Sokféle ember van, de az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy kettő. Jelen esetben az egyik halmaz, aki isteníti a Depeche Mode-ot, a másik szerint pedig mindig is egy kalap felfújt szarkupac volt ez a zenekar Violatorral gót szintipoppal indzsoj dö szájlönsszel bonanzabanzájjal (végképp) együtt. Néha azonban születhetnek átmenetek ilyen élesen szembenálló lövészárkok közt is. Nehezen hihető tán, mégis igaz, hogy ez életem első DM-lemeze, amit különösebb ízlésgörcs, ráncolt szemöldökök és ökölbe szorult gyomor nélkül is végig tudtam hallgatni. Sőt, még tetszett is. Miben lehet a titok? Isten tudja. Az mindenesetre biztos, hogy életem első pozitív Depeche Mode élménye egy Enjoy the Silence remix volt, amiről már akkoriban is eretneknek számító módon megállapítottam, hogy sokkal jobb, mint az eredeti. Na kábé így szól most az egész lemez. Ez persze sok tősgyökeres rajongónak jelenthet árulást, higulást, romlást satöbbit, én mégis úgy érzem, hogy a rég (és sokáig reménytelenül) remélt megújulás, a kétezres évekhez való nagynehezen megtörtént alkalmazkodás következett be a zenekarnál. Nevezetesen, a nyolcvanas (és részben a kilencvenes) éveket meglovagoló és nem túl népszerű véleményem szerint kreatívan mindig is elég lusta együttes rádöbbent, hogy a kétezres éveknek már jóformán vége, anélkül, hogy bármi maradandót csináltak volna, na akkor legalább a végén illenék odabaszni, nemde? És hát ihajcsuhaj, lemez szinte minden dala üt (ironikus módon pont a Wrong kislemez a legkevésbé, nagyon kilóg a sorból lefelé) és még össze is áll az anyag egésszé. Az elektronika végre nem diszfunkciós plöttyögés, hanem rafinált, mégis elegáns kattogás, de ami még nagyobb dolog, Dave Gahan hajlandó énekesként működni, nemcsak egy egóbajnok önelégült idiótaként. Hihetetlen, mik történnek még 2009-ben is a nap alatt! Egyébként csak zárójelben jegyezném meg, hogy aki meg szeretné érteni a Head távozása óta feltűnően agonizálva nyüglődő KoRn törekvéseit, hallgassa meg erről a lemezről a Little Soul című dalt, na Munkyék is valami ilyet akarnának csinálni, ha nem nagydarab zajongó mamlaszok lennének, akiknek egy dolog megy igazán autentikusan és jól: a nagydarab zajongó mamlaszkodás. Azonban, hogy egy zárógondolat erejéig visszatérjünk a DM-hoz: az idei évi zenefelhozatal bár nem gyenge, nem is túl izmos, főleg a nagymenő papírforma sztárzenekarok esetében, akik rendre maguk alatt teljesítettek eddig az év folyamán. Ebből a szempontból is fegyvertény a Sounds of the Universe, a Depeche Mode ugyanis nemcsak a szokott formáját hozta, hanem annál jóval többet is, egy hallgatható, mi több, kifejezetten jó lemezt. Focicsapatok esetében ilyenkor szoktak dobogós esélyekről pletykálni kezdeni. Tekintve, hogy év végén a Falsnak is lesz egy amolyan besztof listája, mint tavaly, meg azelőtt is, nem árt talán most is a dobogót emlegetni, legalábbis egyelőre és fű alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése