De most komolyan, lehet jobb reklám egy lemeznek, mint tizennégy évnyi szerencsétlenkedés? 1994-ben kezdett dolgozni a már életében oszladozásnak induló zenekar a Chinese Democracy című lemezén, ami azóta minden elképzelhető poénkodás tárgyává vált - joggal. A mentálisan - még magához képest is - és fizikálisan is teljesen leépülő Axl Rose-t egy ponton túl már senki sem vette komolyan, főleg úgy, hogy a heréltkappan hangú énekes már minden lehetséges permutáció szerint lecserélte, kirúgta, elijesztette magától a zenekarát. A művégtagokkal (értsd nagyon tehetséges szessönzenészekkel) felszerelt Guns 'n Roses emlékzenekar Magyarországot is érintő turnéba kezdett, pusztán azért, hogy bebizonyítsa a közönségnek: Axl továbbra is egy kiállhatatlan fasz és hogy bármilyen jól is gitározzon valaki, Slasht, a Guns korábbi, ikonikus gitárhősét nem lehet igazán jól utánozni.
Ezek után itt a Chinese Democracy, a lemez, amely elvben sosem készülhet el, egy zenekarral, amely koncertjein önnön megmaradt nimbuszát gyalázza, egy énekessel, aki még fénykorában is csak idegesítő tényező volt az amúgy metallicaszerűen kiszámított, hatásvadász, de kétség kívül profi zene mellett. És mégis egész jó. No azért nem elejétől a végéig, ahhoz azért tizennégy év megfeszített munka sem lenne elég, hogy az ember ne kapjon azonnali és csillapíthatatlan hányingert az olyan számoktól, mint a Street of Dreams, de azért a dolog alapjában véve valóban nem rossz. Az első három szám például egészen kitűnő, a címadó Chinese Democracy jól sikerült, a másik gitáristen, Buckethead közreműködésével létrehozott Shackler's Revenge meg egészen odabasz, kellőképpen kemény, modern, halad a korral, mégis érezni benne a Guns történelmi gyökereit, egyszóval folytonosság és korhűség optimálisan találkozik benne, a már korábban kiszivárgott Better pedig egészen megdöbbentően slágeres, mégsem az a műanyag, csöpögős valami, amit Axl zenakara a nagyszerű Appetite for Destruction album óta szinte egyfolytában nyújt. Ami általánosan megfigyelhető és üdvözölhető változás, hogy minden idők egyik legellenszenvesebb stílusát kialakító ősrockzenekara hajlandó új hangzások felé nyitni, stilárisan felszabdalja, de ami még nagyobb dolog, újra össze is rakja magát, beenged (persze azért idegenkedve és óvatosan) némi elektronikát és nyomokban (ahogy a csoki mogyoróhéjat) még valamennyi jazzt is a világába, ami egy ennyire konzervatívan gitárbőgetéspárti hajlakkrockzenekartól valljuk be, igazán szép teljesítmény.
A Guns 'n Roses azért alapvetően egy popzenekar, ezt még a legtősgyökeresebb szelídmotoros rajongóknak is el kell fogadniuk, ugyanis, ha belenyugszunk ebbe az axiómába, még a fent említetteknek sem kell óriási összegekért mindenféle bonyolult lézeres technikákkal eltávolíttatniuk a még kilencvenkettőhárom körül a seggükre tetovált "LOVE YOU AXL" feliratot. Ha nincs más elvárásunk, mint hogy igényesen szórakoztassanak minket az idő során speciálisan erre kiképzett luxusprostik (érdemes ezügyben fellapozni a lemezt záró Prostitute című szerzemény szövegének idevágó sorait is akár, bár feltehetően nem erről a kérdésről íródtak, mégis mélységesen ide passzolnak: "it's not a question of whether my heart is true"). Már a Guns fénykorában kezdett értelmetlenné válni az autentikus rockzenekar fogalomköre (gondoljunk csak Kurt Cobain gondosan felépített szerepeire és mesteri médiamanipulációjára), mára azonban, az olyan gyárilag kivitelezett, hibátlan popzenét gyártó bandák korában, mint amilyen a minden szempontból kivételes mintapéldánynak tekinthető Linkin Park, a kérdés valóban értelmét veszti. Olyan korban élünk, amely nem foglalkozik őszinteséggel, eredetiséggel meg ilyenekkel, csak szeret (jó esetben) igényesen szórakozni. Az éles határvonal ugyanis mára autentikus és mű helyett igényes és igénytelen közé került, ami kétség kívül nem túl szívmelengető gondolat, de ettől még tény. Ami a mai műélvezők (és persze művészek) legfontosabb, ha úgy tetszik, történelmi jelentőségű választása, hogy szarral vagy nem szarral érintkeznek. Ebből a szempontból illenék hát értékelnünk az olyan (amúgy kissé gyomorforgatóan kiszámított) dalokat, mint a There Was a Time, vagy a Catcher In the Rye, amit egyébként a Queen élén emberiségellenes bűncselekmények százait végrehajtó Brian Mayjel vettek föl. Ugyancsak ebből a szempontból kell megbecsülnünk a Chinese Democracyt, mint egy alapvetően minden kreativitástól vagy izgalmi faktortól mentes pénzéhes popgyárnak a voksát az igényesség mellett és a szar ellenében.
Kár, hogy a mi (legalábbis az én) értékrendem van annyira régimódi, hogy mégis komoly panasszal éljek a Guns ellen, tekintve, hogy az új lemez legelőször is túl hosszú, tizennégy év munka ide vagy oda, ebből a fárasztó, unalmas szarból a fele (ha jól fejszámolok, úgy harmincöthat) perc bőven elég lenne, de negyvenötnél semmiképp se több. Másodszor is, hiába a jobban sikerült számok, mint az első három, vagy az In the World, ha az ötödik trekktől kezdve már csak néha kapjuk fel a fejünket valami kellemesebbre (Raid N' the Bedouins), az anyag második fele nagyrészt az olyan minősíthetetlenül gyomorforgató szerzeményeket, mint amilyen az első adagban a Street of Dreams volt, váltogatja unalmas poprock klisékkel. Bár a Guns 'n Roses magához képest nagyon is kitett magáért, az a bizonyos magához szint olyan alacsonyan van, hogy amit kapunk, még így is botrányosan kevés.
PS.: a Sorry első másfél percéért pedig (ha a stiláris lopás büntetőjogi kategória lenne) nagyon perelhetne a KoRn. Pfúj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése