Besztof 2008

Nos, ehhez a listához, amit közzé készülök tenni jó pár megjegyzés is jár. Ezek az alábbiak.


Először is, ugyebár nincs olyan ember aki egy év alatt végig tudja hallgatni az adott év összes lemezét. Így tehát egy lista sem készülhet a teljesség igényével. Meg hát ugye a lista műfaja maga is meglehetősen suta és hülye dolog, de ha nem vesszük véresen komolyan, tehát nagyságrendileg és jelzésértékűen nézzük az esetleges sorrendet, képet alkothatunk arról, hogy nagyjából mik voltak adott évben az erőviszonyok, figyelembe véve természetesen, hogy mennyire szubjektív műfaj ez. Nemcsak a besorolás, de már a kritériumok is, az én listámra például nem kerültek föl olyan albumok, amik alapvetően a 2007-es évhez kötődtek, mint a Radioheadtől az In Rainbows (tavalyi besztofunk győztese), vagy Bon Iver zseniális For Emma, Forever Agoja és az MGMT világszerte körbeünnepelt alkotása, az Oracular Spectecular. Koncertlemezek és remixalbumok sem rúghattak labdába, bár előbbiekből akadt azért pár figyelemreméltó, emlékezzünk csak a Muse H.A.A.R.P.-jára, a Linkin Park élőlemezére, vagy Manu Chao végtelenül hangulatos, atmoszférikus anyagára, az Estacion Mexicóra. Versenybe szállhattak viszont EP-k is a nagylemezek mellett. Sajnos idén is maradtak olyan nagyon fontos lemezek, amikről már nem maradt idő kritikát írni, ilyen például a The Charlatans fantasztikus új anyaga, a You Cross My Path, a Foals lehengerlő bemutatkozása, az Antidotes (méltó folytatása a Klaxons, a The Enemy és a These New Puritans által megkezdett friss, kreatív mégis popzeneibb vonulatnak), az Antony and the Johnsons szívszorító és egyben melengető EP-je, az Another World, továbbá Beck, Dido vagy a TV On The Radio 2008-as anyaga és a sor még a végtelenségig folytatható. És bár összességében elég jó évnek mondható ez a 2008-as zenei szempontból (ha nem is annyira mint a 2007-es), kis hazánkban azért nem telt olyan jól. Igazán értékelhető teljesítményt csak a 30Y, az Amber Smith, a HS7 és Kollár-Klemencz László kistehenes kollektívája produkált, a Kiscsillag és a Kispál új lemezei jövőre csúsztak, a Quimby szinte tetszhalott, Bérczesi Róbertről pedig nem tudni semmit, és ez talán jobb is. Akiknek pedig nagyon örültünk idén: a Foals, a These New Puritans, a Tokyo Police Club, a Vampire Weekend, és a Fleet Foxes, reméljük, a későbbiekben sem romlanak vagy kurvulnak el. Végezetül pedig némi citromdíj is idénre: a Guns 'n Roses (=Axl Rose), a Bloc Party és a Keane nagyon szégyellje magát, ez a legkevesebb. (Itt jut eszembe, hogy az év vége felé feloszlott The Long Blondes viszont nyugodjék békében, bitangjó zenekar volt, istennyugosztalja.)

Az itt következendő lista tehát ötven idei lemezt tartalmaz. Az első tíz lemez vastagbetűvel kiugratva, tyúbos videóval és borítóval szemléltetve.

01. The National: Virginia EP borító videó

02. Elbow: The Seldom Seen Kid borító videó

03. Portishead: Third borító videó

04. Antony and the Johnsons: Another World EP borító videó

05. Tokyo Police Club: Elephant Shell borító videó

06. The Long Blondes: Couples borító videó

07. These New Puritans: Beat Pyramid borító videó

08. The Last Shadow Puppets: The Age of the Understatement borító videó

09. The Charlatans: You Cross My Path borító videó

10. Foals: Antidotes borító videó

11. Coldplay: Prospekt’s March EP

12. Coldplay: Viva la Vida or Death and All His Friends

13. Beck: Modern Guilt

14. Nick Cave & The Bad Seeds: Dig, Lazarus, Dig

15. REM: Accelerate

16. Dido: Safe Trip Home

17. CSS: Donkey

18. British Sea Power: Do You Like Rock Music?

19. TV On The Radio: Dear Science

20. Randy Newman: Harps & Angels

21. Santogold: Santogold

22. Frightened Rabbit: The Midnight Organ Fight

23. Deerhunter: Weird Era Cont

24. Animal Collective: Water Curses EP

25. Hercules and Love Affair: Hercules and Love Affair

26. Wolf Parade: At Mount Zoomer

27. Vampire Weekend: Vampire Weekend

28. Kollár-Klemecz Laci és a Kistehén Melankolikusok: Ember a fán

29. Razorlight: Slipway Fires

30. Amber Smith: Introspective

31. Kings of Leon: Only by the Night

32. The Cure: 4.13 Dream

33. 30Y: No. 4

34. Fleet Foxes: Fleet Foxes

35. Why?: Alopecia

36. T: Bau

37. The Verve: Forth

38. Travis: Ode to J. Smith

39. Tom Morello / The Nightwatchman: The Fabled City

40. The Raconteurs: Consolers of the Lonely

41. Oasis: Dig Out Your Soul

42. Scars on Broadway: Scars on Broadway

43. Hot Chip: Made in the Dark

44. Sigur Rós: Með suð í eyrum við spilum endalaust

45. The Hold Steady: Stay Positive

46. The Smashing Pumpkins: American Gothic EP

47. dEUS: Vantage Point

48. Supergrass: Diamond Hoo-Ha

49. Nine Inch Nails: The Slip

50. Damon Albarn & Jamie Hewlett: Monkey – Journey to the West

Szolgálati közlemény

Nos, mint tudjuk, nyakunkon az évvég és hát a nagyobb presztizsű médiaizék már el is számolták minden éves elszámolnivalójukat, mint például a legfontosabb magyar ilyen, az est.hu, vagy a legdivatabb divatdiktátor angol NME. Mi még csücsülünk egy kicsit a készülő éves besztoflistánkon, amin úgy látom már most, lesz egy-két meglepetés a fősodor trendhez képest (no azért nem túl sok, csak úgy épphogy). Ezek mellett majd közreadok egy hosszú és unalmas listát is arról, hogy miért is olyan baromi nehéz egy ilyen listát összeállítani, mi minden maradt le joggal és anélkül, milyen szempontok és megszorító kritériumok vezéreltek, illetve mik voltak még szerintem a legek az évben (utóbbit hosszas gondolkodás után nem egy mini házi Grammy-díj mintájára kívánom csinálni, ahogy a legtöbb szánalmas és szerencsétlen blogger szokta, nem állítok egyértelmű kategóriákat, ahol meghatározott számú jelölt közül kiemelkedik egy győztes, csak teszek néhány megjegyzést, hogy mi tetszett idén is mi kevésbé, nem mintha ez olyan nagy dolog lenne.) Körülbelül ennyi lesz, de addig is fél szemmel kacsintsunk már a jövő évre, természetesen a teljesség és az elfogulatlanság igénye nélkül. Viszonylag korán jön már az Animal Collective új lemeze, ami valamilyen szempontból bizonyára érdekes lesz, ha jó, azért, ha nem, azért, ha semmitmondó, méginkább, bár utóbbira kevesebb az esély. Jön végre az Antony and the Johnsons harmadik nagylemeze is, aminek már az előszele (Another World EP) sem sikerült akárhogy, ergo bizakodhatunk. Bár e poszt szerzője nem rajong értük igazán, sőt, azért mégis érdekes lesz az új Depeche Mode lemez, egy hallgatást azért a rivjuztól is meg fog érdemelni. Jön az új U2 is, amiről már legalább annyi elkedvetlenítő dolgot hallhattunk mint lelkesítőt, mi inkább rosszra tippelnénk, de ez csak egyéni pesszimizmus. Jön új Placebo is, ha minden igaz, itt is inkább aggódunk egy hangyányit, de jó hír, hogy legalább újra három tagú a zenekar, jelen pillanatban (és pláne a remekműnek számító Meds után) nagyon nagyot koppanhatott volna egy végig dobgéppel kopogtatott anyag. Állítólag a Coldplay is kiad valamit már megint, de három jó lemezük (már az idei EP-t is beleszámolva) úgysem lehet egyhuzamban, tehát kár túlságosan lelkesedni. Lesz új Franz Ferdinand, ami olyan istenigazán sosem hatott meg, de hátha majd jövőre, a Muse is készül valamire, itt teljesen a sötétben tapogatózunk, bármi kisülhet belőle. Elvben a Radiohead is ígért valami zenét, de ezt még elképzelni is túl szép lenne jelenleg. A magyarok közül már biztosan jön az új Kiscsillag, amit (egyelőre) nagyon bizakodva várunk, dacára a kissé nagyon kiábrándító új dalnak, új Kispál is lesz talán, már amennyire lehet még hinni nekik, azt már (leginkább kegyeleti okokból kifolyólag) sokkal kevésbé várjuk. Visszatér a Massive Attack is, akik bízzunk benne, hogy hasonlóképp (és hasonló színvonalon) tudnak majd túllépni a triphopon (nem mintha az olyan rossz lett volna) mint a Portishead idén. Ezenkívül az év nagy attrakciója lehet és reméljük mostmár tényleg lesz is a Blur visszatérése a Hyde Parkban és a Glastonbury festiválon, ami remélhetőleg új lemez(ek) írására is ösztönzi őket idővel. Jut eszembe, Damon Albarn is ígérgetett egy új Gorillaz lemezt. Címszavakban ennyi, de most tényleg csak amik hirtelen eszembejutottak. Reméljük, ennél jóval több említenivaló is lesz egy év múlva ilyenkor.

T. - Bau

Kevés nagyobb hülyeséget követhet el valaki a marketing terén, minthogy egybetűs nevet választ. Ha azt mondom egy lemezboltban, hogy kérek egy Té lemezt, csak néznek rám hülyén, majd órákig magyarázkodhatok, hogy nem, nem állok gyógyszeres kezelés alatt. De még egyszerűbb az örök guglis példával élni. Mikor találunk meg valakit a gúgllel, ha csak az a neve, hogy T? Feltehetően a Thomas nevet rövidítő (ha információim nem csalnak) francia művész pont olyan elistista rejtőzködőművész, mint a magyar a Tigrics, akik élvezik, hogy csak nagyon kevesen tudnak róluk és bár tehetségük alapján minden világhírre jogosultak lennének, mégis százas nagyságrendben adják csak el a lemezeiket, minthogy nem nyomnak többet belőlük. Az egyszeri zenesznob meg persze nem is lel nagyobb örömet annál mikor ráakad ilyen gyöngyszemekre, mint T korábbi albuma (2002-es vagy 3-as), ami kapaszkodjunk meg: a T címet kapta a keresztségben. Mindazonáltal az új évezred egyik legjobb hangzóanyaga. T valamivel jobban promotált idei szerzeménye, a Bau nem it folytatja. A dalok minimalisták, halkan pötyögő gitárok, tiszta, már-már gejl hangzású zongora, vonósok, visszafogott ének és szinte semmi ritmushangszer. Mintha egy németalföldi kisváros lepukkant zeneiskolájában ülnénk, amint a helyi megkeseredett fiatal zenész megpróbálja kigyömöszölni a lelkét pár hangjegyen keresztül és hát az isten bocsásson meg, amiért elismerem, de megy neki. Az előző, felerészt dögös, felerészt szívszorító lemez után a bau fényesebb, pozitívabb, negédesebb, nyálasabb, mégis, valahogy szívszorítóbb is egyben. Olyan, mintha az ember egy elméretezett hormonkezelésen esne keresztül, körésereglenek mindenféle sosemvolt érzelmei és hangulatai, átél mindent, mintha belenyomtak volna pendrájvon több tucat emberre való fiatalságot, félig elmúlt ifjúságot, kellemetlen kamaszkorokat, édesbús emlékképeket, ami már túl sok és tömény és mégis ezen a fátyolos hangzású, függöny mögül szóló minimalista kis zenéből jön az egész. Kellemetlen, mégis annyira tömény a befogadói élmény, hogy kell újra meg újra, a tipikus szenvedélybetegség képlet, nem jó amit érzünk, mégis, megmagyarázhatatlanul kell. Na ilyet tud ez a talán francia nóném srác a kis nonprofit svájci lemezkiadójánál a nevetségesen kevés eladott lemezével. Le vagyunk taglózva. Pedig ez még az előző nyomába sem ér.

PS: nagy nehezen ráakadtam a vonatkozó májszpészre: http://www.myspace.com/thrzfld

Coldplay & Kylie Minogue - Lhuna

Az AIDS világnapján bocsánatos a dalpublikálás bűne, a síppal dobbal nádihegedűvel harcolás különböző halálos betegségek ellen napjainkra már-már éppolyan égető probléma világszerte, mint maguk a kiváltó betegségek. Így ha már a Coldplay és Kylie Minogue voltak olyan tündérek, hogy megjelentették végre több ízben, tanúk előtt is "pbulikáláshoz túl szexinek" titulált dalukat, nem hagyhatom ki, hogy pár mondatban ne állítsak emléket neki. De hát hogy lehet egy dalt leírni a legpontosabban? Természetesen képileg. Annál is inkább mivel a Lhuna (nyilván én vhagyok mhűveletlen, dhe a Lhunában vhalóban vhan egy phlusz há?) egy kész rádiójáték. Nézzük, mi is történik.

Furcsa, kellemetlen napra ébred a stájer kisfalu apraja-nagyja, már megint megvadult a jószág mondják egymásnak a pajta előtt fejüket vakargatva a szebb napokat is látott, meglett parasztemberek, az irdatlan, ritmustalan összevisszakolompolás és a pajta oldalainak recsegése nem ígér túl sok jót erre a napra se. Bentről némi nyávogás hallható egy ideig, a pajtában alvó nősténymacska (konkretizáljuk: ilyen cicus) nagymonológja csendül fel, igen, ezzé lettem, halljuk ki Kylie Minogue hangjából, én már tényleg minden szart... Majd egyszer csak, a legváratlanabb pillanatban, ahol sem a zene szerkezete, sem a hangulat, a ritmika végképp nem, jóformán semmi sem indokolja, na ott belép... mit belép, beDÖNG, berobban, bezúdul valami, valami elmondhatatlan. Olyan nagyjából mint egy elnyújtott, mély böfögés és harákolás közti hang, bel- de méginkább külvárosi kiskocsmák tájékán lehet csak ilyet hallani, méghozzá specifikusan a mi térségünk egzotikus, keleti országaiban, én komolyan nem is tudom, Chris Martin honnan vette az ihletet, de a lényeg, hogy megvalósítja, valami elmondhatatlanul intonálatlan, eltorzított alhasi bődüléssel beordítja magát ott, ahol a zenei rendező már kapálózhatott a plexifal mögött, hogy LÉPJ MÁR BE TE ÁLLAT, és erre tényleg. Belép. Bele lép. De nagyon. Kylie Minogue szexi soraira (mert csak remélni lehet, hogy az ő kiábrándult nyávogása volt erotikusnak szánva - "I’m all by myself / I don’t need anybody else / I’m all by myself / No help / I’m all on my own /Quietly sleeping in my home /I’m all on my own /my own") Chris Martin pazar választ ad mint helyi részeg és bél? torok? tüdőbeteg? amorózó: "Hello / Won’t you let me come in? / Lhuna, can’t you hear how much I’m suffering? / Hello /Won’t you let me know? / Cos I’m all alone / all alone". Az ember ugyan erőnek erejével próbál nem asszociálni, de eszünkbe jut a South Park azon része, mikor a fiúk Fánit az elefántot és Cartman Torkos nevű malackáját itatták addig, míg megtörtént vérnászuk az avaron, itt is kábé ez van. Belép tehát Chris Martin, aki, ha Kylie a falu kiscicája, hát nyilván a falu bikája, ilyen hanggal már csak vaskohó lehetne, ha nem bika, szóval bedülöngél a színre (remeg az egész pajta vagy ól vagy mittudomén) és végül szexuálisnak szánt gesztust gyakorolva (mert hogy ne felejtsük, erotikus a dal) ráül a macskára, aki nyög még párat, míg a bika talán észre sem véve az események ilyetén alakulását, tovább filozofál magában, majd a hegeli örök körforgás filozófiájának kicsit módosított (szintézismentes) változataként minden kezdődik előről, mintha mi sem történt volna. Kylie: "I don’t know what the time is / I don’t know where you’ve flown / And I don’t know why you’re so far / from home". Eddig rendben is lenne a dolog, nade ugye ha az ember már először is majd megfulladt a röhögéstől Chris Martin belépésekor, másodszorra azt várná, történik valami azon a bizonyos ponton, azon, amit már zsigerből érzünk, ahol nem kéne így belépni, mondjuk igazából azon a ponton sehogy se kéne, de ezt hagyjuk, szóval várunk valamit, de ekkor... nos ekkor az összeszokott társaság tévedhetetlen érzékkel a leghumorosabb verziót választja: Chris Martin ugyanott, ugyanúgy és ugyanazzal a szövegrésszel MEGINT belép, kész, itt már a taknyunk is a bokánkon csorog a röhögéstől, hogy egyáb testnedveket most ne említsek, ezt tényleg nem lehet kibírni, ha valaki egyszer elesik egy banánhéjon, a szánkat húzzuk, hogy ennyi a poén?, viszont ha ötször esik el rajta, meghalunk a röhögéstől, na ez van most, a pajta összedől és az agonizáló macska és a szexuálisan unott falubika együtt éneklik el a miniatűr opera zárósorait bizonyos Lhuna szagáról és ízéről.

Ez volt tehát a túl szexi szám, ami persze érthető, a Coldplay frissen (újra)felfedezett jóízlése nem engedhetett ekkora kupac, a talicska aljára száradt szart publikálni, legalábbis a jól sikerült idei lemezeken nem. Ez a kakofón összevisszaság, ami ez esetben a túlzott erotikus töltet jelszavával kímélte meg magától a Viva la Vidát és a Prospekt's Marcht azonban felvet mégis egy kérdést: van aki erre tényleg felizgul? Csak mert ha igen, ha létezik olyan emberi jellegű organizmus, ami erotikusnak tartja ezt a leírhatatlan, ritmustalan, minden hangfekvésből alul-felül kilógó hangorkánt a harákoló Chris Martinnal, aki minimum egy kettévágott, náthás vadászgörény utolsó kétségbeesett jajveszékelését idézi meg utánozhatatlan énekrészével, szóval ha van, aki erre gerjed, az vagy keresse fel az első közelében lévő mentálhigiéniai segélyközpontot, vagy (nőneműekre célozván itt) ugorjon fel hozzám, a dal megvan és le nem törölném a világ minden pénzéért. Különben ki hinné el, hogy létezik ilyen.

Linkin Park: Road To Revolution - Live At Milton Keynes

A Linkin Park tuti ott lenne azon a top tizes listán amiket a legcikibbnek tartok a kamaszkoromból, nyilván az emberek többségének van szégyellnivaló együttese akiket szégyell és letagad, mintha sosem vett (vetetett) volna velük felcimkézett pólót, posztert és persze lemezt. Ennél kellemetlenebb már csak az lehet, ha az egyszeri ember vénségére pár év múlva visszatalál a ciki zenekarhoz. Itt nem is a teljesen érthető kegyeletből / nosztalgiából meghallgatom gesztusra gondolok, bár nyilván ez volt az elsődleges indítékom több éve minden Linkin Park kiadvány meghallgatására.
Ez a zene ugyanis úgy szar, hogy jó. Mármint hogy ténylegesen szar, híg, tartalmatlan, még akkor is, amikor a kidagadó nyaki erekkel gyáricsomagolt énekessrác (Chester Bennington) és repper barátja (Mike Shinoda) nagyon át is akarnak adni valami mondani(zengeni)valót, még akkor is átlátni rajtuk mint egy kivételesen tiszta pohár vizen. Akkor mégis mi a titok, tehetnénk fel a jogos kérdést. A válasz egyszerű: színvonal. Profizmus. A szart is lehet jól, ahogy kis hazánkban nem is kevés zenekar műveli fordítva, nevezetesen a jót szarul. Hogy melyik a jobb és hol ér össze a két véglet, nem tudjuk, talán nem is számít, de azt meg kell állapítanunk: a Linkin Park minden ballépése (Minutes to Midnight – 2007) ellenére azért egy nagyon jól (talán túl jól is összerakott zenekar) és hát gyarló az ember, tudom én, de ha egyszer meghat egy dögös gitárhangzás, egy tiszta és hasító studisound, mit tegyek, mégis.
Ez a zenekar tipikusan azok közé tartozik, amelyek kevés számot írnak, ritkán bírnak kinyomni magukból egy lemezt, hol felül (Hybrid Theory, Meteora) hol alul (mint tavaly), de hát nem hülyék, ha már valahogy összeszenvedtek egy lemezt, addig használják az aktuálisan összerakott anyagot, amíg az utolsó tinilány (és a múltamra való tekintettel: tinisrác) is össze nem hányja magát a tömény unalomtól pusztán a számcímek hallatán is. Emlékszünk még a túlméretezett és jórészt unalmas remixlemezre (Reanimation) és a helyenként fantáziadús, de többnyire idegesítő Jay-Z fúzióra (Collision Course), ezeken felül pedig még egy kevésbé izgalmas, mondhatni egy miniatűr dögvésszel felérő koncertlemez is beugorhat (Live in Texas), a túlsoknál is túlsokabb és még túlsokabbszor játszott videoklippek mellett.
Ilyen kiadványok addig lesznek, amíg maga a Linkin Park meglesz, nagy valószínűség szerint, de úgy látszik, néhanapján azért akad köztük fogyasztható is. Persze ahhoz, hogy én élvezhessek egy Linkin Park koncertfelvételt, szükséges annak a ténynek a figyelembevétele is, hogy a tavalyi (jórészt botrányosan szar) lemezt leszámítva már valóban évek óta nem hallottam az együttest semmilyen formában tíz percnél hosszabb időtartamban egybefüggően.



Most meg, mit látok, illetve hallok, egy koncertfelvételt, ami friss, energikus, arányos (mind a három nagy– és majdnem minden resztlilemez is képviselteti magát), hangzástechnikailag überelhetetlen és ami a LP-tól mostanság elég meglepő: könnyed és felszabadult is. A régi dalok immár ősslágerekként működnek, még a kevésbé szeretettek (Papercut) hallatán is édesded, nosztalgikus érzések rohanják meg az ember torkát, annál is inkább, mivel ez a mindig műanyagtapintású, minimális kreativitással és kockáztatási hajlammal megáldott rockbanda (rockbanda?) ennyi év (ha jól számolom, hét) távlatából végre mer egy kicsit játszani a Hybrid Theory dalaival (One Step Closer, Points of Authority, stb.) ami határozottan jót tesz nekik. A jó dalok közül a jók (Somewhere I Belong, Numb, Breaking the Habit, Crawling, stb.) itt is jól szólnak, a szarok, nos a szarok továbbra is szarok (No More Sorrow, Leave Out All the Rest), de hát csodára azért még ők sem képesek és amúgy is, ezen a koncerten meglepően jó volt a jó-szar arány, gyanítom, hogyha megpróbálnám meghatározni, kilencven százalék fölé rakhatnám a képzelt mutatót. Amellett, hogy ennek a kiadványnak is, mint ettől a zenekartól mindennek, az a leglényegibb lényege, hogy minden elképzelhető pénzt feléjük vonzzon a zsebemből, ez speciel tényleg az olyan fazonoknak készült mint én, akik nem merészkednének odáig, hogy egy egész stúdiólemezt meghallgassanak újra a régiek közül, de így, friss és feszes tálalásban azért szívesen eltöltenek több mint másfél órát hajdani bálványaikkal. Persze lehet, hogy a lemezzel párhuzamosan megjelent dévédét látva csökkenne az élmény ereje, meg hát az is zavaró amikor nagy ritkán pofáznak koncert közben (olcsó és unalmas demagógia, a szokásos tiszteletkörök a közönségnek) de azért el kell ismerni, rég éreztem ilyen jól magam egy LP lemez után és még az ebéd sem jön vissza. Na, juhé.