A legtöbb Sigur Rós rajongó vérnyomása kétszáz fölé ugrik, ha kedvenc együttesk új lemeze kapcsán a már unásig ismételt Animal Collective párhuzamot veti föl valaki, méghozzá igazuk is van, a párhuzam csak halványan és néhány számban (Gobbledigook, Inní mér syngur vitleysingur, Við spilum endalaust) érvényesül, így most el is tekintenénk a további ragozásától.
A legfeltűnőbb változás talán a vitalitás megjelenése a Sigur zenéjében, az életöröm, életszeretet nem csak apró, finom fényes tetejű dúrharmóniákban jelenik meg, hanem szinte kiárad a lemezből, mint a Festival hosszasan hömpölyögve erősödő, majd gyakorlatilag felrobbanó riffje. Nem mintha a korábbi évek Sigur Rósára nem a körülményesen (ám a világon talán legszebben) szarakodás, majd egy ponton feltartóztathatatlanul feltörő climax lett volna jellemző, de most az egész procedúta valahogy más, másra van ugyanis kihegyezve. Ilyenek talán az izlandi hippik, mint 2008-ban a Sigur, szertelenek, hangosak, életvidámak és gyönyörű zenét csinálnak. Már maga a tény, hogy nem mindegyik trekk után rezeg ott a szemünk sarkában a könnycsepp, figyelemreméltó, pláne, ha számításba vesszük, hogy a Hvarf/Heim gyűjteményében megörökített akusztikus (és tokos és vonós) kalandozások átörökítése milyen nagy kísértést jelenthetett szívszorítás-ügyben Jónsiéknak.
Furcsa pont a nagyszabású és a maga monumentalitásában, érettségében lenyűgöző Takk lemez után ilyet kijelenteni, mégis igaz: a Sigur még érettebb, intelligensebb zenekar lett, akik megtanulták le is vedleni (legalábbis - nagyon helyesen - részben) a régi kliséiket, kihozva azokból maximumot és teret engedve valami újnak és értékesnek. Ilyen szellemben javallott tehát hallgatni a Með suð í eyrum við spilum endalaustot, szerkesztettségben és koncepcióban ugyanis még nem ért fel az utolsó szögig megtervezett Takk és Ágætis byrjun szintjére, de ez talán nem is akkora probléma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése