Elbow: The Seldom Seen Kid

Van egy komoly tartozásom. Ugyanis még az év első felében jött ki az Elbow The Seldom Seen Kid című új lemeze.
Kevés olyan rokonszenves, szerény és visszahúzódó együttest találunk világszerte, mint az angol Elbow. Mindazonáltal nem a marketinghisztéria hiánya miatt szeretjük őket, hanem mert szép lassan, mondhatni fű alatt az 1990-es megalakulásuk óta eltelt majdnem két évtized alatt a világ egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. A fejlődést (mert, hogy ezt a mára már igencsak megkopott fogalmat ezesetben teljes joggal használhatjuk) a korábbi lemezeiken is egyre inkább érezhetjük, a mostani, negyedik stúdiólemezre viszont úgy-ahogy betetőzöttnek tekinthetjük. (Ha mégse, annál jobb!) A The Seldom Seen Kid igazi különlegessége ugyanis az, hogy ez a zenekar első lemeze, amit nem érintett idegen kéz, mind a felvételek, mind az utómunkálatok az együttest dícsérik és úgy látszik, ez a jó recept. (Illetve a jobb.) Guy Garvey fájdalmas, szikáran szentimentális, helyenként költői szépségű dalszövegei sosem látott összhangban vannak a lemez intim, intellektuális hangzásvilágával, amelyet olyan példák írnak le talán leginkább, mint mondjuk a The Bones of You végén hallható halk háttérzene, ami épphogy csak felcsendül még a szám végén, mintha valamennyi utcazaj még behallatszana, míg a a lemezjátszó fúj egyet. A melankolikus részeket olyan, finom iróniával dolgozó szövegrészek ellenpontozzák, mint az An Audience With The Pope zseniális refrénje: "I have an audience with the pope / and I'm saving the world at eight / but if she says she needs me / she says she needs me everybody is going to have to wait" A dalok dallamosabbak, mint bármikor korábban és Garvey éneke mintha mélyebbről szólna, mint a korábbi hanghordozókon, fátyolos, enyhén rekedt hangján megannyi regisztert állít csatasorba, amelyeknek a közös vonása az, hogy mind rendkívül szuggesztív, Guy Garvey (bár hallhatóan nem járt a Chris Martin-féle érzelmes frontember-képző iskolába) lassan ott tart, hogy ha akarna sem tudna nem vesébemarkolóan hatásosan énekelni. Az előző gondolatmenethez még csak annyit, hogy aki azt hinné a leírtak alapján, hogy itt valami elhaló érzelmeskedés és állandó szívszakajtás folyik egy órán keresztül végig, nyomja be rögtön a négyes trekket a Grounds for Divorce-t.
Zenei hatásokról tulajdonképpen értelmetlen volna beszélni, no nem mintha nem lennének, ellenkezőleg, az Elbow végsősoron szinte minden féle és fajta zenére tesz utalásokat, de mindent beolvaszt a saját univerzumába és amit kapunk, végeredményében már homogén zene, aminek a legfőbb tulajdonsága az, hogy igen, ilyet csinál az Elbow. Érdemes ebből a szempontból meghallgatni például az An Audience With The Pope-ot, a The Fixet, vagy a One Day Like Thist.
Megjegyzendő, hogy idén ez a lemez nyerte a Mercury Prize-t, olyan előadókat lekörözve, mint a Radiohead, Robert Plant, a The Last Shadow Puppets vagy a British Sea Power.



A szándéka szerint nem elfogult és utolsó csepp véréig rosszmájúan kötözködő kritikus sarokbaszoríttatván nem tehet mást, csendben főhajt és lesütött szemmel újra (meg újra) felteszi magának a lemezt.