A The Cure már az előző, selftitled lemezével bebizonyította, hogy nemcsak legendaként, de aktív zenekarként is helye van a kétezres évek legfontosabb bandái közt. A 4.13 Dream kezdése egészen pompás: az Underneath the Stars a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára, a Disintegration és a Wish lemezek világába repít vissza, nosztalgikus, visszhangos rívörbös melódiák alapozzák meg a hangulatot, melyben azért a négy évvel ezelőtti (az a bizonyos The Cure című), szerény véleményem szerint igencsak alulértékelt lemez nagyszerűre polírozott hangzásvilága is visszaköszön. A The Only One (haladjunk akkor már trackről trackre, úgyis rég tettünk ilyet már és valamennyire a lemez struktúrája is erre késztet) bizonyára az oldszkúler Cure rajongók kedvence lesz, már kislemezként is megállapíthattuk róla, hogy a hangzása a zenekar klasszikus vonulatába illeszkedik, a dallam és az előadásmód is pazar, ismét öregbítettetett tehát a legendárium. (A korábban kislemezként megjelent négy dal új mixei a lemezverzión sem különböznek lényegesen, ami szabad füllel, első pár hallásra mégis változásként állapítható meg, minden esetben pozitív, tehát a lemezen hallható változatok jönnek ki győztesen a kislemezeken hallható mix13-akkal szemben.) Igazán fülbemászó gitárbontogatást kapunk a The Reasons Whyban is, ez a vonulat amúgy is jellemző a lemezre, mármint a fülbemászás, mintha a rázósabb, kísérletibb és sötétebb tónusú dalok kerültek volna a négy évvel ezelőtti korongra, ami ezáltal valamivel érdekesebb és (számomra) szerethetőbb lett, ez viszont profibb és a többség számára szerethetőbb és fogyaszthatóbb, ami valljuk meg, igencsak rendjén van, egy kísérletibb után egy poposabb lemez, gyanítom, ez egy az idők végtelenségéig elviselhető sorminta, pláne olyan ihletetten szép számokkal, mint a The Reasons Why. Ahogy azt már a korábbi kislemezdömping alapján is sejteni lehetett, az új album mélypontja a Freakshow lesz. Bár a végeredmény itt is eggyel jobban szól mint a korábbi mixen, a dal maga gyenge, említésre sem igen méltó, kár, hogy nem valamelyik béoldal került a helyére. Természetesen a 4.13-on sem tökéletes minden dal és nem csak a Freakshow miatt, a kép mindenképpen vegyes, de az előbbit leszámítva nem futunk össze közepesnél gyengébb szerzeménnyel, ami elég jó hír. A töltelékek közé tartozik a Sirensong is, olyan fajta szám ez, mint a sorozatok filler epizódjai, nem eleme a fősodornak, nem viszi előre a cselekményt érdemben, de árnyálja a képet: ez esetben a teljes lemez bensőséges atmoszféráját fényezi, pont mint a Real Snow White. Meglehetős szerkesztési bölcsességre vall, hogy a gyengébb szerzemények kerültek előre a lemez első felére, de csak két nagyon ütős opus után, illetve, hogy a korábban megjelentetett négy kislemez nem feltétlenül az LP négy legjobb dala. Marad tehát még puskapor a tárban. Méghozzá mennyi! A Hungry Ghost ugyanis talán csúcspontként is megnevezhető, ez a mindenképpen figyelemfelkeltő, varázslatos darab jelenti a 4.13 közepét. No nem mintha itt valami nagy szenzáció történne, kellemes csengésű gitáreffekt, feszes dob, Robert Smith a legjobb formájában a mikrofonnál, egyszerű, kjúros dallam, csak éppen valahogy minden éppen összeáll, méghozzá jobban, magyarul összébb áll mint az album többi dalában és méghozzá pompás arányérzékkel kotyvasztva. A színvonal lényegében nem csökken sokat a továbbiakban sem, a Switch finom diszkóelektronikája üdítő változatosságot jelent a sok szomorkás szám tengerében, bár kétség kívül nem ártott volna egy kicsit változatosabbra írni, ez a szám is ékes példája annak, hogy egy jól belőtt gitáreffekt némi pittyegéssel azért nem tartja fenn az izgalmi faktort 3 perc 42-n keresztül. Ugyancsak ismerhetjük már a The Perfect Boy című felvételt, amely leginkább mintha a The Only One lassabb tempójú kistestvére lenne, hasonlóan hatásos, klasszikus Cure-hangvételű, elsőre fülbemászó felvétel, talán annyival több is, mint a kettes track, hogy visszafogottságában, egy fokkal kevésbé slágeres mivoltában akár kedvesebb is lehet a nonkonformista kjurrajongók és grafomán botcsinálta lemezkritikus bloggerek szemében. Bár az ilyen megállapítások mindig már-már részlehajlásgyanúsak: a This. Here and Now. With You, anélkül, hogy harcban lenne a lemez legjobb dala címért, rokonszenves, bájos hangulatot teremt, a refrénje egyenesen olyannyira (nem találok jobb szót) elbűvölően fényes, emelkedett, meghatóan, egyszerűen szép, hogy nem lehet nem szeretni. Újabb, már ismert kislemez következik, a Sleep When I'm Dead, melyben a korábbi koncertverzióhoz képest kissé tompultak a rockos gitárhangzások, ilyen-olyan nehezen kihallható ravasz effektekkel fátyolosabb és sejtelmesebb lett a hangzás, ami egyértelműen használt a dalnak és bár kicsit úgy áll ez a fajta rockzene (elsősorban a gitárhangzás és a tempó bizarr és állandóan idegesítően figyelemreméltó összhatása) a The Cure-nak mint tehénen a gatya, a 4.13 hangzásvilágába valamilyen számomra érthetetlen módon mégis illeszkedik, sőt, még élénkíti is a helyenként kicsit besűrűsödő középtempós hangzást.
Érezhetően haladunk a lemez vége felé, a megszólalás megint ködösödik (és mivel a The Cure-ról van szó, nagyon is helyesen), a Scream hangulatos, széteső ritmusú, pszihedelikus futamai varázslatos eleganciával repítenek vissza az albumkezdő lelkiállapotba (Underneath the Stars) és ha már Scream, legyen valóban szkrím, Robert Smith lenyűgöző, mondhatni megbabonázó, több mint tíz másodperces (!) fájdalmasan elnyújtott üvöltése után szabadul csak el minden úgy istenigazából, na ilyet azért tényleg nem tudott volna a 2004-es lemez előtt csinálni ez a zenekar, ehhez valóban kellett az a bizonyos kirándulás a Korn/Slipknot/stb. producer Ross Robinsonnal, istenem, mit meg nem adnék egy teljes albumnyiért ebből a felszabadult, dekadens elmebajból. (Mellesleg, ha hihetünk kedvenc elkenődött sminkű frontemberünknek, az eredetileg duplacédésre tervezett kiadványból megmaradt mostani albumra kerültek a poposabb dolgok és minthogy béoldalakat is leszámítva 16 dal maradt kiadatlanul a mostani felvételekből, méghozzá a sötétebb tónusúak is, lesz mit várnunk a jövőben is. Az is igaz, hogy a The Cure 1992 óta hajlik arra, hogy csak négyévente jelentessen meg lemezt. Ugyancsak idevág, hogy a Bobby szerint minden idők legszomorúbb Cure-dalának tartott A Boy I Never Knew is felvételre került és - egyelőre - kiadatlanul pihen. Na hát hajrá.) A stílusosan elkeresztelt It's Over sajnos már nem nyújt igazi pluszt a korábbi élményekhez képest, zárószámnak mondhatni igencsak satnya, bár még kisugárzik rá a Scream pszihedéliája, a dolog már nem az igazi, gitárok berregnek ide-oda, a dob is csattog, Smith is ordibál, azzal a sajátságos, egyszerre nagyon idegesítő és imádnivaló affektálásával, ami más dalokban rendszerint hatásosabban sül el mint itt, de már nem történik semmi érdemleges, a lemez voltaképp már tizenkét számnál végetér, csak mint a levágott fejű tyúk maradéka, a korábbi váz még fut pár tiszteletkört. Vannak tehát még (még mindig!) vadhajtásai a The Cure-nak, elsősorban igaz stiláris dolgok ezek, de hát ez a zenekar sosem volt abban az értelemben szalonképes, ahogy például a Backstreet Boys sosem vétett a stílus elvárásai ellen, ezek azonban még a fájó mellényúlások (Freakshow, It's Over) esetén is nemcsak bocsánatos, de szerethető dolgok, egy emberi zenekar emberi kicsapongásai, amik nélkül bár ez a lemez is sokkal jobb lenne papíron, de bizonyíthatóan kevésbé emberi (=kevésbé szerethető) produktum is lenne. Hogy van ennél szerethetőbb Cure lemez ennek dacára is? Akad, nem is egy, de elhihetjük, a 4.13 Dream sem áll rosszul. Egyáltalán nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése