér, mint valami zenei vörös óriás, a farkába nem harap és amúgy thermidorilag fel nem oldódik abban a nagy műfaji hömpölygésben, ami kvázi a könnyűzene tektonikus mozgásának tekinthető, mióta világ a világ. Addig meg élvezzük ezt a nagyon jó kis lemezt, rég járt ugyanis hazai előadó ilyen közel a top10-hez. Legyünk büszkék és merjük csak bátran piros-fehér-zöldre verni a mellünk, hogy az egy dolog, hogy puli, meg gulyás, meg vízilabda, de azért közben még ilyenünk is van. Ez a szöveg jut eszembe még, meg hogy lehet, hogy a végén itt még minden kispálok, quimbik és hiperkarmák végső lecsengésével talán kapunk plusz egy ilyesmi generációs élményt csak úgy grátiszba, amire aztán tényleg nem számíthattunk matuzsálemi huszonéveinket taposván. Nofene.
(Amúgy lehet, meg ajánlott is lemezt venni itt.)
Még anno nem is olyan rég a facebookon lehetett
népszavazni a lemez címét illetően, s bár az elvontabbnak, s ezáltal
izgalmasabbnak is tűnő "Elég a maradék" helyett a Lovasi szövegkorpusz
amúgy kevés ellenszenves vonásának egyikét reprezentálóan affektált és
erőltetett gügyögésű Néniket a bácsiknak nyert, be kell látnunk, utóbbi cím stilárisan sokkal jobban illeszkedik ehhez a zenei anyaghoz. Nem mehetünk, nem is megyünk bele abba a sötét és végtelen
zsákutcába, ami abból következne, ha még mindig a Kispál és a Borz
működésének szinte konstansul magas színvonalát kérnénk számon Lovasi
András másik zenekarán. Azonban a Kiscsillag eddigi teljesítményének
felemlegetése már sokkal relevánsabb. Ahogy a Greatest hits vol. 1 és az Örökre szívembe zártalak
lemezek sem hiányoltak zavaró(bb) momentumokat, összképüket tekintve
nem volt nehéz a pozitív vélemény kialakítása, mert bár egyik lemez sem
hatott igazán organikus, komolyan szerkesztett műegészként, zömében jó
számok alkották őket, a lényeg pedig mégis mintha ez volna. Ezzel szemben a Néniket a bácsiknak első említésre méltó momentumáig, a negyedik trekkig (Gyors autóval) kell várnunk, s az élmény még ott sem maradéktalanul kielégítő, s nagyjából ott, ahol a szöveg az "Olyan unalmas..."
részhez ér, szinte szimbolikusan, a zene is hozzáidomul, amennyiben
ezen a ponton kezd leesni a tantusz, hogy ez a dal bizony lényegében nem
fut ki sehová. Mégis meg kell becsülni még ezt a fajta unalmat is, előtte és utána
ugyanis olyan ötlettelen sivárságba, olyan (évtizedek óta) elcsépelt és
unalmas zenei manírokba ütközünk, amelyek legfeljebb a Republictól, vagy
ehhez hasonló kaliberű, a magyar könnyűzenei mocsár közegét egyforma
súlyú (súlytalanságú) egyenanyagként homogenizáló produkcióktól lenne - a
maguk szegényes keretei közt - elfogadható. Elég csak az amúgy nemes, karitatív célt szolgáló - s ilyesformán, ha
van egyáltalán létjogosultsága ilyen szempontnak bármiféle művészetről
való beszédben (s bízunk benne, hogy van) -, bizonyos tekintetben
feddhetetlen Olajoshordó című szerzeményre gondolnunk, amely a
zenei és szövegbéli igénytelenségnek már-már wagneri harmóniájú
összművészetét valósítja meg. S még azt sem állíthatjuk, hogy ez volna az orvosi ló, elvégre mind előtte (ld. Megjöttünk a nőkért; Igen, Uram), mind utána (ld. szinte bármelyik szám) kerül még jóval lejjebb is az a bizonyos léc.
Amúgy persze volna ok az örömre is, hiszen az inkább intro-, mint daljelleggel funkcionáló lemeznyitó szám (Megjöttünk a nőkért)
kocsmai színvonalú kurjongatása után, ha vigyázó fülünk hegyezése meg
nem csal, az egész hátralevő lemezre megszabadulunk a korábbi lemezeken
(és koncerteken) elsősorban otromba, illúziórontó momentumként
folyton-folyvást betrappoló Rátgéber Lászlótól. Az igazság azonban az, hogy akár a Bánat még az
album jobb (!?) pillanatai közé tartozó tinglitangli kapálásába, akár a
meglehetősen kamaszos, lényegében a Tankcsapda-univerzum szövegi és
zenei eredetiségével korreláló Igen, Uram zavarbaejtő
igénytelenségébe (és a sor szinte végig így lenne folytatható)
tulajdonképpen feltűnés nélkül beilleszthető lenne a minden zenei érzék
ellen gondosan beoltott kosárlabdaedző ordenáré lábatlankodása. Az egyhangú süppedésből valamelyest kiemelkedik a Nagy, nehéz nyavalygása, igaz, ez utóbbi megjegyzésünk is (sajnálatos módon) inkább érvel a Néniket a bácsiknak szemetszúró (orrot facsaró, fület bántó stb.) gyengesége mellett, mint ellen. Hasonló enyhe fellélegzést enged permanens bosszankodásunk közepette a legősibb Kiscsillag-dalok közé tartozó Holding feltűnése, amely bár sokat vesztett kezdeti bájából és eredetiségéből, legalább maradt benne némi kraft. Bár övön alulinak hathat, egy ponton mégsem kerülhetjük el a Kispál
és a Borz emlegetését, mert bár a Kiscsillag sosem tudott még olyan
mértékig elkülönbözni zeneileg (és sajnálatosan főleg színvonal
tekintetében) a Kispáltól mint e lemezén, a Tudtam, hogy jönni fogsz,
mint az egyetlen direkt Kispál-hatásokat sejtető tétel a lemezen,
sajnálatos módon éppen az anyazenekar legrosszabb és legfeledhetőbb
gesztusait idéz föl lelki füleink előtt. Az pedig, hogy a lemezre végül, az utolsó pillanatban - ez is
közönségszavazással, a facebookon dőlt el - mégis rákerült a már jó
ideje ismert, és Lovasi egész munkásságának legékesebbjei közé tartozó,
törékeny szépségű, éteri meghittségű Sirály című dal, csak ront a
helyzeten, amennyiben a lemez legvégén, amolyan végső, nagy fricskaként
még friss alapot is kapunk a (siralmas végeredménnyel járó)
összehasonlításhoz. A felszínességnek is megvan természetesen a maga apológiája, elvégre
sehol sincs kötelező érvénnyel előírva, hogy Lovasi András és Leskovics
Gábor mindig, minden körülmények közt a mindenkori magyar értelmiség
entellektüel rockhősei legyenek, a Kiscsillag eddigi működése is már
bőven rádöbbenthetett minden emiatt fanyalgó kritikust arra, hogy
igenis, lehet igényes zenével is a seggrészeg kamaszok és butácskább
tinilányok alkotta közönségréteg felé nyitni, lám, a piaci érdek és a
zene minősége nem feltétlenül áll oppozícióban. Az már persze egészen más tészta, amikor (mintha) maga a
zenekar eszmél(ne) rá, hogyha az új közönségének való megfelelés ki
éppenséggel nem zárja, de elengedhetetlenné sem teszi a magas fokú
teljesítményt, akkor a kisebb ellenállásnak engedve akármilyen szar is
ugyanolyan sikerrel lesz eladható, mint az első két lemezük volt anno. És hát nem is állítjuk, hogy hibás volna (ha ugyan valóban így
okoskodott volna a Kiscsillag) e megfontolás, mivel a sikert illetően
fikarcnyi kétségünk sincs, ahogy egy korábbi (jóval korábbi, s még más
zenekarhoz tartozó) szövegében maga Lovasi énekelte meg, ezúttal ő is megtalálta a számítását. És ahogy a giccsmámor csúcspontján, a lemez utolsó előtti dalában fel
is zeng mindennek a jóval konkrétabb kifejtése is: tehetség, tudás és
egy, a mostani, elszomorító teljesítmény ellenére is fantasztikus életmű
megannyi érdeme után már kinek lenne joga reklamálni, amiért ezúttal
valóban "elég a maradék".
De be kell látnom, tévedtem a cikk elején: ez is épp oly találó lemezcím lett volna.