The Cure: 4.13 Dream

A The Cure már az előző, selftitled lemezével bebizonyította, hogy nemcsak legendaként, de aktív zenekarként is helye van a kétezres évek legfontosabb bandái közt. A 4.13 Dream kezdése egészen pompás: az Underneath the Stars a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára, a Disintegration és a Wish lemezek világába repít vissza, nosztalgikus, visszhangos rívörbös melódiák alapozzák meg a hangulatot, melyben azért a négy évvel ezelőtti (az a bizonyos The Cure című), szerény véleményem szerint igencsak alulértékelt lemez nagyszerűre polírozott hangzásvilága is visszaköszön. A The Only One (haladjunk akkor már trackről trackre, úgyis rég tettünk ilyet már és valamennyire a lemez struktúrája is erre késztet) bizonyára az oldszkúler Cure rajongók kedvence lesz, már kislemezként is megállapíthattuk róla, hogy a hangzása a zenekar klasszikus vonulatába illeszkedik, a dallam és az előadásmód is pazar, ismét öregbítettetett tehát a legendárium. (A korábban kislemezként megjelent négy dal új mixei a lemezverzión sem különböznek lényegesen, ami szabad füllel, első pár hallásra mégis változásként állapítható meg, minden esetben pozitív, tehát a lemezen hallható változatok jönnek ki győztesen a kislemezeken hallható mix13-akkal szemben.) Igazán fülbemászó gitárbontogatást kapunk a The Reasons Whyban is, ez a vonulat amúgy is jellemző a lemezre, mármint a fülbemászás, mintha a rázósabb, kísérletibb és sötétebb tónusú dalok kerültek volna a négy évvel ezelőtti korongra, ami ezáltal valamivel érdekesebb és (számomra) szerethetőbb lett, ez viszont profibb és a többség számára szerethetőbb és fogyaszthatóbb, ami valljuk meg, igencsak rendjén van, egy kísérletibb után egy poposabb lemez, gyanítom, ez egy az idők végtelenségéig elviselhető sorminta, pláne olyan ihletetten szép számokkal, mint a The Reasons Why. Ahogy azt már a korábbi kislemezdömping alapján is sejteni lehetett, az új album mélypontja a Freakshow lesz. Bár a végeredmény itt is eggyel jobban szól mint a korábbi mixen, a dal maga gyenge, említésre sem igen méltó, kár, hogy nem valamelyik béoldal került a helyére. Természetesen a 4.13-on sem tökéletes minden dal és nem csak a Freakshow miatt, a kép mindenképpen vegyes, de az előbbit leszámítva nem futunk össze közepesnél gyengébb szerzeménnyel, ami elég jó hír. A töltelékek közé tartozik a Sirensong is, olyan fajta szám ez, mint a sorozatok filler epizódjai, nem eleme a fősodornak, nem viszi előre a cselekményt érdemben, de árnyálja a képet: ez esetben a teljes lemez bensőséges atmoszféráját fényezi, pont mint a Real Snow White. Meglehetős szerkesztési bölcsességre vall, hogy a gyengébb szerzemények kerültek előre a lemez első felére, de csak két nagyon ütős opus után, illetve, hogy a korábban megjelentetett négy kislemez nem feltétlenül az LP négy legjobb dala. Marad tehát még puskapor a tárban. Méghozzá mennyi! A Hungry Ghost ugyanis talán csúcspontként is megnevezhető, ez a mindenképpen figyelemfelkeltő, varázslatos darab jelenti a 4.13 közepét. No nem mintha itt valami nagy szenzáció történne, kellemes csengésű gitáreffekt, feszes dob, Robert Smith a legjobb formájában a mikrofonnál, egyszerű, kjúros dallam, csak éppen valahogy minden éppen összeáll, méghozzá jobban, magyarul összébb áll mint az album többi dalában és méghozzá pompás arányérzékkel kotyvasztva. A színvonal lényegében nem csökken sokat a továbbiakban sem, a Switch finom diszkóelektronikája üdítő változatosságot jelent a sok szomorkás szám tengerében, bár kétség kívül nem ártott volna egy kicsit változatosabbra írni, ez a szám is ékes példája annak, hogy egy jól belőtt gitáreffekt némi pittyegéssel azért nem tartja fenn az izgalmi faktort 3 perc 42-n keresztül. Ugyancsak ismerhetjük már a The Perfect Boy című felvételt, amely leginkább mintha a The Only One lassabb tempójú kistestvére lenne, hasonlóan hatásos, klasszikus Cure-hangvételű, elsőre fülbemászó felvétel, talán annyival több is, mint a kettes track, hogy visszafogottságában, egy fokkal kevésbé slágeres mivoltában akár kedvesebb is lehet a nonkonformista kjurrajongók és grafomán botcsinálta lemezkritikus bloggerek szemében. Bár az ilyen megállapítások mindig már-már részlehajlásgyanúsak: a This. Here and Now. With You, anélkül, hogy harcban lenne a lemez legjobb dala címért, rokonszenves, bájos hangulatot teremt, a refrénje egyenesen olyannyira (nem találok jobb szót) elbűvölően fényes, emelkedett, meghatóan, egyszerűen szép, hogy nem lehet nem szeretni. Újabb, már ismert kislemez következik, a Sleep When I'm Dead, melyben a korábbi koncertverzióhoz képest kissé tompultak a rockos gitárhangzások, ilyen-olyan nehezen kihallható ravasz effektekkel fátyolosabb és sejtelmesebb lett a hangzás, ami egyértelműen használt a dalnak és bár kicsit úgy áll ez a fajta rockzene (elsősorban a gitárhangzás és a tempó bizarr és állandóan idegesítően figyelemreméltó összhatása) a The Cure-nak mint tehénen a gatya, a 4.13 hangzásvilágába valamilyen számomra érthetetlen módon mégis illeszkedik, sőt, még élénkíti is a helyenként kicsit besűrűsödő középtempós hangzást.



Érezhetően haladunk a lemez vége felé, a megszólalás megint ködösödik (és mivel a The Cure-ról van szó, nagyon is helyesen), a Scream hangulatos, széteső ritmusú, pszihedelikus futamai varázslatos eleganciával repítenek vissza az albumkezdő lelkiállapotba (Underneath the Stars) és ha már Scream, legyen valóban szkrím, Robert Smith lenyűgöző, mondhatni megbabonázó, több mint tíz másodperces (!) fájdalmasan elnyújtott üvöltése után szabadul csak el minden úgy istenigazából, na ilyet azért tényleg nem tudott volna a 2004-es lemez előtt csinálni ez a zenekar, ehhez valóban kellett az a bizonyos kirándulás a Korn/Slipknot/stb. producer Ross Robinsonnal, istenem, mit meg nem adnék egy teljes albumnyiért ebből a felszabadult, dekadens elmebajból. (Mellesleg, ha hihetünk kedvenc elkenődött sminkű frontemberünknek, az eredetileg duplacédésre tervezett kiadványból megmaradt mostani albumra kerültek a poposabb dolgok és minthogy béoldalakat is leszámítva 16 dal maradt kiadatlanul a mostani felvételekből, méghozzá a sötétebb tónusúak is, lesz mit várnunk a jövőben is. Az is igaz, hogy a The Cure 1992 óta hajlik arra, hogy csak négyévente jelentessen meg lemezt. Ugyancsak idevág, hogy a Bobby szerint minden idők legszomorúbb Cure-dalának tartott A Boy I Never Knew is felvételre került és - egyelőre - kiadatlanul pihen. Na hát hajrá.) A stílusosan elkeresztelt It's Over sajnos már nem nyújt igazi pluszt a korábbi élményekhez képest, zárószámnak mondhatni igencsak satnya, bár még kisugárzik rá a Scream pszihedéliája, a dolog már nem az igazi, gitárok berregnek ide-oda, a dob is csattog, Smith is ordibál, azzal a sajátságos, egyszerre nagyon idegesítő és imádnivaló affektálásával, ami más dalokban rendszerint hatásosabban sül el mint itt, de már nem történik semmi érdemleges, a lemez voltaképp már tizenkét számnál végetér, csak mint a levágott fejű tyúk maradéka, a korábbi váz még fut pár tiszteletkört. Vannak tehát még (még mindig!) vadhajtásai a The Cure-nak, elsősorban igaz stiláris dolgok ezek, de hát ez a zenekar sosem volt abban az értelemben szalonképes, ahogy például a Backstreet Boys sosem vétett a stílus elvárásai ellen, ezek azonban még a fájó mellényúlások (Freakshow, It's Over) esetén is nemcsak bocsánatos, de szerethető dolgok, egy emberi zenekar emberi kicsapongásai, amik nélkül bár ez a lemez is sokkal jobb lenne papíron, de bizonyíthatóan kevésbé emberi (=kevésbé szerethető) produktum is lenne. Hogy van ennél szerethetőbb Cure lemez ennek dacára is? Akad, nem is egy, de elhihetjük, a 4.13 Dream sem áll rosszul. Egyáltalán nem.

Foxboro Hot Tubs - Stop Drop and Roll!!!

Nincs túl sok írnivaló a Green Day új lemezéről, ha csak épp azt nem kezdjük boncolgatni, hogy miért kellett ebben a formában, tehát egy fiktív zenekar bőrébe bújva lemezt kiadni egy közönségkedvenc bandának? Gyanítom, pont azért, mert közönségkedvenc, mert az American Idiot lemez mondhatni túl jól sikerült anno a Green Day-nek és a srácok tudat alatt vagy valószínűleg inkább fölött nagyon is tartanak a folytatástól. Így hát mielőtt nekiállnak szembenézni azzal a teherrel, hogy az előző lemezük nem csupán egy talicskányi kétperces popdal és köztük pár jobb, pár közepes és egy-két gyengébb gyűjteményük, hanem egy könnyűzenetörténeti fejezet (ha belegondolunk, valóban ijesztő már maga a tény is), még visszaugranak 40-45 évet az időben és a Foxboro Hot Tubs tagjaiként szemérmetlen koppintásokat végrehajtva egy nagyon jót zenélnek. És tényleg, a Stop Drop and Roll retrógesztussal A és B oldalra osztott mindössze harmincegy perce alatt egyszer sem lankad a hangulat, érezhetően nagy élvezettel és felszabadultan zenélnek a (koncerten besegítő vendégmuzsikusokkal kiegészült) tagok. A tősgyökeres gríndéjeseknek hiányozhatnak ugyan a balladisztikus lassítások, az elfogulatlan zeneélvezőknél azonban nem feltétlenül merül fel ez a szempont. Ami már valamennyire zavaróbb, az az a tény, hogy majdnem minden számnál az az érzésünk támad, mintha ezt már hallottuk volna, és bár kritikák garmadája bizonyítja be, hogy ez nagyrészt valóban így is van, engem az foglalkoztat inkább, hogy ahol nincs is így (=nem koppintottak), ott is így van, legalábbis így érezzük. A Green Day ugyanis pont az eredetiségét és a kreativitását áldozta föl az időnyerésért cserébe, ezért nem adhatták ki ezt az albumot a Green Day név alatt, ezért ez az egész Foxboro cirkusz - szerintem. Mindenhol más zenék hatását érezzük, ahol nem is konkrét kikacsintásokat tapasztalunk (halljátok, hé, ugye hogy ez pont olyan, mint a...), ott is olyan fokú stiláris szolgalelkűséggel találkozunk, mint a hármas egység irodalmi regnálása óta csak alig néhányszor. Tehát Amerika legjobb pánkegyüttese miután az American Idiot lemezzel szétfeszítette maga körül a zenei skatulyákat és egy életre leszidolozta magáról a gyakran inkább pejoratív punk jelzőt - beatebb lett még a legvaskalaposabb beatzenekaroknál is. Nos, nem tudom, valóban ez volt-e az átmeneti névváltoztatás oka, de, ha ez volt az, nagyon helyesen jártak el Billie Joe Armstrongék, ugyanis Foxboroként egy nagyon kellemes és hallgatható kis lemezt dobtak össze, Green Day-ként viszont inkább szégyellniük kéne magukat.

The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement

Ha van olyan fiatal rockzenész, akitől nehéz lenne elvonatkoztatni a világ egyik legtehetségesebb embere címet, az Alex Turner, az Arctis Monkeys frontembere, aki a Rascals gitáros énekesével Miles Kane-nel alkotja az utóbbi idők egyik legjobb sideprojectjét (szupergruppját?), a The Last Shadow Puppetst.
Mindössze két nagylemez fűződik Turner nevéhez, ami az Arctic Monkeyst illeti (reméljük, mielőbb lesz ez három is, mindenesetre örömteli a hír, hogy a legendás és zseniális Josh Homme producerkedik a fiúk új anyagán), igazán nem mondhatjuk tehát, hogy mindent kiírt volna már magából ezzel a zenekarral, mégis úgy döntött, hogy csinál valami mást. Igaz, kérdés, hogy mennyiben más ez a valami más, mint az AM. A dalok mindenesetre hasonlítanak, elsősorban Turner összetéveszthetetlen vokáljai miatt, másrészt szerkezeti felépítésükben is. Ami az Age of the Understatementen kicsit kevesebb hangsúlyt kapott az anyazenekarhoz képest: a gitárjáték, holott két gitáros frontember dugta össze a fejét, a hangzás mégis sokkal nagyzenekaribb, mint amilyet ezektől a fasziktól várhatnánk, helyenként keleti hatások, orgonaszólamok, nagyzenekari aláfestések és még éppen elégséges western-folk hatás, kész a recept és valóban ínycsiklandó. A slágerek (The Age of the Understatement, Standing Next to Me, My Mistakes Were Made for You) slágeresek, de a többi dal is épp kellő mennyiségben ötvözi a slágeresséket a kellemmel, Kane és Turner legbrilliánsabb hangszere ugyanis a stílus és az arányérzék, ezért is lehet ez az album az idei (elég felemásra sikerült) év egyik legjobbja, a TLSP pedig a legjobb sideproject Damon Albarn két szépemlékű alkalmi zenekara (Gorillaz, The Good, the Bad and the Queen) óta. Bravó és lefelé azokkal a kalapokkal!

Év vége felé robogva

Minthogy nyakunkon a november, annak meg a december, ideje lassan számot vetegetni, de ami még fontosabb: pótolni az évközbeni hiányosságokat, így míg vágyakozó kezeink közé kerül a The Cure új anyaga (4.13 Dreams), pár már igen komolyan hiányzó kritikát helyezünk el itt, fontos lemezekről, amelyek a 2008-as év során jelentek meg, de valahogy szégyenszemre kimaradtak a szórásból - eddig.

30Y - No.4

A 30Y pechjére csinált egy nagyon jó lemezt – tavaly. Ezzel azonban most rendhagyó módon nem foglalkozunk, ami történt, megtörtént, a jelenre igyekszünk koncentrálni.
Nem indul túl jól a gyakorlatilag cím nélkül maradt negyedik (harmadik stúdió) lemez: a Hajóra szállt tipikus Y klisékből építkezik és bár nyilván sok rajongót örvendeztet a tény, hogy a pécsi srácok újabb sorlemeze indul zongorával, ennél több pozitívum (igaz negatívum sem) nem mondható el erről a számról. Annál inkább a Felhő című opusról, ahol már rögtön szembe (fülbe) tűnik a lemez két igen fontos jellemzője: Gradvolt Endre gitáros (a zenekar legérdekesebb/értékesebb tagja) minden eddiginél többet merít Kispál András gitárjátkából, ami önmagában ugyan örvendetes dolog, ám egy korábban a szaksajtó által már Kispál-epigonnak kikiáltott zenekartól talán túl merész húzás, másrészt feljegyezhetjük magunknak, hogy ismét divat lett a beat, méghozzá magyar módra. Az Illés együttes hangzás- és dallamvilága ezen az albumon ugyanis legalább olyan lényeges (ha nem épp lényegesebb) összetevő, mint a már megszokott Kispál, Blur, Radiohead, Nirvana, Pearl Jam stb hatások. Hogy valóban pusztán divatkövetés van a több mint negyven éves dallamvilágok leegyszerűsített, már-már karikírozó (a jellemzőket elnagyolva és eltúlozva átvevő) felkarolásában, vagy némi parodisztikus diák(szerű)csíny is, nevezetesen, hogy milyen vicces és ciki ez a retrónak nevezett dolog, mondjuk mi, eredeti és mindent tudó fiatalok, nem tudjuk, talán jobb, ha nem is akarjuk tudni. A 30Y azért természetesen mindenek előtt továbbra is az átlagos (vagy az alatti) intelligenciájú tinilányok kedvence, amiről részben tehetnek is, részben nem, de mindenesetre ismét biztosra mennek, például Beck Zoltán olyan soraival mint hogy: „Mindenki, mindenki úgy nyel, ahogy nyalat / egy fecske, egy fecske nem csinál nyarat / két fecske, két fecske nem csinál telet / mindenki, mindenki úgy nyal ahogy nyelet”. A dalszövegek általános romlása sajnos nem is csak egyszeri eset, a témaválasztással leggyakrabban különböző tinédzser életérzéseket és problémákat megcélzó énekes szellemessége mintha fogyni látszana, amiért igen nagy kár, tekintve, hogy ez (volt?) a zenekar egyik legkomolyabb fegyverténye. Hogy azért még nincs veszve minden, az olyan dalszövegek bizonyítják, mint a finoman szarkasztikus és (ön)ironikus Rubikernőé („Bárhogy is forgatom, nem volt mindig bánat / egy oldalát raktam ki a rubikkockánat / nincsen történetem, csak úgy kitalálom, / kitaláltam, nem is volt családom”), vagy a kicsit átdolgozott (mégpedig nagyon is följavított) Azt hittem érdemes zárósorai („…mindenhogy hiába / van ez a szar élet, bár szebb is lehetne / ha nem volna kényszer, hogy minden szar este / eljátsszam, milyen szar nekem ez az élet, hogy / örülj, ha hozzá méred majd a tiédet”), ahol előtör Beckből az énekesen túl az igényes szövegíró is, aki a kamaszközönség meghatásán túl is szándékszik mondani valamit.
Zeneileg a beat mellett a másik fő csapásvonal a SeattleSound, a grunge, mint például a lemez egyik mélypontjául szolgáló Kutyák meg emberek Nirvana-áthallásos riffje (ugyanezt az elgondolást lásd kiválóan megvalósulni: Queens of the Stone Age: 3’s & 7’s). A jobban sikerült közepesek mellett (mint az ugyancsak erősen kispálos Gyújtósnak jó, vagy a nehezen értelmezhető Dajkák meséje katyvasza) azért akadnak kifejezetten zseniális szerzemények is, mint a Szenes, a Felhő és az Azt hittem érdemes, a három igazán lényeges darab, illetve a kicsit gyengébb szinten, de még mindig elég sok kellemes meglepetést nyújtó Karambol (rokonszenves posztmodern gesztus a megcsúszótű-effekttel gyakorlatilag áttekert gitárszóló), vagy a Kifelé nem, befelé nem.



Hogy az örömünk (mert hogy a lemez egészében véve kellemes élményt nyújt, a számok együttesen erősítik egymást) ne legyen maradéktalan, az olyan fájó mellényúlások gondoskodnak, mint az együttes fennállásának legszarabb dala, az Olyan csak olyan, vagy az összecsapott befejezés, a Kerticsap (ha nem tévedek nagyot a vélt koncepciót illetően, hasonlóan akarhatták lezárni a fiúk a lemezt, mint anno a már sokat emlegetett Kispál és a Borz a Holdfényexpresszt, mindenesetre akár így van, akár nem, kár, hogy nem sikerült olyan színvonalúra a zárószám).
Na most venném elő még egy gondolat erejéig a tavalyi Semmi szédítő magasság lemezt, amely a maga nemében már igen közel merészkedett a tökéletességhez, dacára az első traktusban hallható sok popzenei gesztusnak. Ehhez a lemezhez képest mindenképpen visszalépés a No.4, pusztán azért, mert kevesebb rajta a jó (vagy nagyon jó) szám, és még kifejezetten gyenge is került rá, nem is egy. A zenehallgatás azonban nem egyenlő az állandó méricskéléssel, az új lemez jó, bár talán még egy évnyi irogatással és zeneszerzéssel lényegesen jobb is lehetett volna. Reméljük, legközelebb így is lesz.

Keane - Perfect Symmetry

Tartozom egy vallomással. Ez fennállásom első Keane lemeze, amit megpróbálok végighallgatni. Nem ígérem, hogy egyben nem az utolsó. A korábban a vidám hobbitok szerelmes / melankolikus életérzését megéneklő fura brit srácok mostanra odáig jutottak, hogy egy kezdetben angolszász bandákat majmoló amerikai együttest majmolnak. A kígyó elérte a farkát és harap. Meglepő, de a The Killersről van szó. És ami jól áll (méghozzá piszkosul jól) a Sam’s Town csúcslemezt író amcsi zenekarnak, a Keane előadásában, pont ez a gyomorforgatóbb. Keserédes, ám mindig túlcukrozott vagy savanyított, zongoraalapú popballadák avatott művészei olyan ellenszenves katyvasszá bírták gyúrni a The Killers elegánsan formaművész vegaszi homopop stichjét, hogy így utólag újraértékelve – önhibáján kívül, kizárólag az esetünkben tárgyalt lemez miatt – a Killershöz sem marad már sok kedvünk, meg úgy általában semmihez sem.

A Keane már anno indulásakor is nagy élvezettel borzolgatta az igényes zenék kedvelőinek kedélyét, azzal például, hogy képesek voltak a második-harmadik lemezére a Radiohead hangzását szelídebbé fésülő Travis és a U2 (mármint a U2 rosszabb pillanatainak) közös nevezőjévé züllött Coldplayből is egy még nyálasabb verziót kisajtolni. De ha tudtuk volna, mi jön, bizony megbecsültük volna az erős dob-zongora alapokon nyugvó, szigorúan gitármentes és a nem túl bizalomgerjesztő fejű énekes két-három hangnyi terjedelemben megírt vokáljaival teletűzdelt opusokat. Aki meghallgatja az amúgy nagyon helyénvaló módon Better Than This (Jobb ennél) címre keresztelt szerzeményben a szintetizátorok nyávogását, mindent megért (egyben öregszik is rögtön minimum negyven évet). A Keane pompás piaci vállalkozásnak indult, volt is felvevőpiaca, nevezetesen azok a hamvas tinilányok, akiknek már a U2, a Travis, a Coldplay, vagy akár a Westlife popzenekar is túl elvontnak és artisztikusnak bizonyult. Az már igazán nagy tett viszont, hogy még egy ennyire híg zenekar is bukni tudjon, nevezetesen a második, Under the Iron Sea című lemezével. Hogy ezzel mi lesz, ki tudja? Kit érdekel? Amiért mégis foglalkozunk a Keane lemezével, túl az ösztönösen feltörő düh levezetésének legegyszerűbb módján, az, hogy híven érzékeltessük, mit nem szabad, és ahogy mondom, ténylegesen nem szabad csinálni, ha már az ember azzal bünteti a közvetlen környezetét, hogy zenei pályára lép. Mert ha valahol legalább megmutatkozik a koncepció csírája, tehát van egy elképzelés, ami szarul sül el, mint az első, vagy a negyedik számban, az még némi szánalomból eredeztethető szimpátiát is kiválthat, na de mit kezdjünk például az olyan darabokkal, mint a címadó Perfect Symmetry (tehát Tökéletes szimmetria, na nekünk legyen mondva – mellesleg nem szokásom lefordítani a címeket, de jelen esetben attól tartok, még egy receptív réteget szánthatunk ezzel a gesztussal a tűrőképesség sírhantjára, elnézést a képzavarért)? Nyilván a lemezen ötödik sorszámmal feltüntetett dal meghallgatása (amennyiben sorrendben haladunk, vesztünkre) feltételez már másik négy meghallgatott Keane számot, tehát valóban nehezen várhatjuk el, hogy még gondolkodásra képes agysejteket tudjunk mozgósítani, tehát, lehet, hogy a mi késszülékünkben van a hiba, de egyszerűen nem értem, sőt, zeneileg nem érzem, sem elzsibbadt érzékeimmel, sem leblokkolt szürkeállományommal, hogy mi folyik vagy legalább akarna folyni itt. A többi helyen legalább átlátni véljük a dolgot: a zenekar véletlen katasztrófakért egyetlen egy alkalommal a közös büdzséből beruházott egy jó lemezre (Sam’s Town) aminek a nem értése sosem látott kegyetlen bosszúreakcióként kulminálódott, ez a Perfect Symmetry. (Ön- és környezetkímélő üzemmódban élők számára ajánlatos az album öt másodperces tömény összefoglalása, mely megcsodálható a You Don’t See Me című dalban 02:19 és 02:24 közt.)

Kaiser Chiefs: Off With Their Heads

Kevésbé dögös és feszes a hangzás mint a nagy hatású pályatárs Franz Ferdinandnál, sehol az Arctic Monkeys vagy a Bloc Party slágeressége, a szekundér zenei hatások – ezesetben a The Smith (ld. Like it too Much), a Strokes (Never Miss a Beat) és a The Enemy (Can’t Say What I Mean) – is tompán köszönnek csak vissza, messze nem olyan nyíltsisakos a koppintás (na jó, ihletődés) irányvonalainak felvállalása, mint mondjuk az Oasis esetében. Mit is szeretünk akkor a Kaiser Chiefsben? Talán a kreativitásukat és azt a páratlan túlélnitudásról árulkodó képességüket, hogy a már amúgy is súlyosan túltelített angolszász könnyűzenei piac állandó könyöklései közepette is még mindig a saját útjukat járják – legalábbis többnyire. A Never Miss a Beat, Can’t Say What I Mean, Half the Truth potenciális slágertengelyre felhúzott, mindössze harmincötperces hangzóanyag ideális termékhez híven változatos és maradéktalan szórakozást nyújt, mindenfajta védjegyszerű hangzástól és kiszámítható kliséktől mentesen, ha nem tudjuk előre, hogy egy adott zenekar lemezét hallgatjuk, simán elhihetnénk, hogy egy aktuális indie/britpop válogatáslemezzel van dolgunk. A dolog szép is, jó is, azonban valami, illetve egészen pontosan két valami is fájón hiányzik: nevezetesen némi kohéziós erő, ha nem is védjegy, de legalább nagyjából beazonosítható (megjegyzhető, megkülönböztethető!) hangzásvilág kialakítása, illetve a frissesség, a lelkesedés érzete. Én legalábbis egy (legjobb értesüléseim szerint még) ereje teljében lévő zenei csapásvonal immáron megfáradt utolsó lehelletét hallom még egy újabb tiszteletkört sercegni ezen a lemezen, mintha az amúgy ötletgazdagság terén jól elersztett zenekar nem tudna (akarna? merne?) át (sőt, túl)lépni az indie-dimenzió határain és tehetetlenségében – jobbhíján – azért még elüti az időt egy újabb lemezzel, valahogy mégiscsak el kell tölteni ezt a pár földi évet. Ahogy Lovasi András is énekli: „Semmi hívogató / semmi betöltetlen / nincs lehetőség, minden kész”.