2008. október 12., vasárnap

30Y - No.4


A 30Y pechjére csinált egy nagyon jó lemezt – tavaly. Ezzel azonban most rendhagyó módon nem foglalkozunk, ami történt, megtörtént, a jelenre igyekszünk koncentrálni.
Nem indul túl jól a gyakorlatilag cím nélkül maradt negyedik (harmadik stúdió) lemez: a Hajóra szállt tipikus Y klisékből építkezik és bár nyilván sok rajongót örvendeztet a tény, hogy a pécsi srácok újabb sorlemeze indul zongorával, ennél több pozitívum (igaz negatívum sem) nem mondható el erről a számról. Annál inkább a Felhő című opusról, ahol már rögtön szembe (fülbe) tűnik a lemez két igen fontos jellemzője: Gradvolt Endre gitáros (a zenekar legérdekesebb/értékesebb tagja) minden eddiginél többet merít Kispál András gitárjátkából, ami önmagában ugyan örvendetes dolog, ám egy korábban a szaksajtó által már Kispál-epigonnak kikiáltott zenekartól talán túl merész húzás, másrészt feljegyezhetjük magunknak, hogy ismét divat lett a beat, méghozzá magyar módra. Az Illés együttes hangzás- és dallamvilága ezen az albumon ugyanis legalább olyan lényeges (ha nem épp lényegesebb) összetevő, mint a már megszokott Kispál, Blur, Radiohead, Nirvana, Pearl Jam stb hatások. Hogy valóban pusztán divatkövetés van a több mint negyven éves dallamvilágok leegyszerűsített, már-már karikírozó (a jellemzőket elnagyolva és eltúlozva átvevő) felkarolásában, vagy némi parodisztikus diák(szerű)csíny is, nevezetesen, hogy milyen vicces és ciki ez a retrónak nevezett dolog, mondjuk mi, eredeti és mindent tudó fiatalok, nem tudjuk, talán jobb, ha nem is akarjuk tudni. A 30Y azért természetesen mindenek előtt továbbra is az átlagos (vagy az alatti) intelligenciájú tinilányok kedvence, amiről részben tehetnek is, részben nem, de mindenesetre ismét biztosra mennek, például Beck Zoltán olyan soraival mint hogy: „Mindenki, mindenki úgy nyel, ahogy nyalat / egy fecske, egy fecske nem csinál nyarat / két fecske, két fecske nem csinál telet / mindenki, mindenki úgy nyal ahogy nyelet”. A dalszövegek általános romlása sajnos nem is csak egyszeri eset, a témaválasztással leggyakrabban különböző tinédzser életérzéseket és problémákat megcélzó énekes szellemessége mintha fogyni látszana, amiért igen nagy kár, tekintve, hogy ez (volt?) a zenekar egyik legkomolyabb fegyverténye. Hogy azért még nincs veszve minden, az olyan dalszövegek bizonyítják, mint a finoman szarkasztikus és (ön)ironikus Rubikernőé („Bárhogy is forgatom, nem volt mindig bánat / egy oldalát raktam ki a rubikkockánat / nincsen történetem, csak úgy kitalálom, / kitaláltam, nem is volt családom”), vagy a kicsit átdolgozott (mégpedig nagyon is följavított) Azt hittem érdemes zárósorai („…mindenhogy hiába / van ez a szar élet, bár szebb is lehetne / ha nem volna kényszer, hogy minden szar este / eljátsszam, milyen szar nekem ez az élet, hogy / örülj, ha hozzá méred majd a tiédet”), ahol előtör Beckből az énekesen túl az igényes szövegíró is, aki a kamaszközönség meghatásán túl is szándékszik mondani valamit.
Zeneileg a beat mellett a másik fő csapásvonal a SeattleSound, a grunge, mint például a lemez egyik mélypontjául szolgáló Kutyák meg emberek Nirvana-áthallásos riffje (ugyanezt az elgondolást lásd kiválóan megvalósulni: Queens of the Stone Age: 3’s & 7’s). A jobban sikerült közepesek mellett (mint az ugyancsak erősen kispálos Gyújtósnak jó, vagy a nehezen értelmezhető Dajkák meséje katyvasza) azért akadnak kifejezetten zseniális szerzemények is, mint a Szenes, a Felhő és az Azt hittem érdemes, a három igazán lényeges darab, illetve a kicsit gyengébb szinten, de még mindig elég sok kellemes meglepetést nyújtó Karambol (rokonszenves posztmodern gesztus a megcsúszótű-effekttel gyakorlatilag áttekert gitárszóló), vagy a Kifelé nem, befelé nem.



Hogy az örömünk (mert hogy a lemez egészében véve kellemes élményt nyújt, a számok együttesen erősítik egymást) ne legyen maradéktalan, az olyan fájó mellényúlások gondoskodnak, mint az együttes fennállásának legszarabb dala, az Olyan csak olyan, vagy az összecsapott befejezés, a Kerticsap (ha nem tévedek nagyot a vélt koncepciót illetően, hasonlóan akarhatták lezárni a fiúk a lemezt, mint anno a már sokat emlegetett Kispál és a Borz a Holdfényexpresszt, mindenesetre akár így van, akár nem, kár, hogy nem sikerült olyan színvonalúra a zárószám).
Na most venném elő még egy gondolat erejéig a tavalyi Semmi szédítő magasság lemezt, amely a maga nemében már igen közel merészkedett a tökéletességhez, dacára az első traktusban hallható sok popzenei gesztusnak. Ehhez a lemezhez képest mindenképpen visszalépés a No.4, pusztán azért, mert kevesebb rajta a jó (vagy nagyon jó) szám, és még kifejezetten gyenge is került rá, nem is egy. A zenehallgatás azonban nem egyenlő az állandó méricskéléssel, az új lemez jó, bár talán még egy évnyi irogatással és zeneszerzéssel lényegesen jobb is lehetett volna. Reméljük, legközelebb így is lesz.

3 megjegyzés:

t írta...

első :)
nem kritizálom a kritikádat.
hiába, szakértő fülekkel (nekem is vannak olyanok :) sok helyen bele lehet kötni. első hallgatásra tök nem tetszett a lemez, aztán fülhallgató, empéháromlejácccóú, és azóta ki se jön... se a fülhallgatóból, se a fülemből. hiába a magukban elég semmilyen szövegek, a zene által értelmet nyernek, és teljes egésszé lesznek. a zenét szanaszétpumpálja a szöveg, a szöveget meg szanaszétpumpálja a zene. nekem. a szívemben van, nem is a fülemben.

Unknown írta...

Abban egyetértek, hogy alőző lemez jobb volt, illetve a retrós meglátásod is helyénvaló. Viszont az utolsó dal nem összecsapott, csak félbehagyott. Ezt úgy szokták koncerten előadni, hogy egy másik zenekar (most nem jut eszembe a neve) számával kötik egybe. Az igaz, hogy így elég furán van vége a lemeznek. Az olyan, csak olyat nem érzem rossznak. Az tény, hogy zeneileg kidolgozatlan, de a téma szerintem indokolja ezt. A refrént sajnálom, mert eredetileg nem így volt, és nekem a régi jobban tetszett. Azt meg nem értem miért abból indulsz ki, hogy tinicsajok ugrálnak az első sorban. A U2ra (és még jó sok zenekarra) is ugrálnak tinik... akkor ők is csak a megható baromságokkal akarják meghatni őket. Szerintem nagyon elgondolkoztató és érzelemmel teli dalszövegeik vannak a y-éknak. Néha talán öncélú, kicsit kusza, de nem próbál őszinte lenni és szubjektív témákkal előállni.
Egyébként nem rossz kritikát írtál. Respect

Unknown írta...

"nekem. a szívemben van, nem is a fülemben."

én is ezt akartam mondani:)