Coldplay & Kylie Minogue - Lhuna

Az AIDS világnapján bocsánatos a dalpublikálás bűne, a síppal dobbal nádihegedűvel harcolás különböző halálos betegségek ellen napjainkra már-már éppolyan égető probléma világszerte, mint maguk a kiváltó betegségek. Így ha már a Coldplay és Kylie Minogue voltak olyan tündérek, hogy megjelentették végre több ízben, tanúk előtt is "pbulikáláshoz túl szexinek" titulált dalukat, nem hagyhatom ki, hogy pár mondatban ne állítsak emléket neki. De hát hogy lehet egy dalt leírni a legpontosabban? Természetesen képileg. Annál is inkább mivel a Lhuna (nyilván én vhagyok mhűveletlen, dhe a Lhunában vhalóban vhan egy phlusz há?) egy kész rádiójáték. Nézzük, mi is történik.

Furcsa, kellemetlen napra ébred a stájer kisfalu apraja-nagyja, már megint megvadult a jószág mondják egymásnak a pajta előtt fejüket vakargatva a szebb napokat is látott, meglett parasztemberek, az irdatlan, ritmustalan összevisszakolompolás és a pajta oldalainak recsegése nem ígér túl sok jót erre a napra se. Bentről némi nyávogás hallható egy ideig, a pajtában alvó nősténymacska (konkretizáljuk: ilyen cicus) nagymonológja csendül fel, igen, ezzé lettem, halljuk ki Kylie Minogue hangjából, én már tényleg minden szart... Majd egyszer csak, a legváratlanabb pillanatban, ahol sem a zene szerkezete, sem a hangulat, a ritmika végképp nem, jóformán semmi sem indokolja, na ott belép... mit belép, beDÖNG, berobban, bezúdul valami, valami elmondhatatlan. Olyan nagyjából mint egy elnyújtott, mély böfögés és harákolás közti hang, bel- de méginkább külvárosi kiskocsmák tájékán lehet csak ilyet hallani, méghozzá specifikusan a mi térségünk egzotikus, keleti országaiban, én komolyan nem is tudom, Chris Martin honnan vette az ihletet, de a lényeg, hogy megvalósítja, valami elmondhatatlanul intonálatlan, eltorzított alhasi bődüléssel beordítja magát ott, ahol a zenei rendező már kapálózhatott a plexifal mögött, hogy LÉPJ MÁR BE TE ÁLLAT, és erre tényleg. Belép. Bele lép. De nagyon. Kylie Minogue szexi soraira (mert csak remélni lehet, hogy az ő kiábrándult nyávogása volt erotikusnak szánva - "I’m all by myself / I don’t need anybody else / I’m all by myself / No help / I’m all on my own /Quietly sleeping in my home /I’m all on my own /my own") Chris Martin pazar választ ad mint helyi részeg és bél? torok? tüdőbeteg? amorózó: "Hello / Won’t you let me come in? / Lhuna, can’t you hear how much I’m suffering? / Hello /Won’t you let me know? / Cos I’m all alone / all alone". Az ember ugyan erőnek erejével próbál nem asszociálni, de eszünkbe jut a South Park azon része, mikor a fiúk Fánit az elefántot és Cartman Torkos nevű malackáját itatták addig, míg megtörtént vérnászuk az avaron, itt is kábé ez van. Belép tehát Chris Martin, aki, ha Kylie a falu kiscicája, hát nyilván a falu bikája, ilyen hanggal már csak vaskohó lehetne, ha nem bika, szóval bedülöngél a színre (remeg az egész pajta vagy ól vagy mittudomén) és végül szexuálisnak szánt gesztust gyakorolva (mert hogy ne felejtsük, erotikus a dal) ráül a macskára, aki nyög még párat, míg a bika talán észre sem véve az események ilyetén alakulását, tovább filozofál magában, majd a hegeli örök körforgás filozófiájának kicsit módosított (szintézismentes) változataként minden kezdődik előről, mintha mi sem történt volna. Kylie: "I don’t know what the time is / I don’t know where you’ve flown / And I don’t know why you’re so far / from home". Eddig rendben is lenne a dolog, nade ugye ha az ember már először is majd megfulladt a röhögéstől Chris Martin belépésekor, másodszorra azt várná, történik valami azon a bizonyos ponton, azon, amit már zsigerből érzünk, ahol nem kéne így belépni, mondjuk igazából azon a ponton sehogy se kéne, de ezt hagyjuk, szóval várunk valamit, de ekkor... nos ekkor az összeszokott társaság tévedhetetlen érzékkel a leghumorosabb verziót választja: Chris Martin ugyanott, ugyanúgy és ugyanazzal a szövegrésszel MEGINT belép, kész, itt már a taknyunk is a bokánkon csorog a röhögéstől, hogy egyáb testnedveket most ne említsek, ezt tényleg nem lehet kibírni, ha valaki egyszer elesik egy banánhéjon, a szánkat húzzuk, hogy ennyi a poén?, viszont ha ötször esik el rajta, meghalunk a röhögéstől, na ez van most, a pajta összedől és az agonizáló macska és a szexuálisan unott falubika együtt éneklik el a miniatűr opera zárósorait bizonyos Lhuna szagáról és ízéről.

Ez volt tehát a túl szexi szám, ami persze érthető, a Coldplay frissen (újra)felfedezett jóízlése nem engedhetett ekkora kupac, a talicska aljára száradt szart publikálni, legalábbis a jól sikerült idei lemezeken nem. Ez a kakofón összevisszaság, ami ez esetben a túlzott erotikus töltet jelszavával kímélte meg magától a Viva la Vidát és a Prospekt's Marcht azonban felvet mégis egy kérdést: van aki erre tényleg felizgul? Csak mert ha igen, ha létezik olyan emberi jellegű organizmus, ami erotikusnak tartja ezt a leírhatatlan, ritmustalan, minden hangfekvésből alul-felül kilógó hangorkánt a harákoló Chris Martinnal, aki minimum egy kettévágott, náthás vadászgörény utolsó kétségbeesett jajveszékelését idézi meg utánozhatatlan énekrészével, szóval ha van, aki erre gerjed, az vagy keresse fel az első közelében lévő mentálhigiéniai segélyközpontot, vagy (nőneműekre célozván itt) ugorjon fel hozzám, a dal megvan és le nem törölném a világ minden pénzéért. Különben ki hinné el, hogy létezik ilyen.