Előrejelzés (2008/VI.)

A Wikipédia szerint tehát idén még várhatjuk a következő lemezeket*:

Weezer - Weezer
N.E.R.D. - Seeing Sounds
The Fratellis - Here We Stand
Alanis Morissette - Flavors of Entaglement
My Morning Jacket - Evil Urges
The Offspring - Rise and Fall, Rage and Grace
Coldplay - Viva la Vida or Death and All His Friends
Wolf Parade - At Mount Zoomer
Missy Elliott - FANomenal
Judas Priest - Nostradamus
Sigur Rós - Með suð í eyrum við spilum endalaust
Mötley Crüe - Saints of Los Angeles
Beck - Modern Guilt
az Alice in Chains egyelőre cím nélküli új lemeze (a továbbiakban e.c.n.ú.l.)
a Cannibal Corpse e. c. n. ú. l.
Scars on Broadway - Scars on Broadway
Soulfly - Conquer
Alice Cooper - Along Came a Spider
az Aerosmith e. c. n. ú. l.
a Keane e. c. n. ú. l.
Chris Cornell e. c. n. ú. l.
a Metallica e. c. n. ú. l.
a U2 egyelőre e. c. n. ú. l.
az AC/DC e. c. n. ú. l.
a Black Sabbath/Heaven and Hell e. c. n. ú. l.
Buckethead e. c. n. ú. l.
a Fear Factory e. c. n. ú. l.
a Green Day e. c. n. ú. l. (már ha itt a szócikk nem a Foxboro Hot Tubs anyaggal keveri a dolgot)
a The Killers e. c. n. ú. l.
Michael Jackson e. c. n. ú. l.
a Nine Inch Nails e. c. n. ú. l. (ugyancsak, ha nem a már megjelent The Slippel keverik össze)
a Mudvayne e. c. n. ú. l.
az Oasis e. c. n. ú. l.
a The Police e. c. n. ú. l.
a Primus e. c. n. ú. l.
a Rammstein e. c. n. ú. l.
a Rancid e. c. n. ú. l.
a Sepultura e. c. n. ú. l.
a Slayer e. c. n. ú. l.
Timbaland - Schock Value II
Uriah Heep - Wake the Sleeper
a Van Halen e. c. n. ú. l.
a The Vines e. c. n. ú. l.


ennyi tehát a Wiki szerint, majd meglátjuk, lesz-e még valami említésre méltó (természetesen rögtön vegyük hozzá a várható magyar megjelenéseket: Hiperkarma, 30Y, Kispál és a Borz, Kiscsillag, talán Hs7), mindenesetre a válogatás és a kijelölés is igencsak önkényes és hamár önkény, nagyon zárójelben itt jegyezném meg, hogy erről a szerény linkről ingyen legálisan és vidáman letölthető e szerény blog szerzőjének idei dupla szólólemeze. bocsesz.


*A felsoroltak közül már jó pár kiszivárgott és hallgatható, főleg a lista elejéről; a Fals szerint legérdekesebb/legfontosabb megjelenések félkövérrel szedve

Sigur Rós - Gobbledigook

És a hír igaz, pillanatokon belül (na jó, párat azért kell még aludni) új Sigur Rós lemeznek örvendhetünk, nevezetesen az ötödiknek. A dolgok azonban változnak, az eddig meglehetősen egységes (és sajátos) stílusban alkotó izlandi együttes első alkalommal merészkedett túl a hazai határokon a stúdiófelvételek készítésekor (Rejkjavik mellett New Yorkig, Londonig és Havannáig is). A felfokozott rajongói várakozás jogos, mivel a legutóbbi Sigur lemez, a Takk tulajdonképpen tökéjrefejlesztette az együttes himnikus, grandiózusan éteri hangzását, a váltás indokolt és üdítő, legalábbis, amennyire a trendi módon ingyenesen letölthető Gobbledigook kislemezdal alapján feltételezhetjük. Sehol a korábbi méltóságteljesen mélabús hangulat, a végletesen nudista klippel megtámogatott dal friss, üde és egész vidám, gyors és sűrű, kicsit Animal Collective-szerű ritmusszekcióra épülő szám a Gobbledigook. Merőben más, mint amit a földkerekség egyik leghatásvadászabb szomorkodózenekara és a Nine Inch Nails producer, Flood közreműködésének híréből kimatekozhattunk volna. A Með suð í eyrum við spilum endalaust (angolul: With a Buzz in Our Ears We Play Endlessly) címre elkeresztelt nagylemezről még annyit lehet tudni, hogy a tavalyi Hvarf/Heim felvételek és akusztikus koncertek hatására a sound sokkal akusztikusabb és organikusabb lesz. Ha úgy, mint a Gobbledigookban, hát ámen.

Pál Utcai Fiúk - Legelő

Ha van Magyarországon ember, aki tudja, hogy kell jó lemezt csinálni, de ezidáig valami mindig közbejött neki, nos az Leskovics Gábor. A saját banda, a PUF egyrészt a legnagyobb magyar ikonikus együttesek egyike, a legsetétebb vészkorszak szinte egyetlen fénysugara, a magyar könnyűzene agyatlan és ízléstelen pillanataiban nagyon jól jöhetett ez az együttes, mint valami hallgatható. A helyzet megváltozott: a Pál Utcaiak köpenye alól annyi jobbnál jobb együttes bújt ki (pláne, ha a más köpenyek alól kibújtakat is idevesszük), hogy furcsamód a PUF, bár nagy tiszteletnek örvend, messze nem tartozik a fősodorba. Lecsó hovatovább ismertebb a Kispál és a Borz vendégzenészeként (!) vagy a Kiscsillag gitárosaként, mint a saját zenekar frontembereként. Ezzel a sajáttal meg amúgy is sok gond van.
Főleg az anyagiak. A PUF nem az a fajta kommerszhez idomuló, danúbiuszrádiós trendeket kebléreölelő banda. Jó értelemben vetten öntörvényű = kereskedelmi csőd a zenekar. Ezért is van az, hogy általában négy évente jön csak új lemez. A mostani negyedik év azonban nem kizárt, hogy különleges. Lecsó korábban emlegetett zenei körútjai az alter színtéren mainstreamnek számító (bocsánat a képzavarért) együttesekben azzal a kellemes eredménnyel jártak, hogy a mostani fiatalok közül is egyre többeket kezdett érdekelni a PUF (ld. brutálisan sikeres PUF-koncertek minden médiajelenlét/reklám nélkül), az oldszkúlerek rajongótábor pedig amúgyis tekintélyt parancsoló.



Szóval végre itt a lehetőség, hogy (nem mintha ez amúgy a végeredményt tekintve valami rossz dolog lenne) Lovasi András nélkül is bizonyíthasson Lecsó, egy minden utóbbi időkben meglévőnél nagyobb közönség előtt, méghozzá némi pezsgés is kialakult a banda körül (még az ertéel klub valamelyik gyomorforgató magazinjába is bejutottak). Innentől csak Lecsón múlik.
És a felelet jól is megy, energikus kezdőszám életteli dobbal és akusztikus gitárral (Jó reggelt), címadó, slágeres húzódal utána (Legelő), majd egy lassabb, Potondi Anikó még mindig kissé jellegtelen, viszont elvitathatatlanul szép, tiszta és pontos énekével. Slágergyanús szerzemények később is akadnak (Milyen állat, Múlt). A legjobbak azonban mégis a kevésbé slágeres, gitárközpontú rockdalok (Bogár, Várj!, Szarvas, Azt hittem). A mélypont továbbra is, mint általában a PUF-ban a néhol hardkór Szandiként, máskor harmadvonalbeli Palya Bea utánzatként mutatkozó Potondi Anikó, aki egyszerűen nem képes úgy elénekelni egy számot, hogy az a pillanat töredékén túl megmaradjon az ember fejében, még akkor sem, ha a dal amúgy ötletes és jó lenne (Várj!). Minden korábbinál tisztább, élesebb, pontosabb hangzás jellemző az immár huszonötödik (!) évébe lépő zenekarra, akik azért bizonyosan tudnának még jobb és érdekesebb lemezt is csinálni, ha Lecsó kevésbé forgácsolná szét magát mindenféle egyéb prodzsektekben (bár az talán már nem is ő lenne), a csomagolás és a masni már teljesen profi, most már csak azt kell kivárnunk, hogy ne egy hamutartó, hanem minimum egy váza kerüljön az ajándékdobozba (aki leragadt volna ezen a ponton: a lemez nem rossz, de lehetne jobb is, viszont a kivitelezés stúdiómunkástól, masterestől, Lecsóstól, médiaizéléstől, időzítésestől már egészen kiváló). Ez azonban inkább jó hír, mint rossz, tekintve, hogy még huszonöt év után is van mit várnunk a következő négy (nyolc? tizenkét?) évtől.

The National - Virginia EP

Ha hirtelen nekem szegeznék a kérdést: melyik a világ perpillanat legjobb zenekara, ha nem ejthetem ki a Radiohead szót, feltehetőleg (még mielőtt eszembe jutnának a sablonosabb válaszok, úgyismint: REM, u2, Red Hot Chili Peppers etc.) rávágnám, hogy a The National.
A 2007-es Boxer című lemez folyományaként megjelent A Skin, a Night című, Vincent Moon által rendezett dokumentumfilm mellé csomagolva kapható jelen posztunk resztligyűjteménye, egy olyan EP ami átlagos esetében maximum az unott ásítás és legyintés, illetve a párszor meghallagtás után polcra száműzés skáláján mozoghatna. A lemezt alapvetően három részre tagolhatjuk: az első három dalt stúdióverzióban kapjuk, nevezetesen a korábban még soha meg nem jelentetett, megunhatatlan You've Done it Again, Virginia-t, illetve két b-oldalas gyöngyszemet: a Santa Clarat és a Black Slate-t. A középső rész demokat tartalmaz, illetve a Lucky You Daytrotter session verzióját, nem is beszélve a Without Permission című Caroline Martin feldolgozásról. Az utolsó, megintcsak háromtrekkes rész élő verziókat tartalmaz, nevezetesen a Mansion on the Hillét, a Boxeren hallható Fake Empire-ét, illetve a The Cherry Tree EP-ről ismerős About Today-ét.
Összességében egy nagylemez igényességével és komplexitásával versengő EP-t kaptunk, ami hosszát (12 track) és színvonalát tekintve is tökéletesen beilleszthető a zenekar LP-inek sorába. Arról, hogy zeneileg mi zajlik ezen a korongon, nem nagyon lehet írni és ez a jó benne, nevezetesen, hogy valami olyan, ha tetszik spirituális élményt nyújt a The National zenéje, amit szavakkal elég nehéz lenne visszaadni. (Nem megfeledkezve a méltató szempontok között egy gyakran elfelejtettről sem: Matt Berninger költői igényességű dalszövegei a világ legjobbjai közt vannak.) Nem tartom kizártnak, hogy az év legjobb lemezével van dolgunk, bár még hátra van 7 hónap, ezt nem lesz könnyű felülmúlni.

The Dandy Warhols - Earth to Dandy Warhols

Feltehetően nem én vagyok az egyetlen olyan pofátlanul alulművelt zenehallgató, aki ezidáig csak a 2001-es Vodafone reklámkampányból (Bohemian Like You) ismerte a Dandy Warhols zenéjét. Túlélheti egy népszerű garázszenekar a totális világsikert és megmenekülhet az egyslágeres csoda státusz elől? Nos, ennek a lemeznek nem ez a tétje. A 2000-ben megjelent, az ominúzus slágert is tartalmazó Thirteen Tales from the Urban Bohemia óta ugyanis (egy kiadatlan 1997-es lemez megjelentetése: The Black Album; és egy ritkaságválogatás: Come On Feel The Dandy Warhols mellett) megjelent már két lemez.



Az Earth to Dandy Warhols promóciós szempontból a legfrissebb trendekhez igazodik, a Radiohead / Charlatans manőver (pay what you want illetve ingyenes akció) folytatásaként immáron az ő albumuk is ingyen onlájn meghallgatható és a fizikai cd-s megjelenés (idén ősszel) előtt (igaz, pénzért) már le is tölthető. Maga a zene azonban (mint mindig) most is érdekesebb. Komplex, kellően modern és kísérletező, mégis dallamos, a dalformátumot tisztelő zenét kapunk, amit már csak hagyománytiszteletből hívhatunk kitartóan garázsrocknak. Annál is inkább, mivel néhol meglepően diszkós hangzásokat (Mission Control, Welcome to the Third World - utóbbiban kicsit a U2 Pop-korszakára emlékeztetően) kapunk ettől az eredendően Velvet Undergroundon, Beatlesön és Rolling Stoneson nevelkedett gitárzenekartól. Máshol már-már az indusztriális rock határait súrolja a zenekar a tompítva torzított gitárhangok és az erős Trent Reznor-hatást mutató vokálmodulációk hatásával. Ezen kívül kapunk egy kis Damon Albarn/Blur utánérzést is (And Then I Dreamt of Yes, Talk Radio) az egyik legjobban sikerült dalpárosban. Hol van már a Bohemian Like You? Jelentem, a helyén. Izgalmas és élvezhető lemezt kaptunk a The Dandy Warholstól, aminek külön érdeme, hogy nemcsak többszöri meghallgatásra buzdít, de a kritika elején említett kínos alulműveltség mielőbbi felszámolására is.

REM - Accelerate

A kétezres évek REM-lemezei (Reveal - 2001 és Around the Sun - 2004) enyhén szólva sem bizonyultak telitalálatoknak, olyannyira nem, hogy szinte mindenki egyetért abban, hogy az együttes történetének két leggyengébb anyagának is tekinthetők. A két artisztikusnak ugyan artisztikus, de végtelenül unalmas lemez ugyan tartalmazott zseniális dalokat is (Imitation of Life, All the Way to Reno; Wanderlust, Aftermath, The Ascent of Man), egész műként azonban nem mutatkoztak túl emlékezetesnek. Ezek után érthető, hogy a rajongók kitörő örömmel fogadták azokat a híreket, miszerint az REM új lemezéről száműzik a billentyűket és a végtelenül lassú, enervált balladák helyett visszatérnek a nyolcvanas évek rákenról hangzásához. A tavalyi dublini "nyilvános próbák" alapján pedig a remények jogosnak bizonyultak, az akkor bemutatott számok életteliek és gyorsak voltak, a hangzás könnyed és lecsupaszított. Ritka az, amikor egy bandának ígéretéhez híven tényleg sikerül "visszanyúlni a gyökerekhez". Az REM-nek ennyi év után ez is sikerült.
Már a nyitószám, a Living Well is the Best Revenge eloszlatja az új albummal szemben táplált esetleges kételyeket: itt bizony valami egészen különleges dolog készülődik. És valóban, az Accelerate híven idézi a régebbi REM hangzást. A kislemezes Supernatural Superserious is a legjobb formájában találja a zenekart, és bár a dalok közül (a korábbi lemezekkel ellentétben) nehéz lenne megnevezni egy igazán a többi közül kiemelkedőt, ez nem feltétlenül negatívum, a színvonal szinte az egész albumon töretlenül magas.
Ha mindenképpen választanom kéne legjobban sikerült dalt, furcsamód nem feltétlenül a régi-új stílusúak közül neveznék meg egyet. Figyelemreméltó, hogy a talán legjobban sikerült felvétel az, amelyik a leginkább folytonosságot mutat az REM 2000-es évekbeli soundjval, a Houston. A lemez két lassúja (a másik az ugyancsak emlékezetesre sikerült Until the Day is Done), egy sötét tónusú ballada, mely szövegében is igazodik az Around the Sun politikus vonulatához ("If the storm doesn't kill me, the government will"). Külön kiemelendő a szám lezárása, megszokhatatlan, mégis zseniális hirtelenséggel, a feszültséget a levegőben hagyva kiélező módon ér véget a Houston. Ugyancsak emlékezetes gyöngyszem a Supernatural Superserious és a Horse to Water mellett a címadó is, a maga már-már (REM szinten mindenképp) progresszív stílusával.



Az egyetlen gyengébb láncszemnek (amit ezen szerény pamflet írója inkább kicserélt volna a lemezről végül sajnálatosan lemaradt Staring Down the Middle of Distance-szel) a Dublinban még nem hallható Sing for the Submarine tűnik: érdekes hangzás, de mintha nem futna ki sehova. Ennek dacára az Accelerate bár nem tartozik a tökéletességhez igen közel eső (Document, Out of Time, Automatic for the People, Monster) és a tagadhatatlanul tökéletes (Chronic Town EP, New Adventures in HI-FI) lemezek sorába, bőven az utóbbi évek legjobb anyaga és nagyon jó állomás az REM jövőjére nézve.

Besztof 2007

Még tavaly decemberben állítottam össze, természetesen a teljesség igénye nélkül, sok fájó áldozattal és vérző szívvel.

01 - Radiohead: In Rainbows
02 - Queens of the Stone Age: Era Vulgaris
03 - Kings of Leon: Because of the times
04 - The Enemy: We’ll Live and Die in these Towns
05 - Arctic Monkeys: Favourite Worst Nightmare
06 - The Hives: Black & White Album
07 - 30Y: Semmi szédítő magasság
08 - White Stripes: Icky Thump
09 - Patti Smith: Twelve
10 - Björk: Volta
11 - Klaxons: Myths of the Near Future
12 - The Good The Bad and The Queen: The Good The Bad and The Queen
13 - Bruce Springsteen: Magic
14 - Serj Tankian: Elect the Dead
15 - Art Brut: It’s a bit complicated

Amber Smith - Introspective

Volt anno valami sznob indiség abban, ha valaki Amber Smitht hallgatott. Egy zenekart, ami bár magyar, külföldi színvonalon szól, kicsit unalmas, kicsit kiszámítható, de reményteljes és kellemes zenét játszik. Lehetett érezni, hogy több van bennük, de nem illett kimondani vagy leírni. Az ígéretesnek bizonyuló RePRINT után több létjogosultsága lett az elvárásoknak, s lőn. Az Introspective az Amber Smith eddigi zenéjéhez viszonyítva érdekesebb és több rétegű anyag, elsőre nem, illetve nem elsőre befogadható lemez. A szokásos tiszteletkörökön (dícséretesen normális angol kiejtés, gondosan utógondozott album, profi hangzás, kellő magabiztosság etc.) túl megjegyzendő, hogy mintha az Amber örökös és korábban már-már erőltetettnek tűnő mélabúja az ihletettebb előadás végett hitelesebbnek hat, ez pedig az Introspective egyik kulcskérdése. Ugyanis ha fogunk egy angolul éneklő, nyugati hangzású zenekart, akik sem gulyás/kolbászízű műnépzenét nem próbálnak vonalkódként a zenéjükbe rejteni, sem a jó öreg Kispál-iskola sajátosan egyéni, zenei tradícióit nem követik, szóval ha elkapunk egy ilyen zenekart, mégis mi a frászt kezdhetünk velük mi magyarok?



Mármint mi különbözteti meg az Amber Smitht egy angol, ausztrál, észak-amerikai, skót, vagy ír zenekartól? Az eddigi konzumbúbánat egyénivé történő kiteljesedése. Valami nagyon mély, káeurópai mélabú bugyog fel ezeknek a srácoknak az amúgy teljesen huszonegyedik századi és kommersz zenéjéből. A hangulati világlátás lett más, a szemlélet. Vicces, hogy sok, már csak kereskedelmi szempontból is magyarosschan megszólaló produkciónál ismerősebb, rokonabb az AS világfájdalma. De ha csak ettől lenne jó.



A legnagyobb zenei újítás egyértelműen a billentyűk permanensebb szerepe, erre talán a Select All/Delete All c. opusz a legjobb bizonyíték, ami kábé úgy hangzik, mintha egy jólfésült cukifiúkból álló indiezenekar próbálna egy rögtönzött moszkvatéri aluljárói hajléktalan-szintifesztivál tőszomszédságában egy hatásos partyslágert eljátszani. Bizzar, furcsa, elsőre (másodikra) még nevetséges is, de a fenébe is, valahogy (a modern szakzsargonnal élve) mégis átjön.
És akkor a slágerességről még nem is beszéltünk. Méghozzá a slágeresség jobb fajtájáról: mikor épp nem akarunk feltétlenül kommerszek lenni, csak hát (urambocsá) fülbemászó dallamaink vannak. Az vesse ránk (illetve rájuk) az első követ, akinek van épp a keze ügyében. Összességében egy valamivel gyengébb eresztésből származható dalt (Brazil) leszámítva érdekes, jól átgondolt és precízen kivitelezett, magasabb intellektuális igényeket is kielégítő, kiváló lemezzel van dolgunk. Most már csak az a bizonyos isteni szikra kéne, amitől egy zenekar (egy lemez, egy szám, egy akkord...) igazán különlegessé válik. Na de hátha meglesz egyszer még az is.

Supergrass - Diamond Hoo Ha

Sokszor megesik, teljesen jó, rendes, átlag feletti, de azért kiszámítható teljesítményt nyújtó zenekarokkal, hogy a következő csapás éri őket: egyszer csak elkészítik azt a maga nemében tökéletes lemezt, amivel végre valahára megváltják a jegyüket a klasszikusok és nagyok pantheónjába, aztán...
Aztán általában ennyiben is marad a dolog. Feloszlanak. Jobb esetben. Vagy folytatják, de a következő lemez már (ahogy az várható is ilyen esetekben) nem éri el az előző szintjét. Innen már csak lefelé vezethet az út. Vagy?
A Supergrass nagyszerű britpop/alterrock zenekar, jó lemezeket és kiváló slágereket köszönhetünk nekik, de pechjükre 2005-ben összehozták a Road to Rouent, a britpop, sőt, az egész kortárs könnyűzene(!) minden sallangjától mentesen. Elejétől a végéig hibátlan, gyönyörű anyag volt, olyannyira, hogy mind a rajongók, mind az együttes részéről okot adhatott a rettegésre a folytatást illetően. Joggal.
Idén február körül kezdtük hallani itt-ott a Diamond Hoo Ha Man című beharangozó kislemezre rakott számot, illetve annak bé oldalát, a 345-t. A tapasztaltak kiszámíthatóan meglepőnek bizonyultak: sehol az előző lemez letisztult, komoly, helyenként nagyzenekari támogatással készült, felszabadult jutalomjátéka, a Supergrass ismét a tányér egy másik szélén csapott bele a lecsóba, megjegyezném, ezúttal se rossz helyen turkálnak, igaz, van (és főleg lesz) is még mit turkálgatni. A hangzás egyértelműen a White Stripesé ezúttal, a megannyi zenei újjászületést megérő zenekar ezúttal lecsupaszított, gitárközpontú (krákogósan recsegőre állított gitárhangú), a hetvenes évek rockhangzását blueszzal elegyítő soundot kevert magának, és bár ennek a zenének továbbra is Jack White és elmondhatatlanul bájos kishuga a királyai, a Diamond Hoo Han is vannak hajatégnekállító pillanatok. Például mindjárt a már emlegetett Diamond Hoo Ha őrületes riffjéből kibontakozó vad rohanásában.



A második kislemezes szám, amely egyben a lemezen is második, a Bad Blood már jóval gyengébb hatást fejt ki, hiába, egyelőre kevésnek látszik a White Stripes stílusában kalandozva lelt ihlet egy teljes lemeznyi anyaghoz, pláne, hogy a dal refrénje meg már "túl supergrassos", értsd: túlságosan elkoptatott sablonokból él. A folytatás sem sokkal szerencsésebb, a lemez első felében túlsúlyban vannak a gyengébben sikerült számok, nem rossz, de egyáltalán nem is jó a következő kettő sem: Rebel in You, When I Needed You. Nem mintha mondjuk egy, a Road to Rouen előtti Supergrass lemezen nem fértek volna el töltelékként, csak hát ugye (és ez marad a fő probléma), a Supergrass házatáján 2005 után új időszámítás kellett volna, hogy kezdődjön. A jobb pillanatok sem maradnak el, a Diamond Hoo Ha bé oldalául szolgáló 345 például a legjobb formájában találja az együttest (ha csupa ilyen dalból állna a Diamond Hoo Ha, stílusváltás ide vagy oda, ez a lemez méltó lehetne a nagy elődhöz). A Return of Inspiration egy újabb a töltelékek közül, bár az is igaz, hogy eddig a legjobb. A Rough Knuckles teljesen az együttes 90'-es évek végi, 2000-es évek eleji hangzását idézi, ügyesen, de kicsit egysíkúan. A Ghost of a Friend (bár zeneileg nagyon kellemes darab), a lemez, ha úgy tetszik, erkölcsi mélypontja. Bár már eddig is erőltetettnek tűnhetett az állandó White Stripes párhuzam, ami sok, az sok, sikerült a garázsrock számok gitárhangzásán túl az akusztikus WS dalok komplett hangzását is lenyúlni, mármint énekdallamostul, gitárostul, mindenestül. A dolog külön bizarrsága, hogy az ember szint hallani is véli Meg White vokáljait a dalban (legalábbis a megszokás miatt simán oda tudja képzelni). Ez már valóban illetlenség.
Ami viszont a folytatást illeti, megtalálhatjuk a lemez szerkesztési ívének harmadik sarokpontját, a Whisky & Green Tea című számban, ami egyszerűen megunhatatlan a maga lendületes riffjével és utánozhatatlan, régi, szebb korokat idéző bariton férfikórusával és fúvósszólóival. (Gyaníthatóan az együttes is felismerte a legjobb számainak legjobb voltát, mikor a legfontosabb opuszokat az első, ötödik és kilencedik helyen szórták szét a tizenegy trekket tartalmazó korongon.)



A levezetés ismét felemás, az Outside, bár ismét újabb kiskaput hagy nyitva a Supergrass zenei fejlődésében (ti. elüt minden eddigi általuk csinált zenei produkciótól), remélhetőleg ezt a kiskaput becsapja a huzat, mert hogy a dal pont a jellegtelensége miatt nem illeszthető be az eddigi sémák egyikébe se. A cédé leggyengébbje. Ellentétben az Outside-dal a lemezt záró Butterfly sem igen illeszthető a korábbi Supergrass sémák bármelyikébe, viszont eredeti és érdekes lehetőségeket rejt magában, van benne egy pici az együttes minden eddigi korszakából (és furcsamód ezen korszakok erényeiből villantgat fel, nagyobbrészt), de új húzások is vannak benne, a billentyűk is valahogy organikusabban illeszkednek a képletbe, mint a Diamond Hoo Han bárhol. Igaz, a dal közepén, a szóló előtt elhelyezkedő bridge rész csapnivaló, a vokál és a dallam is elég eredeti, ha már nem lehet újra és újra megcsinálni a világtörténelem legjobb lemezeinek egyikét, legalább zenéljünk egy jót. A Butterfly (és e szerény pamfletben még elismert egy-két dal pontosan erről a hozzáállásról tanúskodik. Az egyetlen járható és sikerre vezető útról, amin egy korábban saját magát is túlszárnyaló együttes járhat. A Supergrass ezen az úton halad, de még igencsak az elején. A Diamond Hoo Ha tanúbizonysága szerint körülbelül egyharmadtájt.

Portishead - Third

Tizenegy kemény évet kellett várnunk a Portishead harmadik lemezére. Kezeket fel, most komolyan, ki hitte, hogy ennek jó vége lesz?
Én nem. Valahogy a tapasztalat szerint ennyi kihagyás nem szokott jót tenni a zenekaroknak (na majd meglátjuk, ha valaha még tényleg összeáll a Blur, vagy kijön a Chinese Democracy, már ha utóbbit várja egyáltalán valaki). A Portishead azonban nemcsak leírhatatlanul tehetséges és megjelenése első pillanatától kezdve klasszikus zenekar (sőt, a Massive Attackkel karöltve még korszak- és műfajalkotó is: triphop), de vérprofi is. A Third mindenképp az év egyik, ha nem a legjobb lemeze.
Portugálul kezdődik a Third, a Silence című számmal. Már az első pillanattól nyomasztó, mégis harmonikus hatásokban lehet részünk, a Portishead azonban mintha az eltelt évtized alatt megtanult volna még markánsabban megszólalni, úgy, hogy Beth Gibbons minden lélegzetvételére, vagy az összes gitárnyikorgásra és ipari zajra is oda kell figyelnünk, nem is tehetjük másképp, ilyen hipnotikus zene esetében. A Silence, híven címéhez, hirtelen fülbenyilalló csenddel ér véget, teret engedve a lassabb, ám még elborultabb Hunternek. A hangulati ív a Nylon Smile-lal sem törik meg, az egyre nyomasztóbb trekkek sorába azonban beékelődik a Third csúcspontja, a The Rip. Egyszálgitáros akkordbontogatásként induló balladával van dolgunk, Gibbons éneke minden eddiginél művészibb, a szavakat szinte dédelgeti, miközben kiejti ("White horses, / They will take me away, / And the tenderness I feel, / Will send the dark underneath, / Will I follow?"). A második refrén után kezd csak igazán építkezni a dal egy nagyszerű billentyűsszólammal és a dob belépésével. (Az a hír járja, hogy a Radiohead nemrégi st. louisi koncertje soundcheckje alatt feldolgozta a Ripet, reméljük, nemsokára koncerten is hallhatjuk, nem semmi élmény lenne.)



A lemez elejének sötét, balladisztikus dalait a Plastickel kezdve ismét hasonlók követik, ezekben (Plastic, We Carry On, Machine Gun) már jóval több a kísérletezés, főleg a ritmusszekció terén. Az első kislemezre kerülő (az egyik legexperimentálisabb darabnak számító) Machine Gun előtt még azonban találunk egy újabb kevésbé sötét tónusú dalt, a Deep Watert. A hasonlóan elmebeteg We Carry On és Machine Gun szétválasztásául ugyanis közéjük szorult egy, a boldog békeidőket idéző, mandolinnal és férfi tenorkórussal operáló gyöngyszem, ez a Deep Water mindössze másfél perce, ami után aztán valóban elszabadul a pokol DUMM DUMM DUDUDUDUDUMM, jön a Machine Gun. A 2008-as év egyik legeredetibb dala a maga manipulált dobszólamailval, minimalista ritmusával és kristálytiszta vokáljával ("if only i could see, return myself to me, / and recognize the poison in my heart / there is no other place, no one else i face"). Íme a klip.



A hangerőt a Small című szám veszi vissza és az újabb lassú blokkal már a lemez levezetésénél járunk. Ahogy a Third jó pár számában, itt is a billentyűk belépésével indul meg a dal kibontakozása, ami jelen esetben is minumum egy mérsékelt tébolyt jelent. A Magic Doorsban és a lemezzáró Threadsben a Portisheadtől megszokott megszokhatatlan zenei klisék kiforgatásán van a hangsúly, előbbiben a hang modulálásában és ideoda ráncigálásában, másodikban a hangerő ellentéteinek kiélezésében és a zene végleges leépítésében leli szinte már gyermeki örömét a Portishead, akik ezzel a már születésekor klasszikussá vált anyaggal újra a világ tetejére ültek. Reméljük, most hosszabb időre.

Tokyo Police Club - Elephant Shell

Szóval megvan az első jó zene Kanadából (ha mégis lenne bármi az elmúlt évtizedekből, írjátok meg). A Tokyo Police Club 2005-ben alakult és baromi jó zenét játszik. Két perc körüli hosszúságú, nagyszerű pop zene, amit bár hivatalosan még az indie-irányzathoz kéne sorolni, valójában a legnemesebb popgyökerekből táplálkozó örömzene. Csilingelő gitár-billentyűharmóniák, az átlagosnál jóval jelentősségteljesebben megírt basszusszólamok és fülbemászó, tiszta ének Dave Monkstól. Végteleníthető lemez, gyors számokkal, dögös ritmusokkal, szerethető dalokkal. Nem részletezem, fantasztikus zene (és ismét egy a maga nemében hibátlan bemutatkozó lemez!), kötelező hallani.

The Cure - The Only One (single)

És akkor egy frissebb is. Tegnap jelent meg az első abból a négy kislemezes sorozatból, melynek darabjai adott hó 13-án jelennek majd meg, bevezetvén a The Cure szeptember 13-án megjelenő (egyes pletykák szerint dupla), tizenharmadik nagylemezét. A dolog érdekessége viszont mindenképpen az előző anyaghoz való viszonyulás, mivel a zenekar The Cure című 2004-es albuma meglehetősen megosztotta mind a rajongókat, mind a kritikusokat. Jómagunk királyi többese nemes egyszerűen istenítette azt a lemezt, amelyen Robert Smith együttese a Disintegration (na jó és kicsit az 1992-es Wish) óta először lelte meg saját slágeres-mélabús hangját egy, a kilencvenes évek végére jellemzőnél frissebb, áthatóbb hangzással. A The Only One hálisten ezt a vonalat követi, mondhatni, ott veszi föl a fonalat, ahol a The Cure-on eleresztettük, mind a The End of the World, Taking Off, Alt.End kislemezek, mind a The Cure nagylemez organikus zenei továbbfejlődéseként tekinthetünk erre a bútlegeken már halott és ezért nagy reménykedéssel várt, gyönyörű melankolikus dalra. Minden vágyunk (értem ezalatt a szept. 13-i nagylemez színvonalát is, melyből remélhetőleg híven ad ízelítőt ez a kislemez) így teljesüljön. A B-oldalas NY Trip is inkább a 2004-ben újra meglelt autentikus sound miatt fontos, dalként valóban nem annyira különleges mint A-oldalas társa, ha minden szám olyan erős lesz az egyelőre még cím nélküli nagylemezen, mint a The Only One, érthető, hogy miért maradt le róla, ám pont ezért nagyon is szerethető szám. Már nem emlékszem, kitől származik, de eszembe jut a mondás: az igazán jó együttesek azok, akiknek a B-sidejai is jók.

Hát íme.

(Legálisan ízlelhető: itt.)

The Long Blondes - Couples

Sikerült elkerülnöm azt a kellemetlen helyzetet, amibe a Couples legtöbb kritikusa kerül: ezzel a lemezzel ismertem meg a Long Blondes zenéjét, így nem kezdtem, nem is kezdhettem a Couplest a kritika által az egekig magasztalt első lemezhez (Someone to Drive You Home) hasonlítani. Gyanítom ugyanis, hogy sokan az első lemez iránti rajongásukból kifolyólag ítélkeznek igazságtalanul a Couples felett.
Egy nyolcvanas évekbeli poplemezt kapunk, nem is akármilyet, kérlelhetetlen, pszihedelikus diszkópopot, a legjobb fajtából. Már a lemeznyitó Century leszögezi a Couples főbb irányvonalait, angyali vokálok Kate Jacksontól, ravasz basszustémák, csilingelő gitárhangok, elektropop ritmusok és pimaszul popos szintihangok. Nem tudom igazából megtalálni azt a pontot, ahol a The Long Blondes "lebukik", ahol tettenérhetném a pophangzás koncepcionáltságát, megérthetném a szerepét, semmilyen pozitivista értelemben felfogott okot nem találok rá, hogy egy zenekar miért ezt csinálja, de a magam részéről ez nem is nagyon izgat. Az eredmény kiváló, sokkoló, szuggesztív, fülbemászó és slágeres, egyszerűen jó zene, anélkül, hogy érteném, vagy megfejthetném, hogy miért is az.



A továbbiakban is a Centuryvel jól megkezdett úton halad a lemez, a Guiltben már valóban szerephez jut a gitár is, mégha csak némi megfelelőre polírozott hangzású "diszkós akkordozás" (?!) keretében is. Kate Jackson végig elemében van a lemez folyamán, nemcsak óriási a hangterjedelme, szép, nyílt, tiszta hangja van, de kellően lazán veszi a szerepét, ahol kell, kislányosan kacér és csábos, máshol ellenállhatatlan végzetasszonya is tud lenni, de sosem jut el addig, hogy a szerep kedvéért kiessen a természetesség bűvköréből. Igazi jutalomjáték ez a lemez az énekesnőnek, aki láthatóan (hallhatóan!) élvezi felszabadult, életteli énektémáit. (Mintha pont az ellenpontját leltük volna meg egy másik zseniális énekesnőnek, a Portisheadet zenekarvezető, Björkkel karöltve kb. per pillanat a világ legjobb fiatal énekesnőjének tekinthető Beth Gibbonsnak.)
Csilingelő popdalok (Guilt, The Couples, Here Comes the Serious Bit, Erin O'Connor, I'm Going to Hell) és pszihedelikus kísérletek (Century, I Liked the Boys, a már említett Portisheadre minden szempontból igencsak emlékeztető Round the Hairpin és a Nostalgia) váltogatják egymást, megspékelve a Too Clever by Half meglepően minimalista jazzes beütésével, nagyjából az album kétharmadánál. A Couples kiváló album, újabb példa arra, hogy az "igényes popzene" nem oximoron, csak olyan mint a fehér holló.

(Albinó ti.)

These New Puritans - Beat Pyramid

Fogunk egy billentyűs csajt, egy basszeros-zemplörös srácot és egy dobos-gitáros ikerpárt, nyakonöntjük őket napjaink angol indiezenéjével és elektronikus őrületeivel a 'new rawe'-nek keresztelt nemtudommin (Klaxons, Shitdisco) keresztül egészen a Pink Floyd pszihedelikus izéiig, adunk nekik egy garázszenekarokhoz képest irdatlan nagy általános műveltséget (történelmi, irodalmi, számmisztikai?! hivatkozásokkal teli dalszövegek) és mindehhez az igen trendinek tűnő katyvaszhoz egy adag egyéniséget, fiatalos dühöt és svungot, és nem mellékesen némi extrém zenei perverzitást. Az eredmény az NME-n szocializálódó angol ifjúság (és szégyen gyalázat, de a nem az angol trendlapon szocializálódó, nem angol, nem feltétlenül fiatal hallgató) egyik új kedvenc zenekara: a These New Puritans.
Régebben könnyebb volt első lemezes angol zenekarokról írni, sok esetben (Arctic Monkeys, Franz Ferdinand, Elbow, Doves, etc.) elsüthettük, hol többé, hol kevésbé, hogy hát ez már majdnem jó, de... Ezzel szemben lassan kezd kifejlődni egy újabb generáció (These New Puritans, Klaxons, The Enemy), akik már az első lemezüknél képtelenek hibázni és már a bemutatkozás pillanatában kiforrottak és jók.



A TNP dalaiban a legfontosabb talán az erő. Átütő erejű, a figyelmet kérlelhetetlenül magára irányító zene ez, teljes odaadást kíván a hallgatótól. Markáns dobtémák, furcsa loop-ok és sample-ök jellemzik, a gitár pedig letisztult és egyszerű, ahogy ezt már a kétezres évek britpop/alter/indie zenekaraitól megszokhattuk. Jack Barnett énekstílusa sem annyira a muzikalitása, mint inkább rokonszenves hangszíne, intenzív, hipnotikus kántálása, mániákussága miatt érdekes, ám ettől még száz százalékosan megnyerő, ahogy a Beat Pyramid is. Megfelelő mértékben slágeres (Numerology AKA Numbers, Elvis, En Papier) és kísérletező hajlamú anyagot kapunk, amin még erősen hallatszik a többi angol garázszenekar hatása, de már kellően karakteres is, mondhatni illeszkedik a zenei környezetéhez. Az egyetlen felróható hiba talán a számok hasonlósága, a gyakran érezhető egykaptafáramenés, a stílus egységes mivolta miatt helyenként érezhető kiszámíthatóság (a kiszámíthatatlanság kiszámítható alkalmazása - nem rossz...), amit viszont könnyen orvosolni lehetne egy-két közbeékelt lassabb, balladisztikusabb számmal - nem mintha ilyet el lehetne egyáltalán képzelni a TNP-től, pontosan ezért nem mintha nem számíthatnánk a jövőben ilyenekre is tőlük. Őszintén hajrá.

Thom Yorke - The Eraser Remixes I-III

Mintha csak Fatboy Slim Rigth Here Right Know-ját hallanánk, ugyanazon a hangon indul el az első remix a Burialtól, az And it Rained All Night c. számra. Három bakeliten jelent meg még 2008 elején az összesen 9 remixet tartalmazó sorozat, melynek első darabján a már említett szám mellett a Skip Divided (Modeselektor) és az Analyse (Various) újraértelmezett verzióit hallhatjuk. A Modeselektor azonnal felismerhető, egyedi soundját viszi Thom Yorke számába, míg a Various (angol dubstep duó) egy meglehetősen széttrancsírozott változatot kínál az Analyse-ból.
A kettes bakeliten az Atoms for Peace egy (Four Tet), illetve a Black Swan két (mindkettő Christian Vogeltől) verzióját hallhatjuk, ahogy az első anyagból kiemelkedett a Modeselektor munkája, úgy örülhetünk itt Kieran Hebdenének (=Four Tet), akinek sikerült megőriznie a dal eredeti atmoszféráját, mégis tudott újat hozzátenni. Természetesen Christian Vogelben sem kell csalódnunk, aki mindjárt két mixet is készített a Black Swanhoz: az első (Spare Parts Remix) inkább hű marad az eredeti műhöz, leginkább a ritmusképletén változtatva, de azon sem zavaró mértékben. A második mix a lényeges azonban, az első amolyan tiszteletkörnek, vagy udvariassági gesztusnak tudható csak be tulajdonképpen, míg a másik (Bonus Beat Eraser Remix) már az eddigi termés legelmebetegebb értelmezésének bizonyul. IDM-es hangzású sample-k monoton köreibe fut bele az egyre fokozódó variált ritmus, melynek szinesítésére csak nyomokban használja föl Vogel Yorke vokáljait. Érdekes.
A lényeg pedig pont ez talán, az érdekesség, a kísérletezés sokkal inkább jellemzője a remixműfajnak, mint a művészi hozzáállás (kivételek közt lásd: Prodigy: Voodoo People - Pendulum remix). Ezt bizonyítja a hármas számú lemez is a The Eraser legnagyobb slágerének, a Harrowdown Hillnek The Bug általi kicsit hip-hopos és ezért halványan az Amplive egész lemezes (Rainy Dayz) In Rainbows remixére emlékeztető produkciójával. A Surgeon a The Clockot gyorsította föl, míg az eredeti lemezt záró Cymbal Rusht (a The Eraser legjobb dalát) The Field 'Late Night Essen Und Trinken' fantázianevű minimáltechno mixe kezelte igen értő egy idő után meglehetősen unalmas módon. Összességében sok újat talán csak a Modeselektor, Four Tet és The Field munkáival kaptunk, ezek viszont simán elfértek volna a The Eraser B-oldalait tömörítő Spitting Feathers EP-n is. A kiadvány lényege, hogy szegényebbek nem lettünk túl sok élménnyel, igaz, sokkal gazdagabbak sem.


(A végére egy véleményem szerint sokkal jobban sikerült Thom Yorke interpretáció egy londoni amatőr sráctól.)

Futottak még: Január - Május

Tehát volt még többek közt:

Smashing Pumpkins - American Gothic
Ringo Starr - Liverpool 8
Lightspeed Champion - Falling Off the Lavender Bridge
Vampire Weekend - Selftitled
The Mars Volta - The Bedlam in Goliath
Xiu Xiu - Women as Lovers
Morcheeba - Dive Deep
Hot Chip - Made in the Dark
The Black Crowes - Warpaint
Buckethead - From the Coop
Panic at the Disco - Pretty. Odd.
Does It Offend You, Yeah? - You Have No Idea What You're Getting Yourself Into
Moby - Last Night
The Black Keys - Attack & Release
Buckethead - Enter The Chicken
P.O.D. - When Angels & Serpents Dance
The Kooks - Konk
Whitesnake - Good to Be Bad

Radiohead - In Rainbows

Bár az In Rainbows lényegében már 2007 októberében megjelent (a Radiohead házi szivárogtatása és azóta legendássá lett 'Pay what you want' akciója révén, melyet itt most nem részletezünk), a hivatalos, cd formátumú megjelenés 2008. január 1-ig váratott magára. Maga az együttes a jeles eseményt egy szilveszteri webcasttal (Scotch Mist) ünnepelte, melynek keretében felcsendült az In Rainbows mind a tíz dala.
Kishíján öt évet kellett tehát az új Radiohead anyagra várnunk, a 2003-as Hail to the Thief óta csak Thom Yorke és Jonny Greenwood szólólemezeiben (The Eraser; Bodysong, There Will Be Blood OST) gyönyörködhettünk. A várakozás tehát igen nagy, pláne mivel az együttes megtartván jó szokását, az új dalok többségét (a Faust Arp és a Reckoner kivételével mindet) már a 2006-os év során bemutatta a közönségnek.
A 15 Step-pel indul a lemez, egy olyan dallal, mely a banda elmondása szerint olyan, mintha Aphex Twin játszana némi reggae-t és valóban. Nagyszerű munka, melyen érezhető Jonny Greenwood reggae-műveltségének gyors kiterjesztése (Jonny Greenwood Is the Controller) is. Thom Yorke énekén kevesebb a reverb és az effekt mint a 2000-es években bármikor, egy-az-egybe halljuk az énekest, mintha valóban mellettünk állva mormolná a sorokat: "etcetera etcetera facts for whatever fifteen steps then a shear drop". A Bodysnatchers pedig - láss csodát - egy igazi rockdal, a maga nemében húzósabb az előző lemez két legpörgősebb trekkjének számító 2+2=5-nál és There There-nél is. Betegesen recsegő-ropogó gitárhangok, régi, utolsókat rúgó kombók garázsrokkhangulata, zaklatott, hangos ének, torzított futamok, rengeteg energia és feszültség és az egészen mégis átüt a legfontosabb, a HTTT és a The Eraser (amúgy nagyszerű, elsősorban ritmikai szempontból közelítő) kísérletezgetése után újra középpontba állított melódia. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az In Rainbows első lassúja, a klippel is megtámogatott Nude.



Egy olyan dalról van itt szó, ami (eltérő hangszereléssel természetesen) már az OK Computer időszakban is létezett és azóta is nagy közönségkedvenc, egy olyan számról, amiről a legtöbben már azt hittük, sosem kerül rögzítésre (hasonlóan két másik társához, az In Rainbows B-oldalait felsorakoztató limitált kiadású kettes cédére került Up on the Ladder-höz és Last Flowers-höz). Bár a végleges lemezverzióban már nem gyönyörködhetünk Jonny Greenwood szívbemarkoló xilofonjátékában, kapunk helyette egy fantasztikus vonósszólamot. A Weird Fishes/Arpeggi is büszkélkedhet egy - ha nem is ennyire régi - korábbi verzióval, nevezetesen az Ether fesztiválon 2005-ben az In Rainbows-éra dalai közül elsőként bemutatott változattal (nagyzenekari hangszereléssel, ondes martenot-kkal kísérve). A lemezen már egy gitárcentrikus variánst kapunk, Phil Selway dobgépeket is megszégyenítően DnB-szerű, pattogó ritmusával. Az All I Need személy szerint sokáig nem tartozott a kedvenceim közé, 2006-ban véleményem szerint ez a szám még olyannyira nem volt készen, hogy a leggyengébbek közé tartozott (előadás tekintetében legalábbis mindenképp). A stúdióverzió azonban hálisten egy letisztult, átgondolt és végtelen finomsággal, arányérzékkel megkomponált szerzeményt tár elénk (Jonny végre a xilofonnál!). Elérkezvén az In Rainbows közepéhez, megállapíthatjuk, hogy a lemez első fele (legalábbis szerény királyi többesem szigorúan szubjektív felfogása szerint) hibátlan. A folytatás sem veszít a színvonalból, annál is inkább, mivel a Faust Arpban végre ismét akusztikus gitárokat hallunk (hiányzottak már eléggé), Thom Yorke-tól pedig végletekig ihletett, szuggesztív éneket. (A vonósszekcióért természetesen mindenhol = Nude, Faust Arp, Reckoner, House of Cards az együttes házi komponistája, a BBC British Composer Awards 2006-os díjazottja felel.) A lemezen Reckoner címen hallható szám egy korábbi, Reckoner (Feeling Pulled Apart by Horses) című, feledhető rockos maszatolás második részének készült, ám az együttes (nagyon helyesen) úgy döntött, hogy ez a bizonyos második rész önmagában is megállja a helyét. És valóban. Thom Yorke (erősen John Frusciante-hatásokat mutató) gitárjátéka és angyali éneke lenyűgöző. A lemez egyik csúcspontjához értünk - írnám, ha nem a színvonalát végig tartó In Rainbowsról lenne szó. Az ezt követő House of Cards minden idők egyik legbensőségesebb, legszivetmelengetőbb Radiohead dala (nem utolsósorban a Bodysnatchersszel együtt dupla A-oldalasként az új kislemez is). Az élmény leírhatatlan, a lemez talán legszebb dala, melynek észbontó vonósszólamát koncerten maga Jonny helyettesít frenetikus gitárjátékával, kihagyhatatlan látvány - és természetesen zene. A cédé utolsó előtti száma a Jigsaw Falling into Place (vagy 2006-os munkacímén: Open Pick) intrója ismét ad egy kis akusztikgitárt, hogy aztán egy kellemes, friss feszes gitárjátékkal büszkélkedő, magávalragadó dallá váljon. A legérdekesebb azonban az anyagot záró Videotape esete.



A dal már 2006-ban is gyönyörűen szólt (lásd, illetve halld: Bonnaroo Festival, 2006), a lassan harmonikusan építkező és a végén kiteljesedő, minden érzelmet megmozgató verzió az együttes szerint kiszámítható és unalmas volt, így a (B-oldalakra, Down is the New Up, Go Slowly, Last Flowers, Up on the Ladder, Bangers 'n Mash, 4 Minute Warning) amúgyis jellemző tendenciával élve egy teljesen lecsupaszított verziót kapunk, ami igencsak megrendítőre sikerült, brilliáns lezárása a lemeznek.
Persze nem is kétséges az elfogultságom, de a lemez szerintem magáért beszél. A kérdés, hogy a 2007-es vagy 2008-as évhez soroljuk be, csak azt dönti el, hogy melyik év legjobb lemezéről beszélünk. Az Ok Computer és a Kid A méltó folytatását kaptuk, elsőrangú zenét.

Bevezető

Ez a blog egy újabb a szokásos lemezesblogok közül.
Nincsenek rajta letöltős linkek, pusztán irányadónak, ízlésbefolyásoló, tudatmódosító kritikai gyűjteménynek készül, ami igyekszik naprakész maradni - visszamenőleg is. A lemezkritikákat így a 2008-as év elejével kezdem és igyekszem beérni magam. A már megjelent lemezek összefoglalásánál igyekszem igazságos lenni, de nem törekszem teljességre, mivel a célom, hogy minél előbb jelen időbe kerüljek, innentől viszont igyekszem annyi megjelenésről (kiszivárgott anyagokról is) hírt adni, amennyiről csak tudok.
Nem kizárt, hogy a későbbiekben zenei hírek és együttesek története is felkerül.
Ennyi.

ny.