Kasabian: West Ryder EP

A Kasabian a végletek zenekara úgy látszik: vagy zseniális, vagy pocsék. Az volt legalábbis, mármint zseniális a bemutatkozás, a folytatás (Empire, 2006) azonban kritikán aluli, unalmas és semmitmondó. A 2008 eleje óta egyfolytában csúszó harmadik lemez azonban egyre bíztatóbb jeleket küld maga felől, ezek egyike (legfőbbike) a német Musikexpress c. lap mellékleteként kiadott West Ryder EP. A korongot nyitó szám, az Underdog a zenekar legszebb időszakát idézi, nevezetesen az öt évvel ezelőtti cím nélküli indulást, a zene nemcsak jó, de friss és megindító hangulatú, energikus és magával ragadó, mint minden jobban sikerült Kasabian darab. Ez az talán, amire ez a lemez rávezetett, illetve megerősített abbéli hitemben, hogy a Kasabian igazi ereje a ritmusszekcióban van, a torzított basszusban és frenetikus ritmus- és stílusérzékről tanúskodó dobokban (sőt, a meglehetős ritmikus ének is ezt erősíti). Ez mutatkozik meg az első szám után következő Fire-ben is, ami kábé onnan válik igazán értékelhetővé, ahol beindulnak a dobok is, a dal intrója kilóg előle mint egy jobbfajta lóláb. Az viszont meglepett, hogy az EP leggyengébb szerzeménye az agyonreklámozott promóciós kislemezszám, a Vlad the Impaler, kicsit egyhangú, kiszámítható és szedett-vedett, de a mienk, az Empire lemez számaihoz képest még bőven a zenekar jobban eltalált ötletei közt van. Ami azonban ennél is nagyobb meglepetés (és a Vladdal ellentétben egyértelműen pozitív), az a Black Whistler című béoldalas track. Olyan műfaji kitekintés ez az eddig meglehetősen szemellenzősen konzekvens Kasabiantól, ami már önmagában is nagy dolog, pláne mivel a korai Portisheadet idézik benne (egész pontosan mintha a Sgt Pepperen hallható John Lennon énekelne egy dalt a Portishead élén). A stílusidézés kiváló és nem merül ki olcsó koppintásban, továbbá érdekes új ízt hoz az együttes zenei világába, kár, hogy pont ez a dal nem lesz rajta a lemezen. Záróakkordként egy finom kis remixet kapunk Jacques Lu Cont-tól, aki az Empire lemez kevés értékelhető pillanatainak egyikét, a Me Plus One-t nyújtotta eredeti hosszának több mint háromszorosára (igaz, ugyanez az újragondolás megjelent már a Me Plus One kislemezverzióján is). A mix azonban olyan jó, hogy egyáltalán nem bánjuk a nyolc és fél perces trekkhosszt, sőt. Nagyon jó kis EP ez, ha a nagylemez is tartja majd ezt a színvonalat, nagyon örülhetünk. Ámen.