Nem akarom magamat ismételni, a Kasabian előtörténetének szigorúan szubjektív olvasata itt olvasható. Innentől foglalkozhatunk kizárólag az új lemezzel és mielőtt elkiabálnánk a végeredményt, menjünk most trekkről trekkre, egyrészt, mivel ilyet már úgyis rég nem csináltunk, másrészt meg mert a Kasabian megérdemli. A korongot nyitó Underdogról már a promóciós EP óta tudjuk, hogy nagyon üt, a Where Did All Love Go viszont bizonyított: nagyszerű darab, kevésbé sötét színezetű mint a zenekar átlaga, viszont energikus és dallamos, kiváló ötlet volt az Underdog után rakni. A kiváló ötletet pedig még kiválóbb lemezrendezési eljárás követi: nevezetesen a Swarfiga kétperces pszihedéliája, egy rövid instrumentális szösszenet, ami a már ugyancsak korábbról ismert Fast Fuse-ba vezet mind zeneileg, mind hangulatilag maradéktalanul, bár a szám önmagában is emlékezetesen jóra sikerült. Pont a Fast Fuse az a dal, ami a Kasabian és a különböző műfajok viszonyának végiggondolására ösztökélt, nevezetesen, hogy ebben a zenekarban van egy csipet mindenből, ami sok pályatársa csak próbál, illetve szeretne lenni a Kaiser Chiefstől egészen le az aldunáig. A Fast Fuse-t a Take Aim követi, ami bár ugyancsak hű a Kasabian zenei gyökereihez, eggyel azért még szélesebbre feszíti a palettát, elsősorban a női vokálok miatt. Ezek után két olyan trekk is következik, amelyekben igen erősen érződik a The Last Shadow Puppets (vagy legalábbis Alex Turner) hatása: az akusztikus/rafinált Thick as Thieves és az ismét enyhén pszihedelikus, félig címadó West Ryder / Silver Bullet. A Vlad the Implaerről egyszer ugye már megírtuk, hogy messze nem a zenekar legjobban sikerült alkotása, a lemezen azonban tökéletesen funkcionál, a Silver Bullet artisztikus furcsaságát bumfordi egyértelműséggel ellenpontozza a diszkós megszólalás. Az első igazi gyengébb pont itt jön azonban: a Ladies and Gentleman (Roll the Dice) egy közepes zenei ötlet olyan (a zenekarra egyáltalán nem jellemző) rossz stílusérzékkel lett kidolgozva: mintha Angelo Badalamenti és John Lennon próbálná közös erővel mesterségesen előállítani a földkerekség legsablonosabb lassú számát és sajnos menne nekik. Értjük mi, kell a líra, meg nem lehet végigdiszkózni egy egész lemezt (nem lehet?) de ez azért sok, pláne a Vlad után, túl éles is a váltás és le is lepleződik a matematikai pontossággal előállított koncepció is: kell ide egy amolyan édesbús cukor kis lassú szám. Nos, tisztelt zenekar, nem kell. Mindegy, ugorgyunk. Ha már John Lennon hommage (vagy legalábbis erős utánérzés), sokkal inkább a Secret Alphabets ajánltatik, egyértelműen jobb dal az előzőnél. A Fire-ről is írtunk már korábban és a vélemény furcsamód mit sem változott, jó dal, de semmi különös igazából, a Happiness pedig szép, szép, de ilyen nagy stiláris kanyart a soul-gospel satöbbi nagy zongorás tapsolós kórusos érzelmes zene irányába csak két zenekar tudott bevenni gerinctörés nélkül, egy szám erejéig a Blur (Tender), lemezszinten pedig a tavalyi év egyik legüdébb színfoltját szolgáltató Razorlight (Slipway Fires). A Kasabian, bár valóban nagyszerű zenekar, mikor a saját területén mászkál, azért nem egy Blur vagy Razorlight - legalábbis egyelőre. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum pedig összességében az utolsó számok felé leereszt egy cseppet, és bár a lemez ettől még a teljes képet nézve nagyon jó (és méltán jelöltetett, méghozzá komoly esélyesként az idei Mercury Prize-ra), azért még nem tart ott ahol az első. Már majdnem megvan viszont a kezdeti színvonal, ami az Empire album után igen szép mentésnek minősül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése