2009. december 31., csütörtök

Szolgálati közlemény

Kedves Mindenki,

megnéztem, tavaly pont 31-én érkezett a 2008-as besztof lista, aztán láthattátok, milyen lett, sok elhamarkodott dolog, lefelejtett lemez, stb. Most van még egy kis lemaradásom, így előreláthatóan január 2-3 magasságában (legkésőbb 5-én) jön az évértékelés, azonban cserébe (bár most sem a teljesség igényével) sokkal körültekintőbben, tavaly.

Addig is boldog új évet mindenkinek és hogy ne csak ezzel a baromsággal teljen ez a poszt, megint csak a teljesség igénye nélkül nézzük át, kb mire is számíthatunk jövőre. Januárban jön ki a These New Puritans, a Vampire Weekend és az MGMT új lemeze, mindhárom elég érdekesnek ígérkezik ugyebár. A hírek szerint az Elbow, a Portishead, a Radiohead és a The National is egész jól áll az új anyagával, bár egész konkrét lemezigéret mintha csak utóbbitól hangzott volna el. Ugyancsak lemezt várhatunk a Kraftwerktől, Four Tettől, februárban jön a várva várt új Massive Attack lemez (mégha a Spitting the Atom EP nem is volt annyira lelkesítő, a lemez akár jól is elsülhet) és a Hot Chip új anyaga, továbbá a Supergrass, a Does it Offend You, Yeah?, a Frightened Rabbit, a Gorillaz, a U2, az UNKLE, az Arcade Fire, a Hot Hot Heat és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban e sorok írójának egyik kiemelt kedvence, a Tokyo Police Club 2010-es lemeze. Mindezek mellett állítólag lesz végre új Kispál anyag, ami mint nemrég kiderült, egyáltalán nem biztos, hogy szarnak ígérkezik, illetve még nagyon sok dolog (pl. új RHCP immáron Frusciante nélkül?) ami most épp nem jutott eszembe. Talán jövőre még jobb évünk lesz zeneileg, mint idén.

szal buék.


*

ps: addig is pár évvégi besztoflista csak a majdani összehasonlítás kedvéért. Hát, ahogy elnézem ezeket, lesznek bizony eltérések.

Pitchfork,

NME,

SPIN,

Stereogum,

Q,

Rolling Stone,

Time,

Metacritic,

Rateyourmusic,

Amazon,

MTV

2009. december 17., csütörtök

Kitérő

Nem szoktunk itt kritika nélkül csak úgy jútyúbolgatni, de most kivételt teszünk. A szétmenőben lévő Kistehén zenekar előtt tiszteletnyilvánítni álljon itt ez a zseniális, ámbátor kissé belgás beütésű, minimalista Kistehen klip.

Kollár-Klemecz Lászlónak pedig, aki feltehetően (nagyjából tízmillió társával együtt) nem olvassa ezt a blogot, kívánjuk, hogy tartson ki, ne adja föl és vigye tovább a Kollár-Klemencz László és a Kistehén Melankolikusok prodzsektet, mert azzal jöt össze minden idők egyik legjobb magyar lemeze (és igen, már elszégyelltem magam párszor amiért a tavalyi listán anno nem volt a top10-ben). Hajrá Laci, kívánjuk mi, azaz csak én mivel ezt egyedül én írom, de rajtam ragadt a sznob királyi többes.



nyerkös

Quimby - Lármagyűjtögető EP

Hogy a tudás önmagában még nem feltétlenül eredményez jót, az atombomba esete is bizonyíthatja. A Quimby pedig már túl sokat tud. Túl jó zenészekkel sokszor esik meg az, hogy már nem tudják, mit kezdjenek túlburjánzott képességeikkel. Ilyenkor többnyire elég szar dolgokat csinálnak. Nincs ez másképp Magyarország egyik legjobb zenekarával sem, ámbár nem árt megjegyezni: amit a Quimby-féle szar színvonalát a legtöbb magyar zenekar egész karrierje során sem tudja megközelíteni. A helyzet tehát nem olyan rossz.
Van ugyebár három új dal, amik közül kettőben (a két hosszabban) pozitívum, Livius énekel. Az entellektüellebb tinilányok lucskos álmaiban feltűnő, bohém macsó amorózó Kisstibi csak az Én és a bank című kis szösszenetben lép színre, vicces/bús gesztusokat gyakorolva elég feledhető módon. A dalok ettől függetlenül teljesen érdektelenek. Az első szám (Cuba lunatica) vázlatos értékeléséhez kell tennünk egy kisebb kitérőt: van ugyebár az a magyar zenekar, Siesta vagy Fiesta (várjuk az olvasói leveleket a helyes megfejtéssel, ezekért nem fogok én guglizni) ami ugye azt csinálja, hogy az összes Greatest Latino Hits Top 20 teszkógazdaságos válogatáscédét szépen magyarítják és nincs rajtuk mellszőr. Namármost a Quimby dal (ne hittem volna, hogy valaha ilyet fogok leírni, de) kábé ebben a szellemiségben fogant, annyi különbséggel, hogy ők tényleg tudnak zenélni. A Haverom a J.J. Cale című opus legfőbb erénye, hogy igen érdekes rálátást nyújt magyar underground sztárok popzeneszerzési kísérletére, jelen esetben kevés értékelhető eredménnyel.
És kábé ennyi az EP. Vannak persze még dalok, öt korábbi Quimby sláger 2009-es verziója, amikről már elsőre is tudtuk, hogy jók, most is biccentünk persze a lemezjátszónak, mikor felcsendülnek. Ezeket (csak ritkán volt/van szerencsém a Quimbyhez élőben) úgy rémlik, koncerteken variálgattak (lehet megerősíteni/kijavítani kommentben), tekintve, hogy már egy jó ideje mintha a könyökükön jöne ki ez az egész. Nos, ez nem baj, csak sajnos lassan a zenehallgatóknak is.

2009. december 3., csütörtök

Kiscsillag: Örökre szívembe zártalak

Lovasi András már rég nem alkotott maradandót, különböző projektjei rendre jól funkcionálnak, de a 2000-ben megjelent Velőrózsák című Kispál és a Borz album művészi csúcsteljesítményének a közelébe sem értek az azóta szép számban megjelent kiadványok (Lovasi szólólemeze, két Kispál albuma, Lackfi-versmegzenésítései és a Kiscsillag bemutatkozó anyaga). A kétezres években megjelent anyagok legnagyobb gyengeségei nem is (csak) zenei természetűek voltak, Lovasinak ennyi ideje nem volt igazán mit mondania, szomorú, hogy a már megszokott toposzok ragozásának hogyanja is hagyott maga után kívánnivalót.
Ilyen előzmények után jelent meg – vagy egy év csúszással – a Kiscsillag zenekar második lemeze, az Örökre szívembe zártalak. Ami elsőre szembe(fülbe?)tűnik az új dalokat hallgatva, hogy bátrabban szakítanak Lovasi András és Leskovics Gábor dalszerzői múltjával mint korábbi szerzeményeik, nem igazán érzünk Pál Utcai Fiúk vagy Kispál és a Borz utóhatásokat, előbbieket azért sem, mert ezúttal szinte végig csak Lovasi énekel a lemezen, utóbbiakat pedig csak bizonyos gitármanírokban, de ezek nem hogy bocsánatos hatások, sokkal inkább szívderítőek.
A lemez egyik legnagyobb erőssége, hogy Lovasinak végre lett témája, nevezetesen, hogy milyen szar itt élni, mármint nem úgy általában, hanem ma, Magyarországon (A pénz miatt, Az a világ nincsen), méghozzá a borostás, kedvetlen, kiégett, széteső életét szenvtelenül szemlélő negyvenes férfi szempontjából, akire leginkább az Elegáns tűnődés és a Szomszéd sorai jellemzők: „Szétállítottam a gombokat / nem megy a készülék. / Talán egy elegáns tűnődés? / De nincs, amin tűnődnék. / Nézem magamat a tükörben / hogy lóg a farkam / most azt játszom, hogy itt vagy / Már el is takartam. / Nincs mit ragozni. / Nincs mit tagadni. / Nincs mit”; illetve: „Nem akarom végignézni / hogy elkopik az asztal / hogy elfordulsz az ágyon / hogy esszük a krumplit a szafttal / Eggyel odébb lakom / A sövény felett lesek / A gyerekek hogy meg nőttek / Jó szomszédod leszek neked”. A lemez abszolút főszereplője azonban nem az általában vett negyvenes pasas figurája, hanem sokkal inkább a nagybetűs Idő, ami néha úgy tűnik, csak álldogál itt Magyarországon (Jó napot, Az a világ nincsen, illetve a Szomszédban: „Betont kever az idő”.), máskor mintha mi magunk is igyekeznénk megállítani (ahogy az egész lemez kezdődik: „A világ állásán parázó, múlásán nevetők, / könnyű léptű halált hozók és ólmos szeretők, / az érdeklődve néző kutyák a tompa csillagok, / mind tologatják a belső időt, de a végén mind halott.”) Természetesen nem kell mindenáron valamilyen magasabb koncepciót belelátnunk a cédé szövegegyüttesébe, a rendezőelv nagy valószínűséggel inkább zenei volt mint szövegközpontú (dacára az olyan szép egymásra rímelgetéseknek, mint a Jó napot!-ban bemutatott szomszéd-archetípus esetleges visszaköszönése a Szomszéd című számban, természetesen, ami a legizgalmasabb, száznyolcvan fokban elfordított kontextusban).
Maga a zene érettebb és összetettebb mint az előző lemezen (Greatest Hits Vol. 1) volt. Érződik rajta az egyéves továbbérlelés, ami ezúttal nem ártott, hanem kifejezetten használt a félkész állapotban már koncerten is bemutatott daloknak. A tempó inkább gyors, a két lassú szám, a hátborzongatóan placebosan induló Nehézbörtönsúlyzó és az elmúlt évtized toronymagasan legszebb Lovasi-balladája, a Fecskés kiemelkedően jóra sikerültek. Maga Lovasi is érezhetően sokat fejlesztett gitárjátékán, ezt már a legelső számban (Örökre) is megfigyelhetjük, mikor egyenrangú gitárosokként együtt szólóznak Leskoviccsal. A lemez két fontosabb zenei újítása, a zongora (Légy szíves, Igazságos) és a hármashangzatokkal színezett vokálok közül az előbbi nem igazán tud szervesen beilleszkedni az album hangzásvilágába (bár nem kell közvetlen összefüggést keresni, mégis a két zongorával színesített dal az album két leggyengébbje, holott az Igazságos régi verziójában még kifejezetten jó szám volt), utóbbi annál inkább, a három vokálhang helyenként egészen gyönyörűen funkcionál, mint például a Szomszédban.
Azokra a rajongókra is gondolva, akiknek egy-egy szám régebbi verziója nőtt inkább a szívéhez, a Kiscsillag legénysége volt olyan figyelmes, hogy külön blogot indított ( http://orokre.blog.hu ), ahová az ígéretek szerint felkerülnek ezek a régebbi változatok is. Összességében, ha nem is a Velőrózsák szintjén, de újra egy hallgatható és szerethető, nagyon is élvezetes lemezt kaptunk Lovasi Andrástól és aktuális kollektívájától.



(utánközlés, eredeti megjelenés: Folyam, I./1.)