Kevésbé dögös és feszes a hangzás mint a nagy hatású pályatárs Franz Ferdinandnál, sehol az Arctic Monkeys vagy a Bloc Party slágeressége, a szekundér zenei hatások – ezesetben a The Smith (ld. Like it too Much), a Strokes (Never Miss a Beat) és a The Enemy (Can’t Say What I Mean) – is tompán köszönnek csak vissza, messze nem olyan nyíltsisakos a koppintás (na jó, ihletődés) irányvonalainak felvállalása, mint mondjuk az Oasis esetében. Mit is szeretünk akkor a Kaiser Chiefsben? Talán a kreativitásukat és azt a páratlan túlélnitudásról árulkodó képességüket, hogy a már amúgy is súlyosan túltelített angolszász könnyűzenei piac állandó könyöklései közepette is még mindig a saját útjukat járják – legalábbis többnyire. A Never Miss a Beat, Can’t Say What I Mean, Half the Truth potenciális slágertengelyre felhúzott, mindössze harmincötperces hangzóanyag ideális termékhez híven változatos és maradéktalan szórakozást nyújt, mindenfajta védjegyszerű hangzástól és kiszámítható kliséktől mentesen, ha nem tudjuk előre, hogy egy adott zenekar lemezét hallgatjuk, simán elhihetnénk, hogy egy aktuális indie/britpop válogatáslemezzel van dolgunk. A dolog szép is, jó is, azonban valami, illetve egészen pontosan két valami is fájón hiányzik: nevezetesen némi kohéziós erő, ha nem is védjegy, de legalább nagyjából beazonosítható (megjegyzhető, megkülönböztethető!) hangzásvilág kialakítása, illetve a frissesség, a lelkesedés érzete. Én legalábbis egy (legjobb értesüléseim szerint még) ereje teljében lévő zenei csapásvonal immáron megfáradt utolsó lehelletét hallom még egy újabb tiszteletkört sercegni ezen a lemezen, mintha az amúgy ötletgazdagság terén jól elersztett zenekar nem tudna (akarna? merne?) át (sőt, túl)lépni az indie-dimenzió határain és tehetetlenségében – jobbhíján – azért még elüti az időt egy újabb lemezzel, valahogy mégiscsak el kell tölteni ezt a pár földi évet. Ahogy Lovasi András is énekli: „Semmi hívogató / semmi betöltetlen / nincs lehetőség, minden kész”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése