Tartozom egy vallomással. Ez fennállásom első Keane lemeze, amit megpróbálok végighallgatni. Nem ígérem, hogy egyben nem az utolsó. A korábban a vidám hobbitok szerelmes / melankolikus életérzését megéneklő fura brit srácok mostanra odáig jutottak, hogy egy kezdetben angolszász bandákat majmoló amerikai együttest majmolnak. A kígyó elérte a farkát és harap. Meglepő, de a The Killersről van szó. És ami jól áll (méghozzá piszkosul jól) a Sam’s Town csúcslemezt író amcsi zenekarnak, a Keane előadásában, pont ez a gyomorforgatóbb. Keserédes, ám mindig túlcukrozott vagy savanyított, zongoraalapú popballadák avatott művészei olyan ellenszenves katyvasszá bírták gyúrni a The Killers elegánsan formaművész vegaszi homopop stichjét, hogy így utólag újraértékelve – önhibáján kívül, kizárólag az esetünkben tárgyalt lemez miatt – a Killershöz sem marad már sok kedvünk, meg úgy általában semmihez sem.
A Keane már anno indulásakor is nagy élvezettel borzolgatta az igényes zenék kedvelőinek kedélyét, azzal például, hogy képesek voltak a második-harmadik lemezére a Radiohead hangzását szelídebbé fésülő Travis és a U2 (mármint a U2 rosszabb pillanatainak) közös nevezőjévé züllött Coldplayből is egy még nyálasabb verziót kisajtolni. De ha tudtuk volna, mi jön, bizony megbecsültük volna az erős dob-zongora alapokon nyugvó, szigorúan gitármentes és a nem túl bizalomgerjesztő fejű énekes két-három hangnyi terjedelemben megírt vokáljaival teletűzdelt opusokat. Aki meghallgatja az amúgy nagyon helyénvaló módon Better Than This (Jobb ennél) címre keresztelt szerzeményben a szintetizátorok nyávogását, mindent megért (egyben öregszik is rögtön minimum negyven évet). A Keane pompás piaci vállalkozásnak indult, volt is felvevőpiaca, nevezetesen azok a hamvas tinilányok, akiknek már a U2, a Travis, a Coldplay, vagy akár a Westlife popzenekar is túl elvontnak és artisztikusnak bizonyult. Az már igazán nagy tett viszont, hogy még egy ennyire híg zenekar is bukni tudjon, nevezetesen a második, Under the Iron Sea című lemezével. Hogy ezzel mi lesz, ki tudja? Kit érdekel? Amiért mégis foglalkozunk a Keane lemezével, túl az ösztönösen feltörő düh levezetésének legegyszerűbb módján, az, hogy híven érzékeltessük, mit nem szabad, és ahogy mondom, ténylegesen nem szabad csinálni, ha már az ember azzal bünteti a közvetlen környezetét, hogy zenei pályára lép. Mert ha valahol legalább megmutatkozik a koncepció csírája, tehát van egy elképzelés, ami szarul sül el, mint az első, vagy a negyedik számban, az még némi szánalomból eredeztethető szimpátiát is kiválthat, na de mit kezdjünk például az olyan darabokkal, mint a címadó Perfect Symmetry (tehát Tökéletes szimmetria, na nekünk legyen mondva – mellesleg nem szokásom lefordítani a címeket, de jelen esetben attól tartok, még egy receptív réteget szánthatunk ezzel a gesztussal a tűrőképesség sírhantjára, elnézést a képzavarért)? Nyilván a lemezen ötödik sorszámmal feltüntetett dal meghallgatása (amennyiben sorrendben haladunk, vesztünkre) feltételez már másik négy meghallgatott Keane számot, tehát valóban nehezen várhatjuk el, hogy még gondolkodásra képes agysejteket tudjunk mozgósítani, tehát, lehet, hogy a mi késszülékünkben van a hiba, de egyszerűen nem értem, sőt, zeneileg nem érzem, sem elzsibbadt érzékeimmel, sem leblokkolt szürkeállományommal, hogy mi folyik vagy legalább akarna folyni itt. A többi helyen legalább átlátni véljük a dolgot: a zenekar véletlen katasztrófakért egyetlen egy alkalommal a közös büdzséből beruházott egy jó lemezre (Sam’s Town) aminek a nem értése sosem látott kegyetlen bosszúreakcióként kulminálódott, ez a Perfect Symmetry. (Ön- és környezetkímélő üzemmódban élők számára ajánlatos az album öt másodperces tömény összefoglalása, mely megcsodálható a You Don’t See Me című dalban 02:19 és 02:24 közt.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése