Tyűha. Ahogy fogynak a hónapok és főleg a hetek az évből az ember egyre inkább hajlamos az ujjain számolgatni, hogy hány lemezt vár még és ebből hánynak van még potenciális esélye a világmegváltásra. A Razorlight bár szerepelt a látókörömben, tudtam, kik ők, ismertem a korábbi munkáikat és (eddig egyslágeres zenekarról lévén szó) ismertem az eddigi egy slágerüket (a kiváló America című dalt), őszintén szólva komolyabban nem érdekelt a Slipway Fires lemez. Egészen az első, három számos promó megjelenéséig. A Wire to Wire-höz készült kislemez ugyanis programadó munkának is tekinthető, az egy A- és két B-oldalas szám (Wire to Wire, Killing Casanova, Moscow Hotel) ugyanis ellentmondást nem tűrően jelezte: itt egy új korszak kezdődött. És tényleg: a feszes, popos gitárdallamok helyett zongorafutamok, jazzes hangzások és ritmusképletek, Johnny Borrelltől pedig sosem hallottan ihletett vokálok (pl. Wire to Wire, 60 Thompson) csendülnek föl. A Razorlight elképesztő gyorsan fölnőtt és szinte előzmények nélkül alakította ki mostani hangzásvilágát.Nem mintha ez a gesztus nem járt volna áldozatok nélkül. Ez már nem az a zenekar, amelyik az Americát írta, a Slipway Firesön még megközelítőleg ilyen slágeres szám sem található. A félig már zsebben lévő minimum tizenötperc világhír elúszni látszik, méghozzá némi művészetért cserébe, micsoda döntés, tényleg ritka az ilyen. Ismét tyűha. Monumentalitásnak sem vagyunk híján ezen a lemezen, elég csak a Stinger mániákus nyafogásfutamaira gondolnunk. Ennek ellenére a kétség kívül szomorú számokban legerősebb Razorlight új lemezének igazi erőssége a vidámabb felszabadultabb tónus. Az a zenekar, amelyik nemcsak egy Americát, de az előbb emlegetett Stingert is képes volt összedobni, amelyik olyan nagyszabású koncepciókkal operál, mint amire a Wire to Wire épül, olyan autentikus és önfeledt örömzenét mutat be a Burberry Blue Eyesban vagy a Tabloid Loverben, hogy öröm hallgatni. Borrellék íme hát valóban meglelték amit meg kellett, jelen esetben az egyetlen utat, amelyiket bejárva levakarhatják magukról az egyslágeres csoda-címkét. A méltatás végére érve utolsó érvként még bedobnék pár címet: North London Trash, Blood for Wild Blood, The House. Ezek az album gyengébb pillanatai. A kételkedőknek javaslom, hogy ezekkel kezdjék az ismerkedést, erről a lemezről ugyanis még a gyengébb dalok is egész meggyőzőek. Mondjuk, hogy azért ne csak szenttéavatás és fegyverletétel melletti feltétel nélküli leborulás legyen ez a poszt mint eggyel ezelőtt az Elbow esetében tapasztalhattuk, csendben mejegyezném, hogy egy olyan albumnak, amit a Wire to Wire nyit, a The House sértően pocsék lezárás. Ejnye. Ötös alá kétszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése