Vannak olyan lemezek, amiknél nem érdemes megnézni a tracklistet. Egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak a számok címére. Ritka az ilyen eset és nem is tudom, hogy jó-e vagy rossz. Így vagyok én mindenesetre a Together, Through Life-fal is, ami, leírni is nehéz: Bob Dylan harmincharmadik lemeze. Most komolyan, mit várhatunk harmincharmadikra? Valami olyat, ami még nem volt a harminckét korábbi hanghordozó valamelyikén? Nem nagyon. Dylan azonban más kategória. Nem tartozik napjaink ide-oda evickélő popsztárkái közé, akik néha kifognak egy-egy hullámot, máskor elsüllyednek, ha ők olyanok mint a szörfösök, nos, Dylan hajóskapitány. Ő ugyanis (nem mondok ezzel sok újat) legenda, méghozzá élő. Ebből kifolyólag nem kell állandó újításra törekednie, nem kell háromévente újrapozícionálnia lírai hangját és zenei stílusát, pusztán elég azt csinálnia, amit mindig is, amihez a legjobban ért, csak azt jól. Gyerekkoromban hallgattam úgy a zenéket, mint most ezt az albumot, valamilyen összefolyó masszaként, végtelen, átragadó hangulatfolyamként. Persze, hogy most érdem-e ez, vagy csak azt jelentené, hogy unom, esküszöm, nem tudnám megmondani. De azt azért ne hagyjuk ki a képletből, hogy harmincharmadikra ez a legtöbb, amit egy előadótól várhatunk. Már csak nagyon mellékesen tenném hozzá, hogy több talán nem is nagyon kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése