Nincs mire felkapni

Arctic Monkeys: Suck it and see

Voltaképp nincs baj az Arctic Monkeys-zal. Mármint mi bajom lenne velük, az ezredforduló egyik legjobb zenekara, már a korai EP-éik összehasonlíthatatlanul egyéniek voltak, a dalaik (azóta is mindig elmentek a slágeresség határáig, sőt, mikor az ember egy pillanatra nem nézett oda, vagy pislogott, még át is lépték többnyire ezt az igen vékony határvonalat, közben azonban sosem löttyentek át (már hogy sem a dalok, sem maga a zenekar) a kommersz oldalra, nem kezdtek fogyasztható indiet gyártani, mint oly sokan az évezredeleji nagy gitárrobbanás szülötteiből. Mostani lemezükön sem ezt teszik, azaz nem ezt teszik. Mást se sokat, igazából, mert érezzen az ember bárhogy is a zenekar eddigi karrierjével kapcsolatban, ez az első eset, hogy a srácok érezhetően nem nagyon erőltették meg magukat. Míg az első, baromi hosszú című albumuk inkább tűnt sokszínű próbálkozásnak, slágerekkel tűzdelt termékmintának, hogy ezt meg ezt is tudjuk ám, a második, Favourite Worst Nightmare című viszont már az elsőnél sötétebb tónusú mestermű, tökéletes album tökéletes dalokkal, eddig egyelőre úgy tűnik, egyértelműen a pályacsúcs. Holott a harmadik, a Queens of the Stone Age-vezér Josh Homme produceri közreműködésével készített Humbug se sokkal maradt el tőle. S bár a rajongók egyértelműen ez utóbbi lemezt tartják a leggyengébbnek, állíthatom, nem az. Nemcsak azért, mert (bármily nehezen hihető is volt elsőre), a QUOTSÁnál bevált, Homme védjegyévé vált gitárhangzások igenis, örömteli friggyel házasíthatóak Alex Turner keserédes kompozícióival, hanem mert a dalok is jók voltak rajta. Lehet, hogy az én ingerküszöböm van túl alacsonyan, de ezzel a két kritériummal már nagyjából körül is tudok írni egy jó lemezt. Most meg itt ez a lecsupaszítottnak, egyszerűbbnek szánt lemez, ahol az Arctic Monkeys szándékosan nem kíván pöcsölni a gitárhangzással, effektekkel stb-vel ennyit, csak úgy zenélne séróból, minél eccerübben, ahogy a jóisten megteremté - ha nem is őket, de minimum a rockzenét. És (ha már emlegetettük az imént) isten látja kicsiny lelkem, én örülnék is a koncepciónak, ez alapján elképzelhető volt ugyanis, hogy ismét valami, ha apró is, de újdonság integrálódik az AM zenéjébe, de ha nem, hát annyi baj legyen, szarok is én az újításokra, csak kapjak jó dalokat. De nem. Mármint, és akkor itt kanyarodnék vissza a cikk elejéhez, nincs, tényleg, komolyan nincs az Arctic Monkeys-zal, és akkor már pontosítsunk, tehát: friss, Suck it and See című lemezükkel az égvilágon semmi baj - azon kívül, hogy teljesen fantáziátlan. Mert megvan itt minden, rendelkezésre állnak az éppen most kanonizált, saját maguktól újra- és újranyúlt megoldások, a náthás, hamiskás akkordok, Turner hetykén nemtörődöm(nek hangzó, valójában nagyon is átgondolt, profi) énekszólamai, szellemeske, cinikusan csavarodó szövegek, megvan tehát minden, csak épp ötlet nincs. Nincs mire felkapnunk a fejünket, ugyanazok a dolgok, megint ugyanazok, anélkül, hogy bármi is más lenne. A lemez minden számát hallottuk már korábban és nem azért, mert előre kiszivárgott a neten. Már az első hallgatáskor ismerjük ezt mind. És hiába tetszik is, ha ennél többet várnánk a világ egyik legjobb zenekarától. Elnyomunk egy ásítást, ők is, aztán vissza a próbaterembe, még pár bőrt lehúzni. Nincs semmi gond az Arctic Monkeys-zal, csak sajnos örömünk is egyre kevesebb.