2009. szeptember 27., vasárnap

Pearl Jam: Backspacer


Úgy vagyok én a Pearl Jammel, hogy mindig elhatározom, hogy felzárkózom belőle, magam elé készítem a diszkográfiát, hogy végre prekoncepciók nélkül hallgatom végig a Tent (=igyekszem nem gondolni Kurt Cobain masszív megvetésére), hagyom meggyőzni magam, hogy a No Code az egyik legjobb lemez a világon és egyáltalán, végre én is Pearl Jam rajongó leszek. Eddig ez még nem jött össze, de a hiba nyilván az én készülékemben keresendő. Annál is inkább, mivel az előző selftitled lemez eléggé tetszett, kellemes, bár kissé sablonos volt a lüktetése. Nem teszem tönkre tán a meglepetést, ha elárulom, most is nagyjából ez az összbenyomás.
Szóval így a nullanullás évtized végén már a szándékot is komolyan meg kell becsülni, ha jön egy zenekar, akik a dob-bassz-gitár szentháromságban gondolkodnak, akik még mindig a kilencvenes években élnek és klasszikus rockot játszanak. A Pearl Jam ugyanis azt teszi, amiért nem lehetek elég hálás, hiszen visszahozzák a kamaszkoromat, amikor felfedeztem magamnak a rockzene talán legnagyobb korszakát (magánvélemény), a 90-es éveket és a 80-as évek ide vezető folyamatait. Ettől még a Pearl Jam továbbra is súlyosan sablonzenekar marad, tökéletes zenészek, akik nem tudnak mellényúlni, mindig borotvaélesen tisztában vannak vele, hogy mit akarnak és azt hogyan kell megvalósítani egy stúdióban, még a nekik kevésbé jól álló pózokban (pl. Just Breathe - ugyanerre rossz példa: The End, egyszerűen le kellett volna hagyni) sem jönnek zavarba, minden hang, ütem, gesztus, kiállás, gitárbőgés a helyén van. Ez egy bezzegzenekar. Egészséges lelkületű, rendes társaság. És e sorok írójától ezért is áll ennyire távol. Az a bizonyos szikra hiányzik innen (legalábbis nekem), az a kis egyediség, amitől az ember megszállottja lesz ennek az elmondhatatlan profizmusnak, amit a PJ képvisel. Mindenesetre, ha rajongás továbbra sem, tisztelet még mindig van, sőt, egyre több, hála ennek az amúgy nagyon dallamos, fülbemászóan slágeres, tiptop kis lemeznek.

2009. szeptember 21., hétfő

Kispál és a Borz - A cím nélküli EP


Ember nem volt a világon szerintem aki nálam jobban féltette a Kispál és a Borzot bármilyen új zenei anyag megjelentetésétől, pláne két szörnyű youtube klip hallatán és tudván, hogy mit képes összehaknizni az amúgy jobb sorsra érdemes Csík Zenekarral a banda. A prekoncepció és sematikus gondolkodás tehát igazolódni látszott: igaza volt Lovasinak, tényleg kövér öreg köcsögök lettek, a zenekar meg egy nagy, mocsárba süppedt dinoszaurusz, amit fel kellett volna oszlatni 2002 körül. Ami innen következik, a kritikus (ön)kritikája, mert hogy én most már hivatalosan is tökhülye vagyok.
Nem állítván persze a következőkben, hogy ez a Kispál legjobb korszaka (véleményem szerint kettő is volt, két csúcsponttal: a Föld, kaland, ilyesmivel és a Velőrózsákkal), de hogy bőven élvezhető és fogyasztható lett a zene, el kell ismerjem.
És most nem rángatok elő a lejárt közhely helyett egy másikat, nevezetesen, hogy milyen jót tett Lovasinak a Kiscsillag (elmaradt kritika nem sokára), a hangsúly sokkal inkább azon van, hogy a második Kiscsillag lemezre végre hőn szeretett Bandibácsink számára is egyértelmű lett, hogy egészen pontosan miben és hogyan más az a zenekar, mint a Kispál, így a két sziámit végre egy nyisszantással külön utakra tudta terelni, ami a KCS részéről egy az elsőnél sokkal jobb második lemezt, a Kispálnál pedig végre (2000 óta először) megint egy elejétől végéig vállalható (igaz, csak négy szám hosszú) kiadványt eredményezett.
Na de lássuk a medvét. A két új dalt, a Többiektőlt és a továbbra is szörnyű című Űrbemarkolót ismertem én már a youtube-ról és a számokra (hálisten) jóformán rá se lehet ismerni, a Többiektőlben végre fel lehet ismerni a zenei szándékot (mióta várunk már egy ilyen riffre, Kispál Úr!), az Űrbemarkoló pedig megkapta a koncertfelvételeken még csak egész halványan sejthető (akkor még inkább csak remélhető) dögös, diszkós lüktetést. Az új új szám, a Dobog itt az igazi meglepetés, ami pedig nagyon kellemesre sikerült, bár nem lehet ilyet mondani, bír egy jó Kispál szám minden erényével, még épp megfelelően idióta szintetizátor, dorombolós Lovasibasszus, Kispál utánozhatatlan riffjei, ütős refrén, hamisítatlan Kispálhangulat, de ez még mind nem lenne elég: a lényeg itt a wait for it: G R Ú V. Igen, bevallom, én is a szkeptikusok közt voltam, nem nagyon hittem a velem egy korosztályba tartozó Mihalik Ábelben, azonban láss csodát, a dolog bevált. Ugyanolyan pontosan, precízen, mégis élesen dobol, mint Michael Zwceker, viszont utóbbinál jóval intelligensebben, ez utóbbiban, mármint zenei intelligenciájában (persze már csak fiatal korának köszönhetően is még csak nyomokban) minden idők (szerintem) legjobb magyar dobosára, bizonyos Csülökre emlékeztet, nem akarom elkiabálni, de mintha meglenne az ideális dobos.
És bár már most túlárad ez a poszt és meg fogok még bánni ennyi dicsérő szót egy bejegyzésen belül: az Alkoholra rövidített című szám EP-verziója baromi eredeti lett, vicces, ötletes, merész, de nem öncélú. Mondjuk, ha a dolog lemezre (mármint nagyra) is felkerül, azért nem bánnám, ha a konvencinálisabbat, a koncertverziót is hallhatnánk stúdióminőségben.

Ez azonban egy EP (az igencsak megcsonkított anyagú 20 éves DVD-hez bónuszként, trendi módszerrel, ingyen letöltésként mellékelve), és mint ilyen, igen, mint sokszor írtam, a magyaroknak még mindig (?!) szokatlan és újként ható műfaj (holott sokak szerint nemcsak a jövő vezető műfaja, de már a jelené is), annak pedig a maga nemében tökéletes. Mondjuk címet azért adhattak volna neki.

PS: Csúnya nagy fekete pont is jár azért, nevezetesen az Űrbemarkolóban és a Többiektőlben dilettáns és érthetetlen módon halkra kevert vokálért. Nem is értem a dolgot, legalábbis ezen a szinten...

2009. szeptember 19., szombat

Thom Yorke - FeelingPulledApartbyHorses/ TheHollowEarth; All for the best


Gondoltam, egyszerűsítem a dolgokat, kivételesen összerántok két kritikát, ha már úgyis majdnem egyszerre jelenik meg a két Thom Yorke kislemez (és akkor még mindig fennáll a kérdés, hogy kedvenc frontemberünk melyik számát képes annyira utálni, hogy a New Moon című szörnyűség soundtrackjére pocsékolja...). A TheHollowEarth annyira valószínűtlenül kezdődik el, hogy e sorok írója majd összeszarta magát, mikor először meghallotta, Thom ugyanis egy erőteljes nyöszörgéssel indítja be a The Eraser hangzásvilágának méltó (ám kissé Squarepusher izű) utódának tekinthető nótát. Most őszintén, ki nem ijed meg, ha a csendből hirtelen a Radiohead énekesének nyávogó falsettoja rivall rá (bármily szép is amúgy)? (Teszteltem a dolgot, nemcsak rám hatott így.) Maga a szám továbbviszi Yorke minimalista elképzeléseit, az ötletesség elsősorban az IDM-esen sűrű ritmusképletben nyilvánul meg, a halkra kevert basszus fölött pedig csak Thom már-már rádióbarátul popos énekdallama szól. A dal kellemes, szépek a huhogósra visszhangosított uu-úú háttérvokálok, de azért még mindig nem Thom csúcsformáját mutatja, ahogy - valljuk be - idei megnyilvánulásai közül nem sok minden, talán egyedül a Latitude fesztiválon adott szólókoncertje. Külön pirospont az elmondhatatlanul beteg, refrénhelyzetbe rakott, agyonvagdosott vokáldarabért. A FeelingPulledApartByHorsesről nem lehet legalább egy minimális, rögtönzött történelemóra nélkül érdemben nyilatkozni. Ez ugyanis egy rég elveszett Radiohead dal (korábban névrokona volt a most Reckoner címen ismert darabnak.) Maga az alapötlet olyan kilenc-tíz éves lehet, ez idő alatt pedig két különböző verziót is hallhatott a közönség, egy kissé kaotikus nagyzenekari rockos össze-vissza sikálósat és egy (e poszt szerzője által sokkal inkább favorizált) egyszálgitárosat, Thom Yorke-tól. A mostani verzió ezekhez képest azonban legalább annyira felismerhetetlen, mint a 2007-ben újradolgozott Up on the Ladder, viszont legalább annyira jó is. Ebben a dalban egy másik Radiohead-tag, Jonny Greenwood is közreműködött papíron, bár hogy egész pontosan miben és hogyan, számomra nem igazán derül ki. A hangzás azonban dögös, a Thomtól már megszokott minimalista, karmolós-dögös basszusalapokra (két szép szólóval/kiállással) építgetett Aphex Twint idéző grúvok olyan megkapóan variálódnak végig, hogy az embernek szinte fel sem tűnik, hogy egy hét perces tételt hallgat. Főleg a szám harmadik harmadában, ahol a modulált vokálok egészen különleges dallamvilágot lötykölnek össze, enyhén Björk szellemiségét is ideidézve. (Akik megvették a limitált példányszámú 12"-es bakelitlemezt, hétfőn egy ajándék pluszletöltést is kapnak hozzá, izgatottan várhatjuk tehát hétvégén, hogy mit.)
Ami az All for the Bestet illeti, a három dal közül messze a legjobb, a jótékonysági célokra készített feldolgozás a fent említettekénél jóval finomabb, klasszikusabb elektronikával operál, billentyűi pedig (igaz, csak távolról) a Harrowdown Hill-t juttatják eszünkbe, ami abban a dalban végül a nyomasztó/szomorkás irányba ment el, itt inkább szívetmelengetően lágy és édesbús lett. Külön nagy öröm, hogy ez az első dal, amiben a két Yorke, Thom és az Unbelievable Truth énekese, Andy végre duettezik, ami túl a perverz élvezeten, hogy végre együtt halljuk a két testvért (na most komolyan, akad itt aki nem érzékenyül el legalább egy picit a "Watched my brother cutting grass outside" résznél, ahol Andy belép?) bombasztikus ötletnek bizonyul, mivel a Yorke fivérek varázslatosan működnek együtt. Nem mintha az eredeti, Mark Mulcahy szerezte szám ne lenne nagyon megható, ezzel a feldolgozással vélhetően egy új és (méltán) még nagyobb klasszikus született, mint az eredeti.



Íme a régi Pulled Apart by Horses:



És itt a Hollow Earth:

2009. szeptember 8., kedd

Muse: The Resistance


Igen, ez alkalommal a hosszas emésztgetés helyett inkább első benyomás alapján írok, egyrészt mivel ezen poszt tárgya olyan friss, hogy még szinte meleg, másrészt meg mivel nem hiszem, hogy érdemben módosulhat a véleményem a lemezzel kapcsolatban akárhanyadik hallgatásra is. (Ha mégis így lesz, ígérem, azt sem hallgatom el.) Na de még mindenek előtt következzen a rövid előtörténet. A Muse a világ egyik legjobb zenekara, az első lemezük ígéretes, a második marhajó volt, a harmadik és negyedik pedig (a maga nemében) tökéletes, gyönyörű mestermunka, a HAARP koncertlemez/film pedig ellentmondást nem tűrően reprezentálta, hogy ez a zenekar már mostanra pofátlanul elért mindent. Hát most komolyan, nem pont most jött el az ideje elszúrni a dolgot?
Megítélés kérdése persze, de a Muse mintha túl jó lemezeket készített volna eddig, mármint legyünk őszinték, a zenekar nem hibázott eddig, pedig azért ők sem most kezdték a bizniszt. Aki valóban képes meglepődni a visszalépésen, nem képes reálisan gondolkodni az angol rocktrióval kapcsolatban. Ahogy én sem. Bár a meglepődés nem éppen a helyes kifejezés, az aggódás és csalódás sajátos keverékéből fakadó kellemetlen érzet is könnyedén elkerülhető, ha az ember nem várja izgatottan egy olyan lemez meghallgatását, amiről a korábban kiszivárgott részletek alapján sejthető, hogy finoman szólva nem fogja szeretni.
Az albumot nyitó Uprising kellemes nóta (jót tesz neki a The Resistance többi trackje), leginkább a legutóbbi, Black Holes and Revelations lemez stílusában, igaz, sokkal fantáziátlanabb manírokkal élve, enyhén lejárt szavatosságú önismétlésekkel. A címadó dal - na erre valóban csak két-három lejátszás után jöttem rá - igazából nem lenne ennyire rossz, ha az "It could be wrong" rész nem szólna annyira felháborítóan gagyin. De úgy szól és így az egész, amúgy sem valami nagy ötletre épülő tákolmány összeomlik. És a dolog csak romlik tovább. Merész kijelentést teszek, figyelem: az Undisclosed Desires egy egész jó szám, bizonyos tekintetben a legjobban megírt darab a The Resistance-t nyitó hármasból. Hogy akkor mégis miért utáltam már a lemez meghallgatása előtt is (az első négy track már ismert volt a teljes lemezanyag előtt is)? Mert ettől a zenekartól felháborítóan hányingertkeltő dolog tökéletes sziruppopszámot írni (méghozzá a giccsesebbik fajtából) egy rocklemeznek szánt valamire. Ha ugyanis Enrique Iglesias és Justin Timberlake énekli ezt duettben Timbaland produceri közreműködésével, esküszöm, még csettintek is egy kicsit a nyelvemmel, hogy popslágerhez képest egész jó. És a dolog nem javul sokat a (már címében is riasztóan bugyuta) United States of Eurasiaval, ami gyakorlatilag a Muse már-már fájón eredetietlen Queen-feldolgozása, csak épp eredeti Queen-szám nélkül. Igen, ha direktebben akarok fogalmazni: szemérmetlen koppintás. Túl azon, hogy szeretjük-e történetesen a Queent (e sorok írója sugárban hány tőle, de az érdemeit nem vitatja), ilyen mértékig utánozni egy másik előadót egyszerűen szánalmas fantáziátlanságra vall. És talán itt tapinthatunk rá a lemez lényegi pontjára (már ha van neki), nevezetesen, hogy a Muse - kétség nem férhet hozzá - továbbra is ugyanaz a zseniális kollektíva, akik a Stockholm Syndrome-ot vagy a Supermassive Black Hole-t összedobták, a tehetség nincs oda, csak épp a fantázia. Adott három nagyszerű zenész, aki jóformán mindent meg tud csinálni zeneileg, ami csak eszébe jut (megint csak, bizonyítékért lásd: HAARP), csak hogy épp egyiküknek sem volt egy kósza ötlete sem. Ettől még elzenélgetnek ők rutinból (izomból, ahogy a grundon mondanák - mondják még?), elkészítenek gyakorlatilag bárhány teljesen jellegtelen Muse-darabot, lásd a lemez középrészét: Guiding Light, Unnatural Selection, MK Ultra és ezek tűrhetően is szólnak, ahogy szólniuk is kell. Pláne, mivel Matt Bellamy (aki mindig is gyermeteg és többnyire nevetségesen gyenge szövegeinek átlagszínvonalát is sikeresen alulmúlta ezúttal) dalszerzőként ezekben a némiképp klasszikusabb (? ! ?) rocktételekben valamelyest visszább fogta mostanra már irritáló mértékig elhatalmasodó extravaganciáját. Eddig hat számot vettünk végig és még nem volt emlékezetes momentum. Valóban a Muse ez?
Néhány szóban (egész pontosan tizenötben) emlékezzünk meg a lemez hangzásáról is: pontosan úgy szól mint egy személyiségzavarral küszködő Green Day egy fiktív metroszexuális parádé Queen-blokkjában. Még egy észrevétel, míg kifújjuk magunkat: most komolyan, látta ezt a borítót bármilyen épeszű ember, mielőtt egy feltehetően rég megvakított és hetek óta halott majom rábólintott, hogy "persze srácok, tök kúl, miért is ne legyen ez?".
A majdnem hét percen keresztül kicsit céltalanul kavargó, de legalább kétség kívül élvezetes gitárriffeket is felvonultató Unnatural Selection után következő MK Ultra érdekes bé oldala lehetett volna egy jól sikerült lemeznek, ami azonban elszomorító, hogy ebben a mezőnyben röhögve a jobban sikerültek közt van az össze-vissza csapkodó Depeche Mode hommage szintetizátorfutamok, a dal fele körül majdnem izgalmassá terebélyesedő (de, vigyázat, spoilerveszély:


aztán mégse) gitárrészek kusza esetlegessége és az egyszerűen nevetséges robothangok dacára is. Mielőtt azonban túlszidnám (ha eddig még nem tettem) szerencsétlen Muse-t, nem árt megjegyeznem rosszindulatú soraim kíséretéül, hogy a lemez csak nevezett zenekar szintjén pocsék, mivel azonban nevezett zenekar az egyik legzseniálisabb rockelőadó jelenleg, az abszolútszínvonal még így is a gyenge közepes szintjén van, meghallgatásra tehát (ha másért nem, hát legalább esettanulmánynak) mindenképp ajánlott. Meg azért is, mivel hét trekknyi tömény szerencsétlenkedés után kapunk végre valami jót is a lemez második szerkezeti egységének lezárásaként: az I Belong To You/Mon Coeur S'ouvre kiváló, ötletes, eredeti és Bellamyékhoz méltó módon absztrakt szerkezetű tétel, tulajdonképpen az első megnyilvánulás a Muse-tól 2006 óta (ha a koncertlemezt most nem számoljuk), amiért érdemes velük foglalkozni. A gitárokat láthatóan unó Matt Bellamynak talán el kéne gondolkoznia azon, amin a Radiohead három gitárosa is igen sokat törte a fejét a Kid A lemez előtt, nevezetesen, hogyha az embernek nincs kedve/ihlete/hangulata/bármije gitározni, nos, talán ne tegye. Istenem, hát akkor írjanak egy rohadt zongorás lemezt, ha ilyen komisz kis gyöngyszemeket bírnak produkálni, ha Bellamy végre képes lerakni a seggét a zongorája elé.
Már nem sokkal a Black Holes and Revelations megjelenése után elterjedt, hogy Matt Bellamy valami szimfonikus izén töri a fejét, egy raklap vonóssal, még üvegtisztább fejhanggal kísérve, valami monumentális, többtételes szerencsétlenséget akar írni. Nos, ilyenje minden zenésznek van. A zenészek azonban két csoportra oszthatók: vannak, akik végül belátják, hogy ebből semmi jó nem származhat és akik nem. Attól ugyanis, hogy egy komplett rezesbanda, vonósok, ütősök és egy halom komolyzenész kíséri az embert, ha a szólamaik nincsenek rendesen megírva (ellenpéldákért lásd az Absolution lemez vonatkozó, gyönyörű momentumait), hiába állítják elő képzett zenészek, a zaj már csak zaj marad. Zaj, emberek. És ha már az előbb ellenpéldát említettem a zárójelben, tessék csak meghallgatni a végül Exogenesisként (jézusom, ezek a címek) elkészült szimfónia (sic!) első és második része közti különbséget, mert ilyet azért ritkán hall az egyszeri zeneélvező: első tétel: zaj, második tétel: zenei mestermű, ugyanabból az amúgy tébolyult, egoista, megalomán kompozícióból (ti., hogy ezt a leselejtezett díszletek közt forgatott alacsony költségvetésű magyar szcifi soundtrackjére emlékeztető lemezt ugyebár egy háromtételes szimfóniával kell lezárni) kiindulva: legyen már végre valami nagyzenekari izé a végén, meg az amúgy is mindig szép, ha szól egy hegedű. Még szebb, ha több. (Bár a harmadik tétel vége felé már inkább csak simán unalmas.)

Nagy általánosságban viszont megint csak arra a közhelyre jutottam a Muse új lemezével kapcsolatban is, hogy néha nem is feltétlenül a kevesebb lehetne több, hanem a semmi. Ezért fest úgy a The Resistance ("Love is our resistance" - anyám borogass), mint egy ementálira bombázott hajdani város, ezért omlik össze jóformán minden ötlet és vázlatos koncepció ebben a kontextusban, mert egyszerűen vannak olyan albumok, amiket jobb nem megcsinálni. És a legenda tovább él. Méghozzá, ha bejön a tippem, az év egyik legnagyobb sikereként.

*

Most:



És hogy ne feledjük el a zenéjüket sem:



UPDATE:

a földkerekség egyik legnagyobb poénja, köszönjük a Muse-nak: