Guns 'n Roses: Chinese Democracy

De most komolyan, lehet jobb reklám egy lemeznek, mint tizennégy évnyi szerencsétlenkedés? 1994-ben kezdett dolgozni a már életében oszladozásnak induló zenekar a Chinese Democracy című lemezén, ami azóta minden elképzelhető poénkodás tárgyává vált - joggal. A mentálisan - még magához képest is - és fizikálisan is teljesen leépülő Axl Rose-t egy ponton túl már senki sem vette komolyan, főleg úgy, hogy a heréltkappan hangú énekes már minden lehetséges permutáció szerint lecserélte, kirúgta, elijesztette magától a zenekarát. A művégtagokkal (értsd nagyon tehetséges szessönzenészekkel) felszerelt Guns 'n Roses emlékzenekar Magyarországot is érintő turnéba kezdett, pusztán azért, hogy bebizonyítsa a közönségnek: Axl továbbra is egy kiállhatatlan fasz és hogy bármilyen jól is gitározzon valaki, Slasht, a Guns korábbi, ikonikus gitárhősét nem lehet igazán jól utánozni.
Ezek után itt a Chinese Democracy, a lemez, amely elvben sosem készülhet el, egy zenekarral, amely koncertjein önnön megmaradt nimbuszát gyalázza, egy énekessel, aki még fénykorában is csak idegesítő tényező volt az amúgy metallicaszerűen kiszámított, hatásvadász, de kétség kívül profi zene mellett. És mégis egész jó. No azért nem elejétől a végéig, ahhoz azért tizennégy év megfeszített munka sem lenne elég, hogy az ember ne kapjon azonnali és csillapíthatatlan hányingert az olyan számoktól, mint a Street of Dreams, de azért a dolog alapjában véve valóban nem rossz. Az első három szám például egészen kitűnő, a címadó Chinese Democracy jól sikerült, a másik gitáristen, Buckethead közreműködésével létrehozott Shackler's Revenge meg egészen odabasz, kellőképpen kemény, modern, halad a korral, mégis érezni benne a Guns történelmi gyökereit, egyszóval folytonosság és korhűség optimálisan találkozik benne, a már korábban kiszivárgott Better pedig egészen megdöbbentően slágeres, mégsem az a műanyag, csöpögős valami, amit Axl zenakara a nagyszerű Appetite for Destruction album óta szinte egyfolytában nyújt. Ami általánosan megfigyelhető és üdvözölhető változás, hogy minden idők egyik legellenszenvesebb stílusát kialakító ősrockzenekara hajlandó új hangzások felé nyitni, stilárisan felszabdalja, de ami még nagyobb dolog, újra össze is rakja magát, beenged (persze azért idegenkedve és óvatosan) némi elektronikát és nyomokban (ahogy a csoki mogyoróhéjat) még valamennyi jazzt is a világába, ami egy ennyire konzervatívan gitárbőgetéspárti hajlakkrockzenekartól valljuk be, igazán szép teljesítmény.
A Guns 'n Roses azért alapvetően egy popzenekar, ezt még a legtősgyökeresebb szelídmotoros rajongóknak is el kell fogadniuk, ugyanis, ha belenyugszunk ebbe az axiómába, még a fent említetteknek sem kell óriási összegekért mindenféle bonyolult lézeres technikákkal eltávolíttatniuk a még kilencvenkettőhárom körül a seggükre tetovált "LOVE YOU AXL" feliratot. Ha nincs más elvárásunk, mint hogy igényesen szórakoztassanak minket az idő során speciálisan erre kiképzett luxusprostik (érdemes ezügyben fellapozni a lemezt záró Prostitute című szerzemény szövegének idevágó sorait is akár, bár feltehetően nem erről a kérdésről íródtak, mégis mélységesen ide passzolnak: "it's not a question of whether my heart is true"). Már a Guns fénykorában kezdett értelmetlenné válni az autentikus rockzenekar fogalomköre (gondoljunk csak Kurt Cobain gondosan felépített szerepeire és mesteri médiamanipulációjára), mára azonban, az olyan gyárilag kivitelezett, hibátlan popzenét gyártó bandák korában, mint amilyen a minden szempontból kivételes mintapéldánynak tekinthető Linkin Park, a kérdés valóban értelmét veszti. Olyan korban élünk, amely nem foglalkozik őszinteséggel, eredetiséggel meg ilyenekkel, csak szeret (jó esetben) igényesen szórakozni. Az éles határvonal ugyanis mára autentikus és mű helyett igényes és igénytelen közé került, ami kétség kívül nem túl szívmelengető gondolat, de ettől még tény. Ami a mai műélvezők (és persze művészek) legfontosabb, ha úgy tetszik, történelmi jelentőségű választása, hogy szarral vagy nem szarral érintkeznek. Ebből a szempontból illenék hát értékelnünk az olyan (amúgy kissé gyomorforgatóan kiszámított) dalokat, mint a There Was a Time, vagy a Catcher In the Rye, amit egyébként a Queen élén emberiségellenes bűncselekmények százait végrehajtó Brian Mayjel vettek föl. Ugyancsak ebből a szempontból kell megbecsülnünk a Chinese Democracyt, mint egy alapvetően minden kreativitástól vagy izgalmi faktortól mentes pénzéhes popgyárnak a voksát az igényesség mellett és a szar ellenében.
Kár, hogy a mi (legalábbis az én) értékrendem van annyira régimódi, hogy mégis komoly panasszal éljek a Guns ellen, tekintve, hogy az új lemez legelőször is túl hosszú, tizennégy év munka ide vagy oda, ebből a fárasztó, unalmas szarból a fele (ha jól fejszámolok, úgy harmincöthat) perc bőven elég lenne, de negyvenötnél semmiképp se több. Másodszor is, hiába a jobban sikerült számok, mint az első három, vagy az In the World, ha az ötödik trekktől kezdve már csak néha kapjuk fel a fejünket valami kellemesebbre (Raid N' the Bedouins), az anyag második fele nagyrészt az olyan minősíthetetlenül gyomorforgató szerzeményeket, mint amilyen az első adagban a Street of Dreams volt, váltogatja unalmas poprock klisékkel. Bár a Guns 'n Roses magához képest nagyon is kitett magáért, az a bizonyos magához szint olyan alacsonyan van, hogy amit kapunk, még így is botrányosan kevés.

PS.: a Sorry első másfél percéért pedig (ha a stiláris lopás büntetőjogi kategória lenne) nagyon perelhetne a KoRn. Pfúj.

Coldplay - Prospekt's March EP

Nagyjából egy napja terjedt el a hír, miszerint Chris Martin az NME-nek adott mininyilatkozatában kijelentette: a Coldplay 2009 végén abbahagyja a zenélést. Most tekintsünk el attól a nagyjából kilencven százalékosan biztosnak tűnő lehetőségtől, hogy a zenekar frontembere ezzel a megnyilvánulással csak az amúgy is mocskosul jól álló eladási mutatókon akart még valamennyit javítani és számoljunk azzal is, hogy esetleg komolyan gondolja, amit mond, sőt, be is tartja. Utóbbi esetben a Coldplay rajongói joggal verhetik bárki fejét a falba dühükben, tekintve, hogy hányattatott sorsú zenekaruk a Parachutes lemezzel összehozott eszméletlen bemutatkozás után mostanra megint alkotói csúcsra ért. Ha komolyan nem folytatják, lehet, hogy coldplayék is éreznek ebből valamit, mert hát rég láthattunk olyat, hogy egy banda egy éven belül két kiváló zenei anyagot is publikál, méghozzá (zömében) mindkettőt új felvételekből.
A Viva la Vida lemez nagyszerűségéről már megzengtem kötelezően megzengendő ódáimat (valóban kötelező volt, annyi jogos pocskondiázás után), jöjjön hát nagyjából ugyanez a műsor most a Prospekt's March EP-vel kapcsolatban.
A Life in Technicolort már a Viva la Vidáról ismerjük, igaz, a nagylemezen még instrumentálisan hallhattuk a dalt, melyről akkoriban meg is jegyeztük, jobb is, hogy Chris Martin nem rontja el gyakran irritáló énekhangjával. Nos, a római kettessel ellátott második verzió hallatán már megjegyezhető: nem rontotta el, sőt, az ének organikusan illeszkedik a dalhoz, még egy réteget adva hozzá. A refrén végén hallható sor ("Now my feet won't touch the ground") egyben a lemez záródalának is a címe, na tessék, még tematikai keretet is kapunk, juhéj. Az első valódi új dal, a Postcards From Far Away nem egész egy perces zongoraszólója nemcsak szép, nagyszerű felvezetésként is szolgál a Prospekt's talán legjobban sikerült szerzeményéhez, a Glass of Waterhöz, amely simán ott van a Coldplay valaha írt legjobb számai közt, csilingelő, melodikus dallamával és visszatarthatatlanul katartikus klimaxot hozó refrénjével. Itt jegyzendő meg egyrészt, hogy több helyen is finom R.E.M. hatásokat vélünk felfedezni, ami nagyon jó tendencia, egyrészt, mert azt jelzi, az együttes látószöge végre valóban kijjebb szélesedett a U2 és Radiohead manírok adoptálásán, másrészt, mert Michael Stipe zenekaránál kevés pazarabb ihletforrást találni. A hatás egyébként egyáltalán nem zavarón szemetszúró, sokkal inkább finom zenei integrálás, elegáns, szolid arányérzékkel és kifinomult ízléssel, ami pedig korábban nem volt jellemző a Coldplayre. Még egy irányvonal felerősödése figyelhető még meg a Prospekt's Marchon, ám ez is meglehetősen üdvös, nevezetesen a saját zenéjük (szebb és jobb korszakai). A Parachutes lemez zenei világára ismerhetünk ugyanis többé-kevésbé, nyomokban a Postcardsban, a címadó dalban és a Now My Feet Won't Touch the Groundban is. Az anyag legkísérletibb dala (merthogy ilyeneket ígértek Martinék még a megjelenés előtt) a Gorillaz-szerű elektrofunkkal indító, majd az anyalemez Viva la Vida or Death and All His Friends zenei környezetébe olvadó, vonósokkal dúsan megtámogatott refrénbe torkolló Rainy Day. Az egyetlen dolog, ami valamennyit (sajnos nem is keveset) levon az EP értékéből, az újrahasznosítás(ok) fantáziátlansága, és itt nem is a nyitódalra (Life in Technicolor II) gondolok, hanem a lemez végefelé pakolt két viva la vidás dalra, a Lost Jay-Z repbetétével megtámogatott verziójára (az eredmény sajnos messze nem olyan érdekes és innovatív mint a repper Linkin Parkkal való együttműködései voltak), illetve a Lovers in Japan (elvben) újrakevert változata, amely azonban csak minimális eltéréseket mutat az eredetihez képest, olyan minimálisakat, amelyek többségét az egyszeri zenehallgató vagy ki sem szúrja, vagy ha ki is szúrja, szarik rájuk a magasból. A probléma már csak azért is érthetetlen, mivel még korábban amúgy is publikált a zenekar két (szerintem nagyon magas színvonalú, ehhez az összeállításhoz is gond nélkül hozzáilleszthető) béoldalas felvételt, a fülbemászó Spell a Rebel Yellt és a rövid, ám annál megnyerőbb Death Will Never Conquert, ezek minden gond nélkül felfértek volna a Lost és a Lovers helyére. Ha viszont nem ezek, legalább a lemezfelvételek során rögzített, speciális akusztikus verziókat lett volna érdemes az EP-re másolni, annál is inkább,. mivel pont a Lostból és a Loversből készült is ilyen variáns, egyszerűen érthetetlen, hogy ezek felhasználatlanul maradtak. Mindazonáltal a nagy, ősi bölcsesség, miszerint a Coldplay legalább az EP-k és béoldalak terén nagyot tud alkotni, félig be is jött, félig meg is dőlt: a Prospekt's March még apró szépséghibájával együtt is az év egyik legjobb dalcsokra, ám ebben a ritka esetben ez az aktuális nagylemezről is elmondható.
Azért, ha választhatunk, inkább csak szórakozzanak velünk és az NME-vel, de most még ne oszoljanak fel.

The Killers: Day & Age

Ejhaj. Sejteni ugyan lehet, de megtapasztalni minden alkalommal rosszabb: néha megárt túl korán túl jó lemezeket csinálni. A laszvegaszi The Killers artisztikus homopopja már az első, Hot Fuss című lemezen is üdítően frissnek és kellemesnek hatott, a felerészt Joy Divisiont, felerészt U2-t keverő, mégis némi egyéni színezetet felmutató, elegáns, ezzel együtt mégis émelyítően extravagáns zenekar második lemeze, a Sam's Town című konceptalbum a maga nemében maga volt a tökély. A harmadik sorlemezről már a beharangozóként kimásolt Human kislemez ("Are we human / or are we dancer" - jézusom) elég rossz képet festett, de reménykedni azért lehetett, hogy a helyzet azért nem ennyire rossz. Nos, nem is az, de majdnem. A probléma igen egyszerű: kevés a jó dal, viszont igen sok a kifejezetten szar. Hogy ne kelljen klisészerű részletekbe mennem, egy felsorolás: Spaceman, A Dustland Fairytale, This is Your Life, Neon Tiger; íme a jobban sikerült dalok. A maradék vagy felejthető, vagy a csalódás mértéke miatt felejthetetlen csak. Pedig akad egy-két érdekes stiláris nyitás is, például a Joy Rideban a The Strokes First Impressions of Earth albumán kidolgozott hangzása felé, vagy ugyanezen dal vége felé a szvinggel is (távolról) flörtölve, illetve a már emlegetett Spacemanben a The Enemyt idéző o-o-ózó vokálrészek.
A végeredmény ettől még azonban folyós és elkent, helyenként unalmas, máshol csak erőltetett jobb lemezt érdemlő, szebb pillanatokkal. Kár.

Razorlight: Slipway Fires

Tyűha. Ahogy fogynak a hónapok és főleg a hetek az évből az ember egyre inkább hajlamos az ujjain számolgatni, hogy hány lemezt vár még és ebből hánynak van még potenciális esélye a világmegváltásra. A Razorlight bár szerepelt a látókörömben, tudtam, kik ők, ismertem a korábbi munkáikat és (eddig egyslágeres zenekarról lévén szó) ismertem az eddigi egy slágerüket (a kiváló America című dalt), őszintén szólva komolyabban nem érdekelt a Slipway Fires lemez. Egészen az első, három számos promó megjelenéséig. A Wire to Wire-höz készült kislemez ugyanis programadó munkának is tekinthető, az egy A- és két B-oldalas szám (Wire to Wire, Killing Casanova, Moscow Hotel) ugyanis ellentmondást nem tűrően jelezte: itt egy új korszak kezdődött. És tényleg: a feszes, popos gitárdallamok helyett zongorafutamok, jazzes hangzások és ritmusképletek, Johnny Borrelltől pedig sosem hallottan ihletett vokálok (pl. Wire to Wire, 60 Thompson) csendülnek föl. A Razorlight elképesztő gyorsan fölnőtt és szinte előzmények nélkül alakította ki mostani hangzásvilágát.
Nem mintha ez a gesztus nem járt volna áldozatok nélkül. Ez már nem az a zenekar, amelyik az Americát írta, a Slipway Firesön még megközelítőleg ilyen slágeres szám sem található. A félig már zsebben lévő minimum tizenötperc világhír elúszni látszik, méghozzá némi művészetért cserébe, micsoda döntés, tényleg ritka az ilyen. Ismét tyűha. Monumentalitásnak sem vagyunk híján ezen a lemezen, elég csak a Stinger mániákus nyafogásfutamaira gondolnunk. Ennek ellenére a kétség kívül szomorú számokban legerősebb Razorlight új lemezének igazi erőssége a vidámabb felszabadultabb tónus. Az a zenekar, amelyik nemcsak egy Americát, de az előbb emlegetett Stingert is képes volt összedobni, amelyik olyan nagyszabású koncepciókkal operál, mint amire a Wire to Wire épül, olyan autentikus és önfeledt örömzenét mutat be a Burberry Blue Eyesban vagy a Tabloid Loverben, hogy öröm hallgatni. Borrellék íme hát valóban meglelték amit meg kellett, jelen esetben az egyetlen utat, amelyiket bejárva levakarhatják magukról az egyslágeres csoda-címkét. A méltatás végére érve utolsó érvként még bedobnék pár címet: North London Trash, Blood for Wild Blood, The House. Ezek az album gyengébb pillanatai. A kételkedőknek javaslom, hogy ezekkel kezdjék az ismerkedést, erről a lemezről ugyanis még a gyengébb dalok is egész meggyőzőek. Mondjuk, hogy azért ne csak szenttéavatás és fegyverletétel melletti feltétel nélküli leborulás legyen ez a poszt mint eggyel ezelőtt az Elbow esetében tapasztalhattuk, csendben mejegyezném, hogy egy olyan albumnak, amit a Wire to Wire nyit, a The House sértően pocsék lezárás. Ejnye. Ötös alá kétszer.

Elbow: The Seldom Seen Kid

Van egy komoly tartozásom. Ugyanis még az év első felében jött ki az Elbow The Seldom Seen Kid című új lemeze.
Kevés olyan rokonszenves, szerény és visszahúzódó együttest találunk világszerte, mint az angol Elbow. Mindazonáltal nem a marketinghisztéria hiánya miatt szeretjük őket, hanem mert szép lassan, mondhatni fű alatt az 1990-es megalakulásuk óta eltelt majdnem két évtized alatt a világ egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. A fejlődést (mert, hogy ezt a mára már igencsak megkopott fogalmat ezesetben teljes joggal használhatjuk) a korábbi lemezeiken is egyre inkább érezhetjük, a mostani, negyedik stúdiólemezre viszont úgy-ahogy betetőzöttnek tekinthetjük. (Ha mégse, annál jobb!) A The Seldom Seen Kid igazi különlegessége ugyanis az, hogy ez a zenekar első lemeze, amit nem érintett idegen kéz, mind a felvételek, mind az utómunkálatok az együttest dícsérik és úgy látszik, ez a jó recept. (Illetve a jobb.) Guy Garvey fájdalmas, szikáran szentimentális, helyenként költői szépségű dalszövegei sosem látott összhangban vannak a lemez intim, intellektuális hangzásvilágával, amelyet olyan példák írnak le talán leginkább, mint mondjuk a The Bones of You végén hallható halk háttérzene, ami épphogy csak felcsendül még a szám végén, mintha valamennyi utcazaj még behallatszana, míg a a lemezjátszó fúj egyet. A melankolikus részeket olyan, finom iróniával dolgozó szövegrészek ellenpontozzák, mint az An Audience With The Pope zseniális refrénje: "I have an audience with the pope / and I'm saving the world at eight / but if she says she needs me / she says she needs me everybody is going to have to wait" A dalok dallamosabbak, mint bármikor korábban és Garvey éneke mintha mélyebbről szólna, mint a korábbi hanghordozókon, fátyolos, enyhén rekedt hangján megannyi regisztert állít csatasorba, amelyeknek a közös vonása az, hogy mind rendkívül szuggesztív, Guy Garvey (bár hallhatóan nem járt a Chris Martin-féle érzelmes frontember-képző iskolába) lassan ott tart, hogy ha akarna sem tudna nem vesébemarkolóan hatásosan énekelni. Az előző gondolatmenethez még csak annyit, hogy aki azt hinné a leírtak alapján, hogy itt valami elhaló érzelmeskedés és állandó szívszakajtás folyik egy órán keresztül végig, nyomja be rögtön a négyes trekket a Grounds for Divorce-t.
Zenei hatásokról tulajdonképpen értelmetlen volna beszélni, no nem mintha nem lennének, ellenkezőleg, az Elbow végsősoron szinte minden féle és fajta zenére tesz utalásokat, de mindent beolvaszt a saját univerzumába és amit kapunk, végeredményében már homogén zene, aminek a legfőbb tulajdonsága az, hogy igen, ilyet csinál az Elbow. Érdemes ebből a szempontból meghallgatni például az An Audience With The Pope-ot, a The Fixet, vagy a One Day Like Thist.
Megjegyzendő, hogy idén ez a lemez nyerte a Mercury Prize-t, olyan előadókat lekörözve, mint a Radiohead, Robert Plant, a The Last Shadow Puppets vagy a British Sea Power.



A szándéka szerint nem elfogult és utolsó csepp véréig rosszmájúan kötözködő kritikus sarokbaszoríttatván nem tehet mást, csendben főhajt és lesütött szemmel újra (meg újra) felteszi magának a lemezt.