Hát ilyen tényleg nincs. Nagyjából a legutóbbi White Stripes lemez óta látványosan unok Jack White munkásságára még csak rá is gondolni, mégis, az ember szinte bármely prodzsektjét hallgatja, megfeledkezik erről a csapbólistúlfolyásról és mintha nem is a könyökén jönne ki már rég az arrogáns frontember, tökéletesen élvezni tudja a zenét. Jack White-tal talán az a baj, hogy amellett, hogy egyértelműen korunk egyik legnagyobb gitárosa, kiváló dallamérzéke és énekhangja is van. És míg a The Raconteursben ez a White Stripesszal híressé váló, összetéveszthetetlenül karakteres hang nem tud eléggé háttérbe szorulni, legalább annyira, hogy a két együttes érdemben megkülönböztethető legyen, a The Dead Weatherben önként lép a háttérbe (tudom, képzavar). A TDW kulcsfigurája ugyanis bármily meglepő, nem White, hanem a The Kills frontasszonya, a magával ragadó Alison Mosshart. És nem is csak azért, mert ebben a zenekarban ő a fő vokalista és Jack White a másodhegedűs, hanem mert azzal, hogy kevesebbet kell a torkát koptatnia, utóbbi még magához képest is virtuózabbul gitározik, ami már önmagában is sportteljesítmény. Természetesen Dean Fertita és Jack Lawrence munkája mellett se menjünk el szó nélkül, már csak azért sem, mivel nagyban az ő érdemük is, hogy ez a zenekar végre nem úgy szól, mint a White Stripes. Van ebben minden, húzós, torzított basszustémákon át már-már hiphopos énekig (ld. a kislemezes Treat Me Like Your Motherben), helyenként még a CSS-t is megidézve (Bone House), sőt, a nyitódal, a 60 Feet Tall halványan még a Portisheadet is megidézi, persze elsősorban Mosshart elbűvölő éneke miatt. Úgy látszik, szép lassan kezdenek idén is szivárogni az emlékezetes lemezek, ilyen ugyanis, bőven top tizes matéria (legalábbis az eddigi éves termésből) a The Dead Weather bemutatkozása, csont nélküli, csillagos ötös teljesítmény.
Nem mintha lenne olyan szaka az évnek, mikor nem, de mostanában aztán még csodálatosabb dolog Radiohead-rajongónak lenni. Múlt héten az utolsó első világháborús veterán, Harry Patch emlékére jelentetett meg dalt a zenekar, ezen a héten (konkrétan: ma) pedig enyhén szólva is homályos körülmények közt szivárgott ki egy (feltehetően) új szám. Hogy a rejtélyes empéhármat valóban követi-e hétfőn egy EP (ahogy a rajongók spekulálnak), nem sokára kiderül. Maga a két dal viszont érzékletesen tolmácsolja, hova jutott a Radiohead 2009-re, a Harry Patch (in memory of) Jonny Greenwood gyönyörű komolyzene kompozíciója, a szokásosnál meglepően klasszikusabbnak, konzervatívabbnak ható, fülbemászó vonósrészekkel és Thom Yorke Patch nyilatkozataiból összeollózott, pacifista stichű szövegével és véleményem szerint kevésbé szerencsésen belőtt énekével. A dal összességében szép, de felejthető (emlékszünk még az In Rainbows előtt az I want none of this-re? Azért bezzeg milyen kár, lemezt érdemelt volna.) Az újabb új dal, a These are my twisted words viszont annál inkább jobban sikerült, leginkább a 2001-es Amnesiac és a 2003-ban kijött Hail to the Thief szerelemgyerekének mondható, nyomasztó, visszhangos dark gitárdalként. A kettő egymáshoz képest persze meg mint Makó és Jeruzsálem. A Radiohead tehát ismét kísérletezget, minden irányba, így az teljességgel megjósolhatatlan, hogy mit kapunk tőlük legközelebb (ahogy a mikor és a hogyan is), csak azt sejthetjük, hogy ismét nem okoznak csalódást.
Jack White komolyan már-már betegesen hiperaktív, a White Stripes frontembere ugyanis amellett, hogy eredeti zenekarán túl a The Raconteurszel is nagyszerű dolgokat csinál és hogy idén új együttesével, a The Dead Wetherrel is lemezt jelentetett meg (kritika hamarosan), még a szólókarrierjét is beindította idén, mégpedig a Fly Farm Blues kislemezzel. Hogy mi a jó ebben az egészben? Hogy kaptunk egy újabb ütős Jack White-dalt, torzított gitárhangzás, még torzítottabb ének, feszes, karcos bluesdallam, ami elvárható. Na és a gond is pont ez. Az, hogy elvárhatjuk. Jack White ugyanis (bár a maga műfajában kétségtelenül a világon a legjobban, de) mindig ugyanazt csinálja, az ő gitár- és vokálhangzása is mindig ilyen, csak az változik, hogy kik kalapálnak mellette. Vagy ez esetben ki mindenki nem. És ami a legmeglepőbb: ez szinte mindegy is. White ugyanis túl erős egyéniség ahhoz, hogy bárki emberfia érvényesülhessen mellette. Vicces, hogy egy ilyen nagy (és még bőven folyamatában lévő) életmű ilyen kis darabkájára mondom ezt, mégis: talán kezdettől fogva ezt kellett volna csinálnia, szólóban zenélnie. Bár így visszagondolva tán mindig is ezt csinálta.
A Bloc Party kislemeze, a One More Chance már régebben kijött, mégis valamiért idekívánkozik. Hogy miért növekszik exponenciálisan a szar mértéke ennek az amúgy kezdetben tehetséges és jobb sorsra érdemes zenekarnak a zenéjében, én nem jöttem rá, de a tavalyi mélypont után azt hittem, nem jöhet rosszabb. Végülis bizonyos tekintetben igazam lett. Az Intimacy lemezről annyi rosszat írtam már ide, hogy valóban galádság lenne ezt még tetézni, mindenesetre megnyugtatásul közlöm a rajongókkal, hogy a One More Chance-ben azért már fel lehet fedezni zenei alapokat. A rossz hír azonban az, hogy a Bloc Partynak már köze nincs egykori önmagához, ez már nem indie vagy garázs, nem is avantgárd posztpánk, ez tömény, hamisítatlan rádiópop zene, nagyjából a kilencvenes évek második felének nyári klubslágereit idézve. Bőven hallgatható (táncolható, dúdolható stb. = slágeres) a szám, de a rajongók csalódni fognak. A többiek simán csak szarnak majd rá.
Most, hogy ismerjük már az Arctic Monkey új anyagát (figyelem, az év eddigi egyik legjobbja!), a leginkább várt következő nagy durranássá a Muse The Resistance lemeze lépett elő. Ám bevallom, inkább félek ettől a felvételtől, mintsem, hogy várnám. Az eddig közzétett két promóciós kislemez ugyanis nem túl bíztató. A Uniteted States of Eurasia túl azon, hogy nyakon van öntve egy nagy adag zagyva demagóg ideológiai szarral, zeneileg is lapos, bár az alapdallam nagyon szép és megkapó, sajnálatosan már sokszorosan is felhasznált ötlet. És nemcsak a Queent nyúlja galádul és szemtelenül a Muse (most komolyan, nevetségesebb idolt nem lehetett volna találni?!), hanem, ami még cikibb, saját magát is, többszörösen is, a legutóbbi lemezről például az Invincible című opust, azzal az apró különbséggel, hogy az viszont egy jó szám. Meg persze, hogy az Invincible nem kap olyan orrfacsaróan zavarbaejtő, kellemetlen gellert, mint az Eurasia (remélhetőleg) önironikusnak szánt vége. Az Uprising esetében is feldereng az érzés, hogy mintha hallottuk volna már ezt egyszer (csak egyszer?), itt sem sok az új ötlet, a dal nagy része az előző (amúgy kiváló) Black Holes & Revelations lemez zenei anyagát foglalja össze úgy öt percben, kisebb mértékben az ugyancsak a maga nemében tökéletes Absolution lemezre is ki-kikacsintgatva. Nem szép, na, még ha a zene tetszetős is: a sárgaborsó főzelékkel is így van, elsőre nagyon finom, másodszor megmelegítve kellemes, harmadikra unjuk, negyedikre sugárban hányunk. És nekem már két szám után kavarog a gyomrom. Reméljük a legjobbakat.
Többszörös elfogultságot kell bejelentenem: egyrészt a szerény véleményem szerint az egész indie-hacacárén már a kiváló második lemezével röhögve túllépő Arctic Monkeys irányában, másrészt pedig a mostani lemez producere, bizonyos Josh Homme személyével kapcsolatban, aki úgy vélem, kb generációjának legtehetségesebb (na jó, egyik legtehetségesebb) embere, aki nem hiszi, hallgasson bele random üzemmóban munkásságának bármely szeletébe és nem fog csalódni. Mi kéne következzen egy ilyen összeadásból, mikor egy kiváló zenekar és egy mindenhez felső fokon értő zenész összeáll? Általában a vektorok kioltják egymást és valami szar. De az Arctic Monkeys esetében. Nem Josh esetében. A lemezzel kapcsolatos legégetőbb kérdésre a válasz természetesen: igen. Igen, még szép, hogy hallatszik Homme hatása a Humbugon, elsősorban persze a gitárbeállításoknál és némileg a dalszerkezeteknél (ld. azaz halld leginkább: My Propeller, Dangerous Animals, Fire and the Thud, Dance You Little Liar). Mit csinál azonban maga az Arctic Monkeys? Elsősorban kikezdhetetlenül slágeres, irtózatosan hatásos, mégis szimplán jó dalokat, amik még egyik korábbi hanganyagukon sem szóltak ennyire rockosan és bár még azért jó messze van az AM (hálisten) az elsősorban villázó szakállas motorosok által istenített seggfejrocktól (nevezhetjük klasszikus rocknak is, csak hát azzal nem egy előadót sértenénk meg igazságtalanul), a hangzás kétség kívül erőteljesebb, mint valaha. Azt is el kell ismerni viszont, hogy a Humbug a slágeresség szintjén talán egy cseppet kevéssé erős mint az előde, a dalok azonban nem rosszabbak és ami tán még fontosabb: nem ütközünk önismétlésbe, bár egyes hangzások és megoldások ismerősen hatnak, ez azonban csak az egyre inkább karakterizálódó Arctic Monkeys-hangzás megszilárdulását jelenti. Ez az eset például a Secret Doorral is, néhány évvel ezelőtt komoly gondban lett volna e sorok írója, hogy kihez/mihez hasonlítsa ezt a dalt, már ha egyáltalán szükséges valakihez/valamihez, most azonban könnyedén rámondhatom: olyan Arctic Monkey-s, ami végülis nem túl kockázatos megállapítás egy Arctic Monkeys szám esetében. Mégis az egyik legfontosabb dolog, amit egy zenekar elérhet olyan könnyen és gyorsan (és el ne felejtsük: méltán és jogosan) jött sikerek után, mint a sheffieldi kvartettéi. Ez ugyanis az a dolog (na meg az AM esetében már a Favorite Worst Nightmare lemez esetében letudott úgymond tökéletes album), ami az istennek sem megy az indie-színtér legtöbb zenekarának, ezzel küszködik (ki több, ki kevesebb sikerrel) a Franz Ferdinandtól a Kaiser Chiefsig jóformán minden ide sorolható zenekar és ezzel magyarázható az is, hogy a többi színes indie-lufival egyetemben az Arctic Monkeys valahogy nem pukkadt ki három lemez után sem. Bár azért valljuk be, kevesen gondoltuk volna az I Bet You Look Good on the Dancefloor idejében, hogy itt egyszer még maradandó kulturális értékről lesz szó. Pedig arról. Nem is akármilyenről, hölgyeim és uraim, dobpergés, az év egyik toronymagasan legjobb alkotása.
A Wilcoról elismerni, hogy az egyik legjobb jelenleg praktizáló zenekar, nem nagy kunszt. A Wilcot szeretni viszont már olyan sznobizmusra vall, ami minden normális zenehallgató provokálásának betudható. Jelen poszt szerzője azonban (és ebben az új lemez csak még véglegesebben megerősítette) olyan sznob. Most csak nagyon röviden térnék ki arra, hogy az idei milyen kis soványka év, hol van már a tavalyi (mostanra már teljesen megalapozatlannak tűnő) nyavalygás. Idén viszont tényleg nehéz igazán jó lemezeket találni, sok a közepes, sok a gyenge is, kiemelkedő azonban alig akad. (Már most az év végi ötvenes lista miatt kezdek aggódni, hogy lesz-e egyáltalán ötven, listázható lemez 2009-ben. Mindenesetre fél év múlva meglátjuk.) Mindez a kitétel azért volt szükséges már így az eleje felé, hogy érthető legyen, hogy miért lelkesedek mostanában olyan nagyon, ha nagy ritkán a fülembe akad valami kiemelkedő. Pedig a Wilco szempontjából teljesen értelmetlen és gyermeteg a mostani örömmámorom, ők mindig is kiváló zenekar voltak és a Yankee Hotel Foxtrot idejére ezt az egész világ számára gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül egyértelműsítették. Erre a Sky Blue Sky lemez csak amolyan plusz hangsúlyként rátett még egy lapáttal, most meg már szinte sértés volna meglepődni a tényen: a Wilco a Wilco lemez után is a földkerekség egyik legjobb zenekara. Na de hogy miért, erről kéne szóljon ez a poszt és hát valóban, még egy büdös szót nem ejtettünk magáról az önironikus című lemezről. Nos, szerintem a Wilco azon a ponton tart per pillanat, ahol már nem is a konkrét zenei megoldások meglepő, ötletes és szellemes alkalmazása (mint például a Bull Black Nova finom kis kiállása) jelenti azt a bizonyos pluszt egy rakás többi zenekar tevékenységéhez képest, ez az előny már megvan, már magától értetődőnek tekinthető. Ami számomra a Wilco lemezt is ott fönn tartja (ti. az elismerési skálám egyik csúcsán), az a felszabadult játékosság (ld. Wilco (the song), You never know) és a még épphogy nem giccses, de mélyen és mélyre szántó komolyság, érzelmesség (One Wing, You and I, Country Disappeared) keresztül-kasul egymásbafonódó édesbús kettőssége. Ez az, ami úgy érzem, örökérvényűvé és emlékezetessé teszi a Wilco zenéjét, ez a (hozzánk magyarokhoz pláne közel álló) sírvavigadó-vigadvasíró hangulat, amit ebben a különleges szívszorító és egyben mégis -melengető koncentrációban kizárólag ez a zenekar tud előállítani. Ahogy az idei év (eddig legalábbis) legjobb lemezét.*
*Külön csillag az ötösre a lemezen vendégeskedő (és a csatolt videóban is látható Feist miatt.
.jpg)
