2011. december 31., szombat

A súlytalanság közege (másodközlés)

Kiscsillag: Néniket a bácsiknak


A Kispál és a Borz feloszlása és a Kispál András szervezte Velőrózsák zenekar eddig igen csúfosnak tűnő (le)szereplése, a Quimby fáradt önismételgetése és a tény, hogy a 30Y (lemez tekintetében) kihagyja ezt az évet, a szokásosnál is vakítóbb reflektorfényt kölcsönzött a Kiscsillag harmadik nagylemezének. Az alábbiakban elsősorban azt tervezzük vizsgálni, hogy mit tud kezdeni az elvben épp zenei nagykorúsága küszöbét átlépő együttes mindezzel.
Minden (meglévő és nem is kevés) jóindulatunk ellenére is attól tartunk, nem sokat.
Még anno nem is olyan rég a facebookon lehetett népszavazni a lemez címét illetően, s bár az elvontabbnak, s ezáltal izgalmasabbnak is tűnő "Elég a maradék" helyett a Lovasi szövegkorpusz amúgy kevés ellenszenves vonásának egyikét reprezentálóan affektált és erőltetett gügyögésű Néniket a bácsiknak nyert, be kell látnunk, utóbbi cím stilárisan sokkal jobban illeszkedik ehhez a zenei anyaghoz. Nem mehetünk, nem is megyünk bele abba a sötét és végtelen zsákutcába, ami abból következne, ha még mindig a Kispál és a Borz működésének szinte konstansul magas színvonalát kérnénk számon Lovasi András másik zenekarán. Azonban a Kiscsillag eddigi teljesítményének felemlegetése már sokkal relevánsabb. Ahogy a Greatest hits vol. 1 és az Örökre szívembe zártalak lemezek sem hiányoltak zavaró(bb) momentumokat, összképüket tekintve nem volt nehéz a pozitív vélemény kialakítása, mert bár egyik lemez sem hatott igazán organikus, komolyan szerkesztett műegészként, zömében jó számok alkották őket, a lényeg pedig mégis mintha ez volna. Ezzel szemben a Néniket a bácsiknak első említésre méltó momentumáig, a negyedik trekkig (Gyors autóval) kell várnunk, s az élmény még ott sem maradéktalanul kielégítő, s nagyjából ott, ahol a szöveg az "Olyan unalmas..." részhez ér, szinte szimbolikusan, a zene is hozzáidomul, amennyiben ezen a ponton kezd leesni a tantusz, hogy ez a dal bizony lényegében nem fut ki sehová. Mégis meg kell becsülni még ezt a fajta unalmat is, előtte és utána ugyanis olyan ötlettelen sivárságba, olyan (évtizedek óta) elcsépelt és unalmas zenei manírokba ütközünk, amelyek legfeljebb a Republictól, vagy ehhez hasonló kaliberű, a magyar könnyűzenei mocsár közegét egyforma súlyú (súlytalanságú) egyenanyagként homogenizáló produkcióktól lenne - a maguk szegényes keretei közt - elfogadható. Elég csak az amúgy nemes, karitatív célt szolgáló - s ilyesformán, ha van egyáltalán létjogosultsága ilyen szempontnak bármiféle művészetről való beszédben (s bízunk benne, hogy van) -, bizonyos tekintetben feddhetetlen Olajoshordó című szerzeményre gondolnunk, amely a zenei és szövegbéli igénytelenségnek már-már wagneri harmóniájú összművészetét valósítja meg. S még azt sem állíthatjuk, hogy ez volna az orvosi ló, elvégre mind előtte (ld. Megjöttünk a nőkért; Igen, Uram), mind utána (ld. szinte bármelyik szám) kerül még jóval lejjebb is az a bizonyos léc.




Amúgy persze volna ok az örömre is, hiszen az inkább intro-, mint daljelleggel funkcionáló lemeznyitó szám (Megjöttünk a nőkért) kocsmai színvonalú kurjongatása után, ha vigyázó fülünk hegyezése meg nem csal, az egész hátralevő lemezre megszabadulunk a korábbi lemezeken (és koncerteken) elsősorban otromba, illúziórontó momentumként folyton-folyvást betrappoló Rátgéber Lászlótól. Az igazság azonban az, hogy akár a Bánat még az album jobb (!?) pillanatai közé tartozó tinglitangli kapálásába, akár a meglehetősen kamaszos, lényegében a Tankcsapda-univerzum szövegi és zenei eredetiségével korreláló Igen, Uram zavarbaejtő igénytelenségébe (és a sor szinte végig így lenne folytatható) tulajdonképpen feltűnés nélkül beilleszthető lenne a minden zenei érzék ellen gondosan beoltott kosárlabdaedző ordenáré lábatlankodása. Az egyhangú süppedésből valamelyest kiemelkedik a Nagy, nehéz nyavalygása, igaz, ez utóbbi megjegyzésünk is (sajnálatos módon) inkább érvel a Néniket a bácsiknak szemetszúró (orrot facsaró, fület bántó stb.) gyengesége mellett, mint ellen. Hasonló enyhe fellélegzést enged permanens bosszankodásunk közepette a legősibb Kiscsillag-dalok közé tartozó Holding feltűnése, amely bár sokat vesztett kezdeti bájából és eredetiségéből, legalább maradt benne némi kraft. Bár övön alulinak hathat, egy ponton mégsem kerülhetjük el a Kispál és a Borz emlegetését, mert bár a Kiscsillag sosem tudott még olyan mértékig elkülönbözni zeneileg (és sajnálatosan főleg színvonal tekintetében) a Kispáltól mint e lemezén, a Tudtam, hogy jönni fogsz, mint az egyetlen direkt Kispál-hatásokat sejtető tétel a lemezen, sajnálatos módon éppen az anyazenekar legrosszabb és legfeledhetőbb gesztusait idéz föl lelki füleink előtt. Az pedig, hogy a lemezre végül, az utolsó pillanatban - ez is közönségszavazással, a facebookon dőlt el - mégis rákerült a már jó ideje ismert, és Lovasi egész munkásságának legékesebbjei közé tartozó, törékeny szépségű, éteri meghittségű Sirály című dal, csak ront a helyzeten, amennyiben a lemez legvégén, amolyan végső, nagy fricskaként még friss alapot is kapunk a (siralmas végeredménnyel járó) összehasonlításhoz. A felszínességnek is megvan természetesen a maga apológiája, elvégre sehol sincs kötelező érvénnyel előírva, hogy Lovasi András és Leskovics Gábor mindig, minden körülmények közt a mindenkori magyar értelmiség entellektüel rockhősei legyenek, a Kiscsillag eddigi működése is már bőven rádöbbenthetett minden emiatt fanyalgó kritikust arra, hogy igenis, lehet igényes zenével is a seggrészeg kamaszok és butácskább tinilányok alkotta közönségréteg felé nyitni, lám, a piaci érdek és a zene minősége nem feltétlenül áll oppozícióban. Az már persze egészen más tészta, amikor (mintha) maga a zenekar eszmél(ne) rá, hogyha az új közönségének való megfelelés ki éppenséggel nem zárja, de elengedhetetlenné sem teszi a magas fokú teljesítményt, akkor a kisebb ellenállásnak engedve akármilyen szar is ugyanolyan sikerrel lesz eladható, mint az első két lemezük volt anno. És hát nem is állítjuk, hogy hibás volna (ha ugyan valóban így okoskodott volna a Kiscsillag) e megfontolás, mivel a sikert illetően fikarcnyi kétségünk sincs, ahogy egy korábbi (jóval korábbi, s még más zenekarhoz tartozó) szövegében maga Lovasi énekelte meg, ezúttal ő is megtalálta a számítását. És ahogy a giccsmámor csúcspontján, a lemez utolsó előtti dalában fel is zeng mindennek a jóval konkrétabb kifejtése is: tehetség, tudás és egy, a mostani, elszomorító teljesítmény ellenére is fantasztikus életmű megannyi érdeme után már kinek lenne joga reklamálni, amiért ezúttal valóban "elég a maradék".
De be kell látnom, tévedtem a cikk elején: ez is épp oly találó lemezcím lett volna.



(A teljes lemez meghallgatható ide kattintva.)

(A képek forrása: www.kiscsillagzenekar.hu)

(Eredeti megjelenés: Prae.hu)

Nincs minek nem örülni (másodközlés)

R.E.M.: Collapse Into Now

Az R.E.M. kritikus ponthoz érkezett: új lemeze ugyanis nemcsak önmaga, hanem előző, amolyan mindent egy lapra feltevő munkája megítéléséért is nagyban felelős. Arról nem is beszélve, hogy Michael Stipe a kétezres évek közepefelé dokumentáltan (is) elhatározta: ha a zenekar továbbra sem képes olyasmit létrehozni, amivel hosszútávon is elégedett lehet, beszüntetik több évtizedes működésüket. Itt (is) a lét a tét.
Kortárs popkultúránknak kevés oly stabil alapköve van, mint az R.E.M., amely azon kevés zenekarok közé tartozik, melyek képesek voltak egyszerre két évtized emblematikus előadói is lenni. Természetesen e bravúros teljesítményhez nemcsak zseniális lemezek szükségesek, mint a Chronic Town EP, a Document, az Out of Time vagy a New Adventures in HI-FI, hanem olyan fontos pályakorrekciós lemezek is, mint az 1985-ös, kifejezetten élvezetes Fables of the Reconstruction, a zenekar legkísérletibb (sajnálatosan mégis sok kihasználatlan vagy rosszul kihasznált lehetőséget felmutató) 1998-as Up, illetve a 2008-as Accelerate című lemeze. Ezek az albumok jellemzően a teljes életmű egészének tükrében mutatják meg igazi értéküket, fontosságuk pedig nem annyira önértékükben, mint inkább a teljes diszkográfia aktív alakításában rejlik. Számunkra (jelen írásunk tárgya, a Collapse into Now lemez mellett, természetesen) mindezek közül a legutóbbi Accelerate a legérdekesebb. Mégpedig azért, mert a fent említett lemezek igazi jelentősége többnyire a közvetlenül utánuk következők (tehát az életmű kormányzásának mértéke és főleg minősége) alapján dől el. A Fables of the Reconstruction esetében a következő állomás (Lifes Rich Pageant) magáért beszélt, az Up esetében (Reveal - 2001, Around the Sun - 2004) már nem igazán. A Bill Berry dobos távozása okozta traumát az együttes ugyanis olyannyira megszenvedte, hogy míg az 1998-as lemez inkább csak egy félig jól elsült kísérletnek volt betudható, az utána következő kettő már egyértelműen jelezte: az R.E.M. éppen pályafutásának mélypontjára (hullámvölgyébe, válságába - ahogy tetszik) zuhant az ezredfordulóra. Így vált lehetségessé, hogy minden idők egyik legkiválóbb zenekara a nyolcvanas és kilencvenes után nem tudott (részben) a magáénak még egy évtizedet, s ezért nőhetett föl időközben már egy olyan generáció, amelynek tagjai nem feltétlenül vannak tisztában vele, hogy ez a leginkább élettelenül, elnyújtva, ványadtan agonizáló, már-már pempős állagúvá túrósodott zenekar egykoron a legfontosabb dolgok egyike volt a nemzetközi popkulturális térben. (Jellemző, hogy maga Peter Buck gitáros nyilatkozta anno az Around the Sun lemezről, hogy számára effektíve hallgathatatlan az anyag, mivel folyton kihallja belőle, ahogy három elkeseredett pasas nyűglődik azzal az anyaggal, amit annyira unnak, hogy már szó szerint el sem bírják viselni.) Ilyen szituációban született hát 2008-ban az Accelerate, amely az R.E.M. ígéretéhez híven nem is a zenekar kilencvenes, hanem mindjárt a nyolcvanas évekbeli gyökereihez nyúlt vissza ihletért, s bár az ilyen kísérletek a legtöbb kollektívánál többnyire csúfosan, zenei kapuzárási pánik szánalomkeltő dokumentumaiként sülnek el, az R.E.M. nemcsak hitelesen, de élvezetesen is abszolválta. Mondom ezt még akkor is, ha az Accelerate, mint a fent már emlegetett pályaújratervező lemezek egyike, nem igazán bírt versenyre kelni az életmű legnagyobb részével - tekintve, hogy nem ez volt a célja, hanem már címében is a lehető legvelősebben összefoglalt elhatározás: a mindennél fontosabb gyorsítási szándék. És lásd, a zenekarba valóban élet költözött, nem is akármilyen.



És (csak) itt érünk el ahhoz, amiért most egybegyűltünk, nevezetesen hogy végre érdemben is szót ejtsünk az R.E.M. tizenötödik (!) stúdiólemezéről, az idén megjelent Collapse into Nowról. Ha már eddig terjengősen tettük a dolgunkat, legyünk ezegyszer velősek: ez egy jó lemez. Mi több, erős, izmos munka, mely ha nem is ereje teljében, de annak mostani potenciális legjavában mutatja a georgiai triót. A színvonal persze ingadozik valamelyest, ahogy ez a legtöbb lemezükön megfigyelhető, most azonban kevesebbet, vagy kisebb kitérésekkel. A lemeznyitó Discoverer tekintetében már mindjárt felróhatunk némi kisiklást lefelé, bár a dal nem rossz, de valójában nem is igazán nagy szám (csak összehasonlításképp: a pont tíz éve kijött Reveal dalainak túlnyomó többsége még ebbe a nem-igazán-nagy-szám kategóriába tartozott), sokat segített rajta azonban a zenei kontextus és pozícionálás, nevezetesen hogy felvezetésre és hangulatbeállításra tökéletesen alkalmas: a jóisten (illetve hát a zenekar) is egy jó lemez felütésének teremtette. Innentől pedig jobbnál jobb trekkek következnek. Számos dal idézi az Accelerate lemezt is, igaz, dallamosabban, dúdolhatóbban, mint a 2008-as korong számai: hiába, beérett a gyorsítási elhatározás. Így az olyan kiváló szerzemények, mint az All the Best, a Mine Smell Like Honey, az Alligator_Aviator_Autopilot_Antimatter vagy a That Someone Is You elsősorban az előző lemez hatékonyságának és szükségszerűségének ékes bizonyítékai. Még majdan nagy valószínűséggel klasszikusa érő felvételeket is találunk (ilyenre az Accelerate-en vagy elődjén, az Around the Sunon - mégha sok jó szám közt válogathattunk is - nem akadtunk), mint az addiktív Überlin, vagy a maga erőteljes pátoszában mártózkodva is bombaerős Oh My Heart.




És a seregszemle végére hagytam a lemez legfőbb erényét: nevezetesen hogy a lassúak is működnek (meglepő módon már az Accelerate két kakukktojás lassúszáma is pazarul szólt). Persze jogos a kérdés, hogy egy, a kilencvenes évek alatt fokozatosan belassuló, majd a kétezres évekre már nevetségesen tempótlan valahai bítzenekar esetében miért lenne olyan nagy reveláció, hogy épp a lassú számaik működnek? Nos, ha el is tekintünk az utóbbi négy-öt év R.E.M.-es tendenciájától, ami leginkább a pörgős ritmusú dalok favorizálásában merült ki, maga a tény, hogy az R.E.M. a botrányosan csigatempójú Arund the Sun után mindösszesen hét évvel újra megreszkírozza a lassú számok nagy(obb) tételben történő előállítását, s még jól is jön ki a helyzetből, valóban böcsületes teljesítmény. A Collapse into Now visszafogottabb, merengősebb szerzeményei (Oh My Heart, Every Day Is Yours to Win, Walk It Back, Me, Marlon Brando és a várva várt újabb, s megint emlékezetesen elsülő Patti Smith-kollaborációt meghozó Blue) egytől egyig emlékezetesre, izgalmasra és (a legfontosabb) karakteresre sikerültek. Ahogy a fent már említett Patti Smith bárki fülét könnyűszerrel megbabonázó újabb közreműködése, de még a kanadai Peaches (elnézést, nincs rá találóbb kifejezés) cukor vendégszereplése az Alligator_Aviator_Autopilot_Antimatterben is jó ízléssel és arányérzékkel meghúzott lépés, mert bár a lemez (R.E.M.-viszonylatban legalábbis) hemzseg a be-beköszönő sztároktól (még a Pearl Jam-es Eddie Vedder is belekornyikál az Itt Happened Todaybe - hálisten nem nagyon hallatszik), a végeredmény mégse lesz csiricsáré és rikító. S bár a lemez az R.E.M. életművében inkább csak a középmezőny felső régióiban kaphat helyet, az idei zenei év legszűkebb értelemben vett egyik legjobbja. Na, ilyesmire nem volt példa a kétezres évek beköszöntte óta. Nincs minek nem örülni.


(Eredeti megjelenés: Prae.hu)

Így múlik el (másodközlés)


Red Hot Chili Peppers: I'm With You

Gyíkból van-e a Red Hot Chili Peppers? Képesek-e (ahogy a legendás Hillel Slovak halála után még összejött) ismét növeszteni egy új zsenit a korábban elvesztett helyére? Vagy ismét temetni jöttünk fiatalságunk legfogékonyabb éveinek egyik meghatározó zenekarát? Tényleg igaz-e, hogy egyszer kötelezően le kell járnia minden szavatosságnak, és egy ponton még a legjobb dolgoknak is törvényszerűen el kell baszódniuk? Válasz azonnal.


Igen.

*

Persze, ha valaki ennél részletesebb lemezkritikára vágyna, nemcsak megértjük, de eleget is teszünk jogos igényének. Indokoljunk hát jobb kezünkkel gépelve, míg a ballal még mindig könnyeinket törölgetjük gyászoló szemeinkből. Közhely, olcsó dolog is volna felhánytorgatni, hogy bizonyos John Frusciante az úgynevezett gitáralapú könnyűzene egyik valaha élt legnagyobb zsenije, virtuozitása, tehetsége szinte csak Daron Malakianéval, Graham Coxonével és Jonny Greenwoodéval említhető együtt, bár előbbi kettő már talán fel se ér a képzeletbeli dobogó (megosztott) első fokára. Végülis tökmindegy persze, mert akár ő a világ de facto legjobb gitárosa és egyik legnagyszerűbb zeneszerzője, akár csak, teszem azt, valahanyadik közöttük, a Red Hot Chili Peppers nem véletlenül akkor vált jóból a világ egyik legjobb zenekarává, amikor - bár ha tragikus előzmények okán - Frusciantéval az övék lett a világ egyik legerősebb felállása. Képzeljünk valami olyasmi all-start, mint egy zenei Real Madrid, mégis, a többnyire erőltetett szupergruppok minden hátulütője nélkül. Elvégre is évekig náluk zenélt a világ bizonyíthatóan legjobb basszusgitáros (Flea), egy, ha nem is különleges, de igen jó, a célnak épp megfelelő dobos (Chad Smith) és egy eleinte nem túl jó (az idők során egészen kiválóvá érett), azonban legfőképp ritka karakteres énekes, Anthony Kiedis. Azonban ha már (könnyű)zenetörténet, legyen mindjárt összehasonlító is: hogy ne érhesse szó a ház elejét, miszerint más zenekarokkal nem ér példálózni, nézzük hát az 1995-ös One Hot Minute-et, amivel ugyancsak John Frusciante (első) távozása után kellett előrukkolni a meglehetős komoly válsághelyzetbe került kvartettnek. Történt ugyanis, hogy az RHCP húzott egy merészet és keresett egy igazi sztárt, leigazolván a méltán nagyhírű Dave Navarrot. És bár Navarronak köze nincs sem a funkhoz, sem a punkhoz, vagy egyéb -unk végződésű műfajokhoz, olyan vadítóan érdekes funkmetál-akármi zenekart gyúrt a Chilikből, amihez foghatót nemigen hallott előtte a világ. Nem állítjuk, hogy is tehetnénk, hogy mindez a kilencvenes évek közepi termés jobb lett volna, mint az azt megelőző Blood Sugar Sex Magik vagy az utána következő (és máig sokak - és e sorok írója - szerint is minden idők egyik legfontosabb lemezének számító) Californication. Nem volt azonban - vagy legalábbis nem sokkal - rosszabb náluk. Teljesen más volt a zene, de egyformán jó, méltó a világ egyik legjobb zenekarához. Ezt várhattuk volna (már ha amúgy nem születünk menthetetlenül pesszimistának) a californiai négyestől ismét. Mert azt még ők sem vonják kétségbe (a friss interjúk alapján), hogy a Frusciante-korszak egyszeri (egészen pontosan kétszeri), megismételhetetlen és folytathatatlan (legalábbis a hippikülsejű gitárművész nélkül), ennek ellenére mégsem mertek (ismét) igazán merészet húzni, s bár Navarro neve ismét fölmerült (keresztbe is kulcsolódtak a szurkoló ujjak), de valószínűleg éppen a vele kapcsolatos korábbi fiaskó (kereskedelmi bukás a One Hot Minute-tel és a gitáros menesztése) miatt nem mertek ismét kockáztatni. Ellenkezőleg, igyekeztek a legkisebb ellenállás felé menni (micsoda biztató előjelek, hmm), és Frusciante helyettesítésére (vagy hát, mint kiderült, leginkább színpadi dísznek) épp az ő egyik legjobb zenészhaverját és kvázi pártfogoltját, Josh Klinghoffert kérték fel. Klinghoffer pedig, távol álljon tőlem, hogy bántsam szegény fejét, meg hát úgyis fogják még eleget nélkülem is, szóval Klinghoffer pedig teszi is a dolgát katonás helytállással, reszelget a gitáron, szemérmesen bele-belenyikordul Flea zavarbaejtően virtuóz (bár a friss lemezre az eddigiekhez képest kissé egyszerűsödő) basszusmeneteibe. Nincs meg igazán a (mármint szimbolikus) ritmus, szinte látjuk, ahogy Klinghoffer csak kapkodja a fejét, hogy hopp, hopp, ide is kellett volna egy riff, néhány eredetibb akkordmenet, de mire lefogna egy-egy odaillő hangot, a zenekar már a következő számnál tart, így telik el a számok több mint fele. Az I'm With You kétharmadánál aztán már feltartóztathatatlanul kitör Klinghofferből a kisebbségi komplexus, elkezd össze-vissza szólózni, gitárbőgetni, sőt, most már nemcsak a csilivili gitáreffektek pittyegnek, hanem a szintetizátorok is, Josh fiúnk tényleg megteszi, csak hát erőlködhet az ember, amennyit akar, ha egyszer Salierinek születik. A dalok közt vannak kellemesebbek is, a Factory of Faith, a fületmelengetően popos (még némi, az indie-slágerek regisztereit megidéző tapsolgatás is szorult belé) Look Around, vagy a lemezről egyértelműen kimagasló, a régi szép idők Chilijének gyengébb pillanatait idéző Brendan's Death Song. Vannak még érdekesebb újítások (bár egyik sem eléggé érdekes ahhoz, hogy relevánsnak mutatkozzék), mint a többször is feltűnő (ám sajnos elég közhelyes) zongorázás, a (hálisten) épphogy nem túlzásbavitt billentyűzgetés, vagy az Ethiopiaban hallható (és Kiedistől igen szokatlan) énekstíl. Hallgatjuk tehát ezeket, a kiábrándítóan fantáziátlan The Adventures of Raindance Maggie beharangozásával, mely, bár mint a zenekar tagjai előre is figyelmeztettek rá, stilárisan nem hasonlít (igaz, nem is nagyon üt el) a lemez többi számára, egy valamiben azért mégis üt a többségre: az eredeti és markáns vonások (=Frusciante) zavarbaejtő hiányában. Persze egy szavunk se lehet, elvégre is mennyi szépet és jót kaptunk már (majdnem) ugyanonnan, ahonnan most ez is jött, ne legyünk hálátlanok, stb, stb. Arról sem feledkezünk meg azért a gyomrot is némiképp megfekvő nosztalgikus löttyök hatása alatt, hogy már az előző sorlemez, a Stadium Arcadium is csalódás volt, amennyiben a duplacédés kiadvány pont egy lemeznyivel volt hosszabb a kelleténél. Milyen szar volt már az is, sóhajtunk fel grimaszolva, de mégis, ehhez képest, milyen jó, micsoda más szinten kelt kis szar, kámpicsorodunk el ismét.

*
S bár az eddigiek alapján ezt talán nem árt hangsúlyozni, nehogy félreértse a tényállást az Olvasó: a lemez technikailag nem, azaz nem technikailag rossz. Bizonyos pontjain egész élvezetesnek is volna nevezhető, ha egy kezdő zenekarról nyilatkoznánk. Összességében az ember mégis mocskosul rosszul érzi ki magát, mert ilyenkor bizony - más híján - a recenzens marad az utolsó (és első) ember, akinek ki kell mondania a visszatarthatatlan igazat.

A halál beállta: 2011. augusztus 26.

Vége.





(Eredeti megjelenés: Prae.hu)

Hogyan tovább, Nyuszi? (másodközlés)


Radiohead: The King of Limbs
 
Nehéz lenne megcáfolni azt a feltevést, miszerint az úgynevezett könnyű zenében a The Beatles óta nem volt olyan fontos zenekar, mint a Radiohead. A jelenlegi előadók közül talán csak Björk említhető velük egy lapon, korszakalkotó mivoltukat úgy a közönség-, mint szakmai sikereik hosszas sorolásával is alátámaszthatjuk. Még akkor is igazak a fentiek, hogy ha az együttes legutóbbi két lemeze, a Hail to the Thief (2003), és az In Rainbows (2007) már egy fokkal halványabbra sikerültek, mint a (külön-külön is meghatározó jelentőségű, a könnyű és komoly zenei kategóriák határvonalainak elmosásában élenjáró) Ok Computer (1997), Kid A (2000) és Amnesiac (2001) lemezek. Az egy fokkal halványabb mivoltnak természetesen más-más okai voltak a két album esetében: míg a Hail to the Thief a maga 14 trackjével, úgy három-négy dalnyi relatív feleslegével kissé felhigultra, túlírtra sikerült, az In Rainbows-on már jóval nehezebb gyenge dalt találni (talán kettőt, ha), azonban a lemez egyenként remekre sikeredett darabjai kevésbé álltak össze egységes albummá, mint méltán elismert elődei, pláne annak fényében, hogy ennél a hanganyagnál épp ellenkező problémával szembesült az egyszeri rajongó: nevezetesen érthetetlenül lehagyott (és a csak limitáltan elérhető bónuszlemezre száműzött) kiválónál kiválóbb (nem mellesleg közönségkedvenc – Down is the New Up, Last Flowers, Go Slowly, 4 Minute Warning) opusok bántó és nehezen emészthető hiányával. Talán épp az ilyen és ehhez hasonló okokból fakadó, rájuk nehezedő nagy nyomásból okulva nem turnéztatta a zenekar új számait legfrissebb, The King of Limbs című lemeze megjelentetése előtt. Mindösszesen Thom Yorke frontember szólóelőadásaiból ismerhettek néhány szerzeményt a végképp türelmetlen Radiohead-fanatikusok. Azonban úgy tűnik, már ennyit is kár volt felfedni. Kár, mivel az előzetesen bemutatott számok közül mindössze három (Lotus Flower, Give up the Ghost, Separator) került fel az amúgy is (több mint négy év várakozás után) botrányosan rövidnek minősíthető, mindösszesen 37 percben 8 dalt tartalmazó lemezre, s ezek közül is csak egy (Give up the Ghost) úszta meg radikális áthangszerelés nélkül. Az átlagos Radiohead-rajongó manapság (bár jóformán mindig) kivételesen frusztrált, örökkön bosszankodó alak. Most például még meg sem emészti az új lemezt (pedig éppenséggel lenne rajta mit), már arról spekulál, hogy az nem lehet, hogy annyi szív meg annyi hű kebel több mint négy éven keresztül hiába, hogy mindezek után csak nyolc új dalt kap. Ehelyett inkább spekulál, hátha vannak, vagy legalább lesznek titkos bónuszdalok, exkluzív B-oldalak, vagy esetleg a csak májusban megérkező, különleges fizikai megjelenés (hiszen addig csak a digitális verziót élvezhetjük) titokzatos, „újság-album” műfaji besorolása jelenthet valamiféle előfizetést vagy hozzáférést további számokhoz, netán, mint az új évezred hajnalán (s talán ez a lehetőség még a leginkább valószínű), a Kid A / Amnesiac lemezpároshoz hasonlóan ezúttal is két, egymáshoz relatíve közel megjelenő lemezre osztva jelenik meg majd a teljes anyag.
Mert hogy a The King of Limbs valóban nehezen fogható föl (még a maga tömör, intakt mivoltában sem) teljes anyagként, a zenekar legfrissebb alkotói korszakában termett (vagy legalábbis ekkor kidolgozott), olyan éteri tisztaságú, szívszorítóan egyszerű és szép szerzemények ismeretében, mint a Skirting on the Surface, az Open the Floodgates, a The Present Tense, a Supercollider, a The Daily Mail vagy az A Walk Down The Staircase ismeretében. És hát a YouTube korában ki ne ismer(het)né ezeket a dalokat, ha kedve tartja? Ezzel szemben a végül The King of Limbs címen, az In Rainbows forradalmi, „fizess, amenynyit akarsz” módszeréhez nagyon hasonlatos, csak ezúttal már (nem meglepő módon) fix árakkal megjelentetett lemez nagyjából olyan sokkoló erővel tekeri új irányba a Radiohead karrierjét, amilyen radikális irányváltást utoljára a Kid A esetében tapasztalhattunk, igaz, akkor jóformán az egész könnyű- (és mint már említettem is, ezzel egyetemben komoly-)zenei gondolkodási sémákat felülíró alkotásról volt szó. A The King of Limbs ezzel szemben viszont kizárólag a zenekar munkásságán belül nyit (félig-meddig) új zenei korszakot. Amennyiben az In Rainbows lemezt a Radiohead (elsősorban a dallamok letisztultságára irányuló) minimalizmusra törekvéseként nyugtáztuk, a The King of Limbs egyenesen fejbe kólintja a zenehallgatót, mivel a lemezen már maga a dallam is relativizálódik, a legtöbb esetben pedig szinte csak az énekszólam reszortjává szűkül. Maga a zenei alap valóban sokkoló: a néhol két, néhol három gitárral felálló zenekar gitárosai ezúttal mintha szabadságra mentek volna (s nem úgy, mint a Kid A-n, mikor a gitárok visszaszorulásával új szerepkört kaptak), ezúttal még felfedezni is nehéz, hogy mit csinálhatott, mármint konkrétan milyen módon működhetett közre a felvételek elkészítésében Jonny Greenwood és Ed O’Brien. Leginkább persze az előbbi hiánya (azaz, fogalmazzunk inkább úgy: rejtőzködése) zavar, mivel az ifjabbik Greenwood fivér gitár, Ondes Martenot, xilofon, billentyű(k) stb. szólamai eddig meghatározó szereppel bírtak a zenekar hangzásában (ezúttal némi halk, végképp háttérbe szorított gitárplöntyögésen felül elsősorban a gépi és félgépi ritmusokban, illetve az általa komponált szinfonikus háttérszólamokban vélhetjük felfedezni a keze nyomát). A hangsúlyeltolódás ezúttal a ritmusszekciónak kedvez. Colin Greenwood basszusfutamai főszerepben tündökölnek gyakorlatilag végig a lemez folyamán, míg Phil Selway dobolása esetében komoly fejtörésre és fülhegyezésre vannak kényszerítve azok a rajongók, akik megkísérelnék megtippelni: hányszor hallhatjuk a dobost valóban pont úgy játszani, ahogy az felvételre került (hiszen Selway dobolása megtévesztően pontos és precíz) s hányszor csak a játékából kivagdosott és újrakevert loopok által. (A gépi és élő dobhangzás keverésének e ritkán hallható, harmonikus fúziója miatt e sorok írója arra tippelne azonban, hogy Selway játékát egy az egyben ezúttal egyszer sem élvezhetjük). A (hangszeres) dallamok monotonitása, ismétlődő, apró variációkkal operáló építkezése, osztatlan, vagy legalábbis nehezen osztható szerkezete és a hangszerelés minimalizmusa azonban rendkívül összetett, sűrű és szövevényes hangzással, megannyi zenei textúra gyakorlatilag szétválogathatatlanul összebogozódó, komplex hatásával ellenpontozódik. S bár a lemezen minden természetes hangzás (dobok, gitárok, énekhangok stb.) a végtelen vagdosás és újrakeverés miatt mechanikussá válnak, a végeredmény bizony pont olyan organikusnak hat, mint a Bloomban hallható, vagy a Codexből és a Give up the Ghostba átvezető (és kissé már hatásvadásznak is ható) natúr madárcsicsergés. És bár a Radiohead-hallgatók az Ok Computer és az azóta keletkezett lemezek hatására már (jó értelemben véve) sokat próbált és zeneileg tapasztalt emberek, a The King of Limbs még ilyen előélettel is csak úgy a negyedik-ötödik meghallgatás körül kezdhet hatni rájuk. A lemez odáig ugyanis keményen ellenáll jóformán minden befogadási (s urambocsá’ értelmezési) kísérletnek. Mivel csak nyolc dalról van szó, ezt szerencsés módon lehetőségemben áll bővebben is kifejteni. A Bloom hangfoszlányokból építkező, és elsőre a rendezetlenség erejével ható, már-már esetlegesnek tetsző (a harmóniák és az igazi dalszerkezet építőelemei csak a dal kibomlása során rendeződnek felszínesen is észlelhető formába) indítása rögtön szembesíti a zenehallgatót az egész lemez irányvonalával, a Jonny Greenwood által komponált szimfonikus szólamok kivételével szinte minden hang idegenül, mesterségesen hat, a vokált leszámítva minden elem érezhetően saját zenei környezetéből (funkciójából?) kiragadva, elszigetelve és újrarendezve szólal meg, míg az összhatás gyönyörű, egységes és telített. A Morning Mr. Magpie című szám bizonyosan a dalcsokor legrégebbi szerzeménye, legalább tízéves dal, méghozzá az úgymond elveszett(nek hitt) számok közül (ilyen volt az In Rainbows-ról a Nude, az Up on the Ladder és a Last Flowers is, bár utóbbiak ugyebár csak a bónuszlemezen fértek el) az egyik legnépszerűbb, egy 2002-es keltezésű felvétel alapján. A dal akkori formájában egyszálgitáros, enyhe bluesos beütéssel bíró, kissé nyers, ám kerek kis szám volt, a végeredmény ehhez képest (a korábbi dallam teljes átírásával) egy monoton, végig fokozódó feszültséggel építkező, az eredetinél sötétebb tónusú felvétel lett, amely leginkább egy néhány évtizeddel ezelőtti kémfilm potenciális betétdalára emlékeztet. S bár a szám élvezetes, eredeti változatához színvonalában nem ér fel. A Little by Little az új Radiohead-anyag egyik legváratlanabb (s egyben legüdítőbb) színfoltja. A latinos gitárhangzásokkal és sűrű, elsősorban dél-amerikai zenékre emlékeztető ütőhangszeres megoldásokkal felépített szám olyan új oldalát mutatja a zenekarnak (hasonlóan az In Rainbows meglepetéstrackjéhez, az enyhe Red Hot Chili Peppers-beütést mutató Reckonerhöz), amely a korábbiak alapján nem számítható ki vagy vezethető le. Az ezt követő Feral mintha a kilencvenes évek végi Radiohead-termés egyik B-oldalas szerzeménye lenne, bizarr, mondhatni avantgárd furcsaságú elektronikus zenei egyveleg, amely egyrészt félparodikus, önironikus gesztusként is felfogható, másrészt híven és büszkén reprezentálja a zenekar által az utóbbi években bejárt utat, amennyiben egy ilyen szám az Ok Computerre, de talán még a Kid A / Amnesiac párosra, az azóta keletkező lemezekre meg végképp sem férhetett volna fel, míg a King of Limbs anyagából zeneileg/furcsaság tekintetében lényegileg ki sem lóg. Persze a furcsa önmagában még nem lenne pozitív jelző. A dal viszont sokadik hallgatásra levetkezi a töltelékszerepet, ha az egyszeri zenehallgató túlteszi magát az első sokk(ok)on (ahogy ez az egész The King of Limbsre igaz), nagyon is megszereti ez(eke)t a számo(ka)t. Az albumhoz készült első klip legalább olyan sokkoló erővel bírt, mint maga a lemez: a koncerteken még egyszerű gitárakkordokból összeálló, végleges verziójában azonban már ravasz elektronikával szerelt Lotus Flower videójában Thom Yorke ugyanis nemcsak azokat lepi meg, akik nem látták még koncert közben kígyóként vonaglani, vagy épp vadul rúgkapálni az énekest: a félimprovizatíve koreografált, zavarbaejtő, intim közvetlenséggel rögzített táncmozdulatok a vizualitás terén is új korszakot jeleznek a Radiohead történetében.


Maga a dal minden (anti)slágeressége ellenére is híven reprezentálja az egész anyagot: sűrű, többszintű ritmikája, minimalista és minimális gitárrészei, előtérbe helyezett basszusszólamai, szokatlan hangeffektusai és Thom Yorke vokálja, mint gyakorlatilag kizárólagos dallamteremtő erő, nem árulnak zsákbamacskát, ezekkel az újításokkal nyitja a brit zenekar az új évtizedet. A szövegek amúgy végig, az egész albumon szépek, letisztultak, ötletesek („There’s an empty space inside my heart / Where the weeds take root / So now I set you free / I’ll set you free / Slowly we unfold / As lotus flowers / Cause all I want is the moon upon a stick / Just to see what if / Just to see what is”). A Codex volt számomra a lemez legproblematikusabb darabja, ez adta meg magát a legnehezebben. És ez talán érthető is annak fényében, hogy (mint arra már korábban utaltam is), az új számok koncertverziói alapján egy csendes, lassú, letisztult, zongoraközpontú lemezre számíthattunk. Így természetes, hogy a lemez egyetlen igazán zongoraalapú opusa (amely tehát „kiütötte” egészen gyönyörű társait), különös, kiemelt figyelemre tarthat számot. A Codex azonban elsőre (másodikra is) vészesen úgy szól, mint egy Coldplay-dal, akkordjai unásig ismerten sablonosak, Thom Yorke éneke pedig (bármily érdekessé tenné is a kissé rekedtes árnyalat) fantáziátlannak tűnik, mintha csak gyenge kísérletet próbálna tenni a zenekar, hogy valami rádióbarát dolgot is alkosson. Holott nem erről van szó, a Codex szép is, jó is, leginkább az In Rainbows legszebb szerzeményével, a Videotape-pel áll rokonságban (még ha ahhoz nem is érhet fel), egyszerűen csak haloványabb, kevésbé eltalált ötleten nyugvó dal, mint a vele egy alkotói periódusból származó többi. Így fordulhat elő, hogy míg a lemezről nem lóg le (vagy ki), magából az In Rainbows óta keletkező dalcsokorból igen. Ezzel szemben a Give up the Ghost az album legmaradandóbb szerzeménye. Bölcs belátásra vall, hogy a zenekar ezen a számon változtatott a legkevesebbet a korábban ismert formátumhoz képest: lényegében csak a terebélyesedő lombokként burjánzó (a koncertverzióhoz képest kvázi kivirágzó) vokálok, és a szívbemarkolóan egyszerű, finoman adagolt plusz gitárszólamok jelentenek újdonságot. A Give up the Ghost a maga felváltva elfojtott és szabadjára eresztett érzelmi töltetével, illetve az e kettő közti állandó pulzálásban már most érezhetően olyan ékes darabjává vált a Radiohead-korpusznak, hogy bátran nevezhetjük, mindösszesen pár héttel a megjelenése után klasszikusnak, s ilyetén minőségében a The King of Limbs feltehetően egyedüli klasszikusának. Az előző szám elgépiesülő, recsegővé deformálódó utolsó hangfoszlányai, és a visszafelé lejátszott, pattogó zajokból már csak egy dal bukkan elő, a leánykori nevén még Mouse, Dog, Bird címen ismert Separator. Unalmas lesz már, hogy itt is a korábbi változat hangszerelését reklamálom, azonban kevés (egyszerűségében is) szebb akkordmenet képzelhető el akusztikus gitáron, mint amelynek a kíséretében felcsendült, hogy „Just exactly as I remember / Every word, every gesture / I’ve my heart in my mouth”. Ehhez képest meglehetősen lelombozóan hat a basszus-dob alapokon nyugvó nóta, egészen addig, amíg (feltehetően) Jonny Greenwood könnyed és üde gitárszólama be nem lép, sajátos, édesbús atmoszférát kölcsönözve ezzel a dalnak, s egyszersmind funkcióval is felruházva a korábbi részeket. És ez a The King of Limbs kulcsa is, azt hiszem - ha eltekintünk a(z amúgy teljes joggal) reklamált, lemaradt számok fájó hiányától - , mégpedig a funkciók utólagos meglelése. Ezért nem lehet (vagy csak nagyon nehezen) megbarátkozni rögtön az első befogadáskor a teljes anyaggal, ez azonban annak az oka is, hogy még ötvenedikre is tartogat valami újat, valami egészen apró meglepetést a fülnek, az agynak, a szívnek, kinek hova tartozik a zene. S egyrészt be kell látnunk, hogy abszolútértékében talán csak az első két Radiohead-lemeznél erősebb ez most, azonban ez nem jelenti azt, hogy a zenekar a lassú romlás útjára lépett volna. Egyszerűen nincs másról szó, minthogy az eddig minimum két lépéssel a világ előtt járó Radiohead most látszólag (hiszen nem tudjuk, mi várhat még megjelenésre az elkövetkezendő egymásfél évben) eggyel lemaradt maga mögött is. Minket, szemérmetlenül elkényeztetett zeneélvezőket azonban, teljes szívemből kívánom, hogy sose érjen nagyobb csapás, mint most, s míg ezt az ínyenceknek való, remekbe szabott nyolctételes lépéshibát hallgatjuk újra meg újra (mert hát minek is tagadjuk, ezt tesszük február 18-a óta egyfolytában), fél szemmel (azaz füllel) még arra is figyelmesek lehetünk, hogy Jonny Greenwood azt nyilatkozta a lemez megjelenése után, hogy a Radiohead jelenleg is zenét rögzít. Micimackó is ilyen szituációban kérdezte Nyuszitól, hogy „Mér, van még valami?” Most épp kérdőn felvont szemöldökkel meredünk a Nyuszira és várjuk a választ, feszült izgalommal, lappangó örömmel.

*

A fenti sorok megírása óta tisztázódott a kép: a zenekar egyrészt megjelentette az egészen kiváló Supercollider/The Butcher dupla A-oldalas kislemezt, másrészt ezzel párhuzamosan Ed O’Brien be is jelentette, hogy minden titokzatoskodás és erre utaló gesztus dacára, több zenére a következő (ki tudja mikor készítendő) nagylemezig már ne számítson a nép. A fent részletezettek értelmében mindenki levonhatja a szükséges konklúzió(ka)t.

(Eredeti megjelenés: Kritika/Nol.hu)

Lelki gyomor és legitim érzelmesség (másodközlés)

Bon Iver: Bon Iver, Bon Iver

Lehet-e az ember annyira elragadtatott, hogy az már a saját gyanúja fölött áll? Vagy másrészt: lehet-e valami annyira jó, hogy az ember joggal legyen tőle annyira elragadtatott, hogy...? A Bon Iver második nagylemeze ugyanis a szigorútollú (klaviatúrájú) kritikus minden maradék kritizálási kényszerét lefegyverezve elsősorban ezeket a kérdéseket veti fel.Justin Vernon, ismertebb (s egyben zenekara) nevén Bon Iver ismeri a hírnév csábítását. Miután a lehető legszigorúbban vett undergroundból feltörve futott be különböző zenei blogok suttogópropagandájának eredményeképp minden szempontból minimalista albuma, a 2000-es évek egyik vitathatatlanul legkimagaslóbb zenei teljesítménye, a For Emma, Forever Ago óta folyamatos aggódás kíséri minden húzását. Vernon olyannyira nem csinált nagy ügyet a zenélésből, hogy még az Emma elsöprő sikerét meglovagoló koncertjein is maga nyomtatta példányokat osztott ki a dalszövegekből lelkes közönségének, hogy (vokalisták híján) ők énekeljenek vele. Végül innen-onnan, így-úgy komplett zenekar verbuválódott köré, s immáron az ő áldásos hatásukkal jelentette meg a méltó folytatásnak bizonyuló, négyszámos Blood Bank EP-t. Aztán jöttek az aggasztó hírek, hogy szünetel (tán abba is marad) a koncertezés, a zenekar státusza bizonytalan, egy darabig nem terveznek semmit és így tovább és így tovább.A szakállas gitáros közben (hathatós segítséggel) kikotlotta magából a Bon Iver levezetésének igencsak erősnek bizonyuló Volcano Choir-lemezt is, majd Kanye West és a The National kiváló lemezein vendégeskedett, s bár a kollaborációk kifejezetten jól sültek el, a kétely továbbra is megmaradt: mi lesz (ha egyáltalán lesz) a következő Bon Iver albumon? Nos, kétség kívül nem ugyanaz, mint az elsőn. S bár a zenerajongó már csak olyan állatfajta, hogy pontosan ugyanazt kívánja újra és újra viszonthallani ami egyszer már tetszett neki, ha valami arra alkalmassal lepik meg, hajlandó elismerni, hogy túlizgulta az egész várakozást. És valóban. A Bon Iver, Bon Iver című album ugyanis amennyivel (fantázia- és variáció)dúsabban hangszerelt elődénél, annyivel átgondoltabbnak is tűnik. Nem azt állítjuk ezzel, hogy jobb volna a For Emmánál, éppen csak annyit, hogy nem gyengébb. Van szabad kreatív tér az új (pl. fúvós - ld. Minnesota, WI, vagy mondjuk a Wash. gyönyörű zongora-vonós összjátékaiban) szólamoknak. Amiért pedig már a Perth első taktusaitól tudjuk, hogy minden rendben van, nem romlott el időközben semmi, az nem más, mint a zene hangulata, illetve az előadó hozzáállása. Vernon ugyanis ugyanolyan törékeny, szomorkás, mégis szívderítően szép konstrukciókban gondolkodik, mint már pályája legelején, a Mount Vernon zenekar éveiben tette (igaz, ezúttal összehasonlíthatatlanul több zenei tudással). A legtöbb szám - ám hozzunk mindjárt példát is a legékesebbek közül: mondjuk a Holocene - követi a bemutatkozó nagylemezt annak egyik legfantasztikusabb vonásában, nevezetesen, hogy szinte megelevenedik előttünk a számok mögött inspiratíve valamennyire mindig is megbúvó havas, szomorkás, lassított felvételben tündöklő egykedvű táj. Persze, ha az ember szíve szerint különböző filmdrámák jellemzően legérzelmesebb jeleneteit vetítené lelki szemei elé lassított felvételen, a zenét hallgatván rögtön felmerül a gyanú, hogy a zenekar ezúttal valóban átlépte a giccs és a (jobbhíján nevezzük így) legitim érzelmesség hártyavékony határmezsgyéjét. Elvégre is a hangszerelés nemcsak teltebb, élettelibb, változatosabb, mint a maga egyszálgitárnyi megoldásaival is éppen eléggé szívfacsargató For Emma, hanem hogy úgy mondjam, szakszerűbb is. Szakszerűbb, amennyiben a hangszerek akkor és úgy lépnek be, ahogy azt nekik a nagykönyvben megírtak szerint kell, a dalok szokványos zeneszámok mintájára építkeznek, a hatás pedig (giccs ide vagy oda) kérlelhetetlenül le van vadászva már az első másodperctől, mi több, a Towers második perce ("For the love, comes the burning young") és a Michicant első fél perce ("Hurdle all the waitings up, know it wasn’t wedded love / 4 long minutes end and it was over it’d all be back") körülre már rég megnyúzva, sózva, sütve és melegen fogyaszthatóan. Ritka eset, hogy konkrét zenei hatásokat fellelhetünk, ám amikor mégis, az általános Sufjan Stevens-Jeff Buckley (stb.) nyomvonal mellett: pici Coldplayes gitározgatás-szintetizátorozás rémlik vissza talán a Calgary hangosabb, kiáradóbb pillanatiból, s nyilván egy-két lo-fi hangfalberregtető tucatzenekart is fölsorolhatnánk, amelyek nagyon hasonló gitártorzításokkal jutnak lényegesen kevesebb zeneiséghez, mint a Bon Iver teszi még ugyanebben a szerzeményben, úgy a harmadik perc körültől. Erős a (talán épp Kanye Westtől eredő?) hiphop-hatás a Hinnom, TX-ben, ahogy több esetben is feldereng (a legtettenérhetőbben a Wash.-ban és a Towersben) az Arcade Fire (igencsak üdvös) hatása, a zárótrekk (Beth/Rest) esetében pedig (bár már szégyenszámba megy ekkora közhelyet leírni) a nyolcvanas évek rádióbarát lassúszámkészletének kb. a fele. (Az eddig ragozott giccs-kérdésben is a lemeznek e pontján vagyunk a legbizonytalanabbak, s ha az előadó nem a Bon Iver lenne, a legmagátólértetődőbb egyértelműséggel vágnánk rá, hogy a Beth/Rest a legrosszabb fajta nyálas zenei sablonok turmixából született, s bár ez mindenképp letagadhatatlan, épp az előadó profiljának ismerete és a dal előtt következő másik kilenc opus adta kontextus miatt gondolkodhatunk el rajta, hogy mi van, ha e zenei fricska valóban fricska, méghozzá a szebb és igényesebb fajtából.) Akárhogy is, az ember megtörik a felsorakoztatott könnyfacsaró eszközök hatása alatt, s bár a jóval visszafogottabb For Emma lemeztől inkább belülről és halkan sírdogálva harapdálta valami a zavarunkban megfeszülő gyomorfalat, itt minden ilyesféle eljárás eggyel látványosabb (/hangzatosabb), s a hatás is felszínesebb valamivel. S hogy a nem egészen negyven percnyi játékidő végére mégis honnan a rossebből tudhatnánk, hogy nem lettünk szégyentelenül rászedve, nem dőltünk be valami olcsó, amerikai giccsnek, nemcsak egy minden hájjal megkent szomorú(zene)bohóc rángatta-e kedve szerint sokat próbált idegeinket? Franc tudja. A tartalmas és a maga harminckilenc és fél percénél egyaránt jóval hosszabbnak és rövidebbnek is tűnő utazás végén ugyanis még mindig képeket vélünk látni, s a meglehetősen váratlan lezárásként érkező Beth/Rest édeskés kavalkádjára az eddigi melankolikus hófúvás egyszerre így-úgy aranyló sugarakkal felkelő napra, ide-oda repdeső, acélos markában az USA zászlaját lobogtató, colgate-vigyorú Supermanre, mosolygó szerelmesek egymásnak átnyújtott gőzölgő bögre kávéjára, továbbá a kertben pajkos cicák és/vagy kiskutyusok önfeledt kergetőzésére stb vált. "Danger has been stolen away", énekli a bús szőrmók - pedig épp ellenkezőleg: pont itt a veszély, nem lett-e varázsütésre túl idilli minden? Az ember már tenmagában sem bízik, elvégre hogyan reagáljon a (lelki) gyomor, ha több mint fél órán keresztül savanyítják és áztatják félig lenyelt könnyekkel, hogy aztán a maradék öt percben tömény, cukrozott tejszínnel forrázzák le? Míg a 'play' gombot keressük a lejátszón - mert mindez az édessavanyú (azaz savanyúédes) természetesen újra meg újra kell, méghozzá egyre jobban - a minden cukormázas megnyugvás ellenére is a torok mélyét rázó kesernyés szorítás biztosít róla: itt megint valami bitangfontos dolog történt velünk. Nofene.



(eredeti megjelenés helye: Prae.hu)

2011. október 17., hétfő

Hab a habon

Coldplay: Mylo Xyloto

Szóval kezdjük azzal, hogy a Coldplay nevezetű zenekar zeneileg igen magas fokon képzett és jó ízlésű úriemberekből áll, akik azért hajlamosak a giccsre, de többnyire tudják, hol a határ és vannak annyira, ha mások nem, hát okosak, hogy nem csinálnak rossz lemezeket, még akkor sem, amikor (legalábbis magukhoz képest) amúgy igen. Néha viszont kifejezetten jók, főleg ha az ember könnyít picit a lelkén, olyan hangulatba hozza magát, hogy megbocsátja az elsősorban nem is a stílusban, sokkal inkább a hatásvadász felszínesség, mondhatni lelketlenség szintjén és határozottan a hozzáállásban jelentkező popot. Persze az ezeréves (tehát ezerévesen igaz) közhelyet azért nem cáfolhatjuk meg, úgyismint: mindennek van azért egy határa. A Coldplay pedig sajnálatos módon már a Mylo Xyloto első hangjainál sem tartózkodik annak a bizonyos határnak az innenső oldalán. Míg más lemezeiken el-elnézzük nekik, ha egy-egy track erejéig áttévednek a giccs setét és elátkozott rengetegeibe, az ötödik nagylemezen már eleve más kontextusban hallgatjuk a zenét, változnia kell hát törvényszerűen a hozzáállásunknak és az értelmezés menetének is. Ha ugyanis nem tesszük meg a giccs átmeneti elfogadását a zenehallgatás jelenlegi előfeltételének, a Mylo Xyloto című nagylemez egyszerűen értelmezhetetlen szellemi apparátusunk korábbi elemeit mozgósítva, sőt, mondok merészebbet is: egyenesen elfogadhatatlan. A rövid, amolyan semmilyenke címadó intro után ugyanis lényegében olyan offenzívába kezd a túlcukrozott bűbáj, hogy aki óvatlanul, kellő lelki ráhangolódás nélkül hallgatja végig egyhuzamban a Hurts Like Heavent, a Paradise-t és a Charlie Brownt (melyek közül maga a zenei teljesítmény színvonala igazán csak utóbbi számára lehet mentő körülmény, a Hurts Like Heaven már gyengébb, a Paradise, bár mint minden rendes sláger, megszokható, dúdolható és ebből következően addiktív is, el kell ismernünk, zeneileg azért elég kis gyengus), szóval, hogy akire mindez csak úgy a nagy büdös semmiből rázúdul, technikai KO-val fekszik ki és még az újraélesztés után is tejszínes konfettit hány. Az Us Against The World sem ment sokat a helyzeten, de legalább a csilingelő, végletekig gejl, közben meg mégis, valahogy (szemben a Viva la Vidával) ezúttal valahogy soványabb, műanyagszerűbb hangzást felfüggeszti a dal első felére. Míg anno azon röhöghettünk, hogy a Coldplay a Grey's anatomy/Grace klinika tökéletes potenciális aláfestőzenéje giccs, felszínes hatásvadászat és semmitmondás szempontjából (ezzel felemelő módon kölcsönösen cikizve a zenekart és a tévésorozatot is), ma már jó szívvel ezt sem állíthatnánk, a jelenlegi amerikai tévés kínálatban ugyanis per pillanat nem tudnék olyan sorozatot találni, amit elég giccsesnek találnék a friss Coldplay-számokhoz. Persze, ahogy a Grey's anatomyból is csak egy kósza epizódot láttam egy jobb sorsra is érdemes nyári délután alkalmával, lehet, hogy ismét csak én bizonyulok túl műveletlennek, a híre alapján például a Glee mondjuk elég gagyinak tűnik. Gagyi, ez egy jó jelszó, még talán a bóvli is, holott a Coldplay lemezei eddig mindig a legelegánsabb felesleges kacatjai voltak (kivétel talán az első és némiképp a második, de az már csak megcsillagozva) terebélyes lemezgyűjteményünknek, ez a mostani viszont mintha tényleg zsír- és minden másszegény is lenne, legalábbis az első feléig. Az M.M.I.X. lemezközepi (cezúra-jellegű) közbeékelődése után ugyanis, bár a giccsfaktor egy cseppet sem csökken, legalább jobb, sőt, ennyi szidalom után a - ki is járó - elismeréssel se fukarkodjunk, egyenesen jó számok következnek. Mert bár a lemezt beharangozó Every Teardrop is a Waterfall joggal nyerné az év legnevetségesebb dalcíméért járó díjat, maga a zene (a körülötte viharzó plágium-botrány dacára is) egészen kiváló, mi több, valóban rendelkezik a fülbemászó néven elhíresült csótány(szerűség) ismert tulajdonságával. Hasonlóképpen a koncertekről már ismert Major Minus is, mely (ha már ennyit cicáztunk eddig is a címekkel), mintha már ironikus módon eleve reflektálna is a Coldplay-életmű alakulásának friss fejleményeire, mondjuk így 2011 táján. A teljesen jellegtelen és feledhető akusztikus-lassú megakadás (U.F.O.) után Chris Martin és legénysége (Rihannával kiegészülve) megpróbálkozik vele, hogy milyen lenne, ha ők lennének a Gorillaz, de jelzem, sajnos - egyértelműen szarabb zenekar lévén, mint Albarnék - nem túl jó. Ettől függetlenül azért nyilván lehetne értékelni a Princess of China újító szándékát - már ha valóban lenne benne olyan, sajnálatomra azonban inkább egy nagyon félrement stílgyakról van szó, ami úgymond tökéletes popszámnak nem elég eredeti (vagy egyáltalán csak érdekes), alternatív elektropop pöcögtetésnek meg nevetségesen felületes, nyálas és ugyancsak (mármint, hogy annak is) jellegtelen. A dolog azonban sajnos nem érte el a cikiség alsó határát, ugyanis az első lemeze tájékán még a második lemezén (The Bends) hallható Radiohead köpönyege alól érdemben ki sem bújt, hanem nagynevű elődje seggében ragadt, de cserébe legalább valóban jól zenélő Coldplay ismét Radiohead-wannabe szerepkörbe bújik, ahogy a meglehetős hülyén kattogó ritmusra Chris Martin a maga már-már jellegzetessé büdösödő jellegtelenségével ráklimpírozgat, mindenkiben (aki egyáltalán ismeri vonatkozott művet) azonnal azt az asszociációt ébresztheti, hogy egészen így írná meg egy teljesen fantáziátlan és igazi személyiséggel nem bíró ember a Videotape-et. Az már csak a hab a (elvégre a Coldplayről lévén szó:) habon, hogy mikor még a csilingelő gitárok is bevisszhangzanak és Martin elhaló hangon, éteri nyafogással rá is röcögteti minderre, hogy "Up in flames", az ember már tényleg nem tud bosszankodni, csak röhög - kínjában. Még fél perc zenei töltelék (persze jogos lenne a kérdés, hogy mi itt a töltelék mihez képest), majd egy újabb feledhető (tehát, bármily groteszk, a színvonalon valamelyest emelő) track: Don't Let It Break Your Heart. Míg a záródalt (Up With The Birds) hallgatjuk (úgy félperc elteltével már a lemez korábbi pontjairól jól ismert émelygést detektálva magunkban), azon tanakszunk éppen, hogy a korábban szívszorító lassúkban (ld. Grey's anatomy) meglehetősen izmos zenekarnak most miért ezek a számai szólnak a legócskábban, aztán itt is beindul a dolog, úgy a második perc tájékán beköltözik valamennyi élet (dobok, gitárok) a számba és valamennyit még javítanak is az összképen. Persze, ha ismét felidézzük a kiindulópontunkat, tehát, hogy le kéne mondanunk a giccs iránt zéró (na jó, ha nem is zéró, de igen alacsony) toleranciát hirdető alapbeállítottságunkról, szóval ha ez sikerülne, nyilván valamivel jobb színben tűnne fel vigyázó szemeink előtt ez az amúgy (mind az eddigi Coldplay-életmű, mind egy általánosabb mérce szerint is) ritkaszarnak érzett album. Milyen kár, hogy bármennyire is akartuk mindezt, csakazértse sikerült.

2011. augusztus 20., szombat

Centikről mellé - centikre tőle

CSS: La Liberación

Biztos bennem a hiba, elvégre is idén valahogy kiábrándultabb és megkeseredettebb vagyok zenei ügyekben, mint tavaly, holott a termés nagy átlagban jobbnak tűnik. Mégis, valahogy türelmetlenebb vagyok jobb sorsra is érdemes, szívemnek kedves zenekaraimmal, mint kéne. Így járok épp a Cansei de Ser Sexy-vel (a továbbiakban: CSS) is, akikre persze nem tudok haragudni, mivel egyszerűen imádnivalóan cuki, amit csinálnak. Ettől még túl elégedett sem vagyok, tekintve, hogy a Donkey után azt vártam, mostanra meglehet az áttörés, amikorra már nem harmadik-negyedik körben említem őket, hogy ja tényleg, ott van még az a jó kis brazil zenekar, hanem bekerülnek a fontosak közé. Ehhez azonban például egy olyan lemez kéne, ami nem olyan tömény fantáziátlansággal indul, mint a két rendkívül eredeti című trekk: az I Love You és Hits Me Like a Rock. A City Grrrl az első olyan dolog a La Liberaciónon, ami végre egy érdekes, fantáziadús, mégis kommersz regiszterekben mozgó zenekarra emlékeztet (az első két dal csak ez utóbbi tulajdonsággal bírt). A már-már a korai R.E.M.-et idézve plöntyögető Echo of Love (most komolyan csak ilyen címekre telik? - na mindegy) tovább szélesíti a palettát, a langyi poppal indító, majd röviden elektro-indie-posztpánk-akármibe átcsapó lemez most úgy a Vampire Weekend zenei világának légtere felé kolbászol. Bár úgy gondolom (és tőlem aztán igen ritka, hogy ilyenre vágyjak), nem ártana a zenekarnak egy kicsit szűkíteni a zenei spektrumon, homogenizálnia picit a hangzást (és ha már, lehetőleg ilyen irányba összpontosítva), azért el kell ismernem, a lemez bőven hallgatható. Nem olyan jó, mint három évvel korábban megjelent előzménye, de legalább ugyanannyi tehetséget és ígéretet mutat (utóbbiból talán csak annyival kevesebbet, amennyit levon belőle megtorpanó lelkesedésünk - bizonyíték kéne már kicsit több, nem ígéret). Az ellenállhatatlan cukiságfaktor és felszabadult könnyedség, mi több, életszeretet továbbra is megvan, minden eposzi (new rave-i, a Wikipedia szerint) kellék ugyanúgy rendelkezésre áll, mint minden eddigi alkalommal, az anyag helyenként már mintha túl is lenne picit cukrozva, a You Could Have it All végére már-már gejlnek hat, hogy aztán megint rántson egyet a gyeplőn az, amihez a CSS legénysége/leánysága a legjobban ért: nevezetesen a tempós, hangosgitáros posztpánk csapkodás, a La Liberación már megint erejének legvonzóbb teljében találja a bandát, s a színvonal a Partners in Crime erejére is kitart, ha nem is ugyanolyan magasságban, de még ez is jól áll nekik. Pedig itt van már öblös hangzású már-már bárzongora, a fájdalmasan rövid életű The Long Blondes-t idéző finom hetykeség és édesbús testes buké is, még egy új szín a szivárványban, istenkísértés zajlik már itt, de ez se lóg ki - sőt. A legnagyobb veszély talán épp abban leselkedik a CSS-re, hogy túl sokat (mármint sokfélét) tud, elvész(het) az önmaga és persze a (joggal lelkes) rajongók előtti tetszelgésben, mint amikor valaki túlcselezi magát az ötösön, és hiába dekázgat a kapus könyörgő kapálózásából hülyét csinálva, az utolsó pillanatban nagy eséllyel, centikről mellégurít. Pedig ha a mutatvány egyszerűsödne és pár (csak néhány árnyalattal) sötétebb túnust is használna (ahogy a lemez második fele teszi is), a CSS bőven az élvonalban lehetne (most leginkább centikre tőle, az előszoba küszöbére saccolnám őket), ha a címadótól a zárótrekkig sorakozó hatost nézem ugyanis, ez a zenekar végre valahára megérett rá, hogy (bármily lehetetlen is) egyszerre hódítson a kommersz és az alternatív színtéren is. Ha az egész lemezt, akkor még felszisszenek néha-néha mérgemben, no persze inkább csak szeretetből és bosszúságból, elvégre is már rég tarthatnának is ott, másrészt viszont, mint mondtam is, ezekre a srácokra nem lehet haragudni.

2011. augusztus 5., péntek

Minden hiába

The Wombats: This Modern Glitch

Mindigis (vagy hát, mióta csak lehetek) úgy voltam a The Wombats zenekarral, hogy magasról szartam rájuk. Minden okom meg is volt erre, elvégre is az MTV (értsd: emtíví) és a nemzetközi zenei sajtó által rajzolt kép alapján ím, itt van még egy angol gitárkaparászós zenekar, amely (feltehetően későbbi teljes karrierje alatt is) egyetlen invenciójának annyit tudhat, hogy az énekes azt ordibálja meglehetősen kusza dallamtalanságban, hogy akkor mindenki táncoljon Joy Division-re. Nos, köszöntem, a részemről nem. Most viszont tervbe vettem, hogy amihez lusta voltam pár éve (mikor is volt ez?), nem halasztom tovább és megírom (nem is először talán e blog történetében), hogy tényleg a pokol melyik bugyrába menjenek ezek az elkényeztetett, segg gazdag kölykök, akik jó dolgukban nem tudnak mást csinálni, mint egyik-másik kedvenceiket lenyúlva valami híg, újrakevert, tök felesleges túrót előállítani. Ehhez képest pedig esik az áll. Nem is azért, mert a The Wombats olyan zseniális, de egyrészt azért, mert a maga műfajában (bármi is legyen ez), korántsem olyan rosszak és főként mert korántsem azt az unalmas féltorzított, kétakkordos gitárkaparászásra nyávogást művelik, amit jelenleg harmad- és negyedvonalbeli angol és amerikai (és a nyomukban még náluk is milliószor gyengébb, immáron magyar műmájerek is) zenekarok, hanem ezt a valamit. Az már más kérdés, hogy maga ez a meghatározhatatlan kakofón massza (a műfaj!) egyáltalán mennyit ér. Persze most nagyjából egy befagyott tóra kormányozott traktor eleganciájával óvatoskodhatok itt, tekintve, hogy mit sem tudok erről a fajta zenéről, ha nem tévedek nagyon, és ez tényleg az a fajta dolog, amit például a Maximo Park is csinál (tényleg, ők is vannak!), akkor már nagyjából be tudom lőni, hogy merre is ugrabugrálnak ezek a korántsem új zenei gyökerekből táplálkozó, mégis, egész friss hatású végterméket gyártó srácok. Ettől függetlenül azért még nem kell attól rettegnem a jövőben sem, hogy mi lesz, ha valaki a laptopom egy óvatlan, magányos pillanatában leleplez és rábukkan a zenelejátszómban mondjuk a Tokyo (Vampires and Wolves) című (igen, tényleg ez a címe) dalra. Pláne nem hallgatnám rongyosra (értsd: legalább még egyszer végig) ezt az albumot az első négy szám alapján, amely során a színvonal az egész üdítően ható és már-már élvezetes Our Perfect Disease-től fokozatosan a béka seggéig (Anti-D), majd, ha tovább is tekerünk az első négynél, még az alá is (Girls/Fast Cars) esik. Kicsit kutakodom a neten és látom, hogy a hangzásban Jacknife Lee is benne van, ami egyrészt értelmet is ad annak, hogy a lemez egészen fogyaszthatóan szól, mármint a hangzás, a technikai kérdések tekintetében, másrészt persze sok fejtörést fog még okozni álmatlan éjszakáim során, hogy mégis mi az atyaúristent láthatott Jacknife Lee a The Wombats-ben. Miközben (egyre fárasztóbb monotonitásban) kérlelhetetlenül halad előre a lemez, azon töröm a fejem, hogy helytálló-e a megállapításom, miszerint nagyjából ilyen imózenekar válna a Linkin Parkból, ha még pár egységet nyálasadna. Zárójelben jegyzem meg, mert nem ide tartozik, de talán közelebb is van ez a bizonyos találkozási pillanat, mint hinnénk. Összességében azért elég furi a helyzet, mert a The Wombats azért elég bosszantó egy banda, ha mondjuk a hasonló stíluseszközökből még a legpocsékabb formájában (ld. Champ) is ezerszer jobbat kihozó Tokyo Police Clubbal hasonlítjuk össze, még a (valamelyest) jobb momentumok (Walking Disasters) ellenére sem, másrészt, még ha a zenéjük nagy részét jelenleg a magam részéről hallgathatatlannak is érzem, legalább próbálkoznak valamivel. Az már persze két másik kérdés, hogy egyrészt ebben mekkora szerepe van az én szubjektív és emiatt elég szeszélyes ízlésemnek (szerintem: elég nagy), másrészt pedig, hogy lesz-e ebből az egész valaha is, akár mostantól számított, mondjuk húsz év kemény munkájával valaha is olyan fontos, eredeti és hallgatható zene, ami alapján már azt mondhatjuk, rendben srácok (Matthew Murphy, Dan Haggis, Tord Øverland-Knudsen - hálás biccentésem a Wikipediának), mégsem volt teljesen hiába, hogy hangszert ragadtatok. Ami ez utóbbit illeti, sajnos a legnagyobb jóindulattal sem tudom elképzelni. Ellenkező ingerekig tehát marad minden hiába.