2010. március 21., vasárnap

Gorillaz: Plastic Beach


A Plastic Beach ott van az öt általam legjobban várt album közt idén. Időm azonban eddig nem jutott rendesen meghallgatni, mindig csak négy-öt számig jutottam és megállapítottam magamban, hogy hát ez szar. Holott nem. Nagyon nem. Idő azonban kell hozzá. Első hallásra ez az anyag valami nagy katyvasz, minden össze-vissza zúg az ember fejében, a dalok stilárisan túlságosan széthúznak, stb. Maga Albarn is csak a negyedik trekkben lép a mikrofonhoz (ha a háttérvokálokat nem számítjuk). Ugorjuk viszont most át az emésztési folyamatot és szemléljük a Plastic Beachet abban az állapotban, mikor az embernek már leesik végre, hogy milyen jó. A rövid Orchestral intro után Snoop Dogg köszönti szegény meglepett zenehallgatókat a műanyag parton. Snoopot lehet szeretni és nem szeretni (én az utóbbi kategóriába tartozom), azt azonban nem lehet nem elismerni, hogy a pasasnak van stílusa. Mi több, mása nagyon nincs is, tekintve, hogy egész karrierje során nem csinált semmi más, mint hogy szavakat mondott, még nem is mindig ritmusban, csak úgy beszélt, ahogy bárki más, csak ő zenére. És mégis jó hallgatni, legalábbis egy számnyi vendégeskedés erejéig feltétlenül. A White flag kellemes világzenei kitérője után a cédé talán két legjobb egymás után pakolt dalával megyünk tovább, a Rhinestone Eyeszal (itt lép színre ugyebár maga Damon Albarn), majd a lemezt beharangozó kislemezre kimásolt, hihetetlenül eredeti, nagyon dögös és még a slágeresség terén sem utolsó Styloval.



A Superfast Jellyfish, bár olvastam már olyan véleményeket a neten, miszerint a lemez titkos nagy slágere, számomra továbbra sem kompatibilis, nem akar tetszeni, bár a Plastic Beach hihetetlen, sokszínű kavalkádjába a maga infantilis hibbantságával, el kell ismerjem, tökéletesen illeszkedik. És ha már elfelejtettük volna (lehet ezt?), hogy Albarn micsoda mestere a szívszorító, mégsem giccses lassú számoknak, hát pont időben halljuk az Empire Ants édesbús, visszhangosított csilingelését. Bár amúgy mélységesen és utálom különböző előadók tematikus válogatáslemezeit (ezek nem véletlenül, főleg már posztumusz jelennek csak meg), speciel egy Damon Albarn: The Sad Songs lemezt azért rongyosra tudnék hallgatni. A Gorillaz lemezeit amúgy is jellemző szabadosság valóban sosem volt még ilyen mértékű, az instrumentális Glitter Freeze és a minimálkidolgozású Some Kind of Nature, bár töltelékszámként funkcionálnak a lemezen, magukban is működnének. A Melancholy Hill bájos popja pedig egyszerűen szívetmelengető. Külön érdekes megfigyelni a dalok vágását, ahogy Albarn nem finomkodik a végén, hanem nabazmeg, ennyi alapon lekeveri és/vagy elhalkítja a többségüket. Egészen rokonszenves így az ellentmondás: a világ egyik per pillanat legfelszabadultabb, legartisztikusabb zenekara úgy hagyja abba a számait harmadik lemezén, mint mikor a hentes úgy tessék-lássék alapon leüt valamennyi húst a csont mellől. Semmi művészkedő kecmec. Szép. Mikor egy kedves és igencsak hozzáértő kollégám rám szólt úgy két hete, hallván, hogy még mindig nem hallgattam végig a Plastic Beachet, ami "tényleg óriási", gondoltam, ráhagyom a dolgot, most meg egyértelműnek tűnik, hogy eddig az év lemeze. Nemcsak a rapbetétek ellenére, hanem azok miatt is. Pedig isten látja lelkem, nagyon nem szeretem a műfajt, de a Gorillaz ez esetben is a legigényesebbjéből válogat. Ez legékesebben a Sweepstakes címűben tapasztalható. Ezt hallgatva valahogy kezdem megérteni a hiphop rajongóit, hogy mi a francot is esznek ezen. Egyben meg is fogadom ünnepélyesen, hogy (ha kis adagokban is, óvatosan) elkezdek művelődni Mos Def munkásságából, aki amúgy azt nyilatkozta az imént említett opusról, hogy "az egyik legnagyszerűbb dolog MC-ként, amiben valaha is részem volt". Igaza lehet. Nem is Albarn humoráról lenne szó persze, ha a címadó Plastic Beach nem egy instrumentális poén-dalocska lenne, többszöri (változtatás nélküli) újrakezdéssel, ami zenei motívumként már a nyitó Welcome to the Plastic Beach teljesen elmebajos műfanfárjaitól kezdve vissza-visszatér a lemezen. Amúgy a Styloban is hallható Bobby Womack külön magánszámát, a lenyűgöző Cloud of Unknowingot még muszáj kiemelnem és külön is mindenki figyelmébe ajánlanom, mielőtt soraim zárásaként kijelentem, hogy számomra idáig, az év első negyedének végéről visszatekintve az eddig eltelt három hónapra egyértelműen a Plastic Beach az év lemeze. Persze nem kizárt, hogy hallunk még idén valami jobbat, de mivel a Gorillaz ismét, illetve továbbra is egy kategóriával magasabban játszik a legtöbb előadónál, azért olyan sokat biztos nem.

MGMT: Congratulations


Én bevallom, azon kisebbséghez tartozom, akik nem ájultak el az MGMT bemutatkozó lemezétől. Persze a Kids és a Time to Pretend nekem is a legfontosabb 2007-es (más időszámítás szerint 08-as) számai közt voltak, de ez azért még nem akkora dolog. Volt akkoriban egy ilyen hullám, a szerintem némiképp túl- és főleg elhamarkodottan értékelt elsőlemezes zenekarok mennybemenesztése: emlékszünk még, Vampire Weekend, MGMT, Fleet Foxes. Nem volt tehát rossz az Oracular Spectecular, egyáltalán nem, nekem persze kicsit túlcukrozott, helyenként unalomba és önismétlésbe fulladó, mégis, összességében üdítő erejű, friss, érdekes anyag volt. A Congratulations pedig most megerősített abban a hitemben, hogy az MGMT igenis fontos és jó zenekar. Bár nem az első kategóriában játszik. Nagyjából fejfejmellett halad a Vampire Weekenddel, ez talán jobb is kicsit, amennyiben a második lemezük is jobb lett, mint a vámpírhétvégéé. És hát jobb. Már az It's Working feszes, élénk indítása jelzi, itt valami tényleg izgalmas következik. A furi, helyenként nyávogós vokálok most sokkal kevésbé irritálóak, mint a bemutatkozó lemezen voltak helyenként (pláne olyan ügyes kiállásoknál, mint a lemez egyik fénypontjaként szolgáló Flash Deleriuménál). Sajnos, amit az MGMT csinál, még legjobb, legeredetibb formájában sem igazán karakteres. Mármint megvannak persze a hozzájuk kapcsolható (elsősorban hippis) manírok, amik aztán dalonként változtatják összetételi arányaikat, ez a tény tartja fenn az izgalmat sokkal jobban, mint a debütlemezen, a dolog azonban mégsem annyira eredeti, mint egy gyengébb Vampire Weekend-szám (ha már erőltetjük a párhuzamot). Az MGMT azonban ettől függetlenül az év eddigi egyik legjobb lemezét dobta össze, azonban ne feledjük, hogy az idei (zenei) évkezdettel azonban - néhány kivételtől eltekintve - még nem voltunk nagyon elkényeztetve és főleg, hogy még csak március van.

(Embeddelt videó kivételesen a Weezertől, de hát ezt nem lehet nem megmutatni.)

2010. március 7., vasárnap

Jónsi: Go


A Sigur Rós az ezredforduló egyik legfontosabb zenei jelensége. Nem önmagában álló, mégis az egyik legátütőbb, legeredetibb és különlegesebb csodája a kilencvenes évek végének, különösen azzal, hogy ilyen, a szokásos struktúrákat még hírből sem ismerő, furcsa, kísérleti zenével (és nem utolsó sorban anyanyelven énekelt dalszövegeikkel) képesek voltak befutni. Le a kalappal. A zenei/szakmai csúcs szerény megítélésem szerint azonban már egy évvel az ezredforduló előtt is eljött, még az Ágætis byrjun albummal. Hasonló színvonalon folytatta mindezt a ( ) és a 2005-ös Takk miatt sincs ok panaszra (még ha helyenként kissé talán túl hatásvadászra is sikeredett). Új és üdvös irányba nyitott a SR a 2007-es Hvarf/Heim korábban kiadatlan gyöngyszemekkel és akusztikus verziókkal. Az akusztikus verziók (furcsamód a legtöbb esettel ellentétben itt ezeken van a hangsúly) szépek lettek, kicsit unalmasak, de határozottan szépek. Na és ez lett később a gond. Nem, mintha a 2008-as Með suð í eyrum við spilum endalaust olyan rosszra sikeredett volna, csak hát éppen, immáron másfél év távlatából, folyamatában szemlélve a dolgokat, mégis mintha már a Hvarf/Heimnél változott volna meg valami, ami végülis nem egyértelműen rossz, de kár érte. Emiatt tekinthető a legutóbbi lemez kissé túlcukrozottnak.
Na de mire föl ez a marha hosszú bevezető? Elvégre is buta hiba egy szólólemezt az illető zenész anyazenekarának teljesítményéből levezetni. Jónsi esetében azonban mégis ezt kell tennünk. Ő ugyanis, a Sigur agyaként most kísérleti (mármint az eredeti kísérletihez képest kísérleti korszakát éli. Olyan szinten experimentális előadó, annyira formabontó, hogy nagy formabontásában már mintha vissza is fordult volna a klasszikus dal felé. (Persze most még csak távolról integetve annak.) Ez a szándék pedig dicséretes és gyümölcsöző. Hiba mindössze egyszer csúszott a számításba, nevezetesen a már sokat emlegetett 2008-as produktumon, amikor is saját, amúgy igen rokonszenves elfajzásához magával rántotta a teljes zenekart is. Pedig hát erre találták ki a szólót. És Jónsi most örömmel él is vele, először a tavalyi, élettársával, Alex Sommersszel jegyzett, kellemesen unalmaskás, de szép Riceboy Sleepsszel, majd idén végre a várva várt Go című (immáron teljesen szóló)lemezével. És minő meglepetés: kábé a Takk óta ez a legjobb, legérdekesebb, változatosabb és kiforrottabb produkció, amihez Jónsinak köze volt. Az okot persze nem nehéz kisakkozni: a Sigur Rós frontemberének is hasonló (kreatív értelemben, nem a művészi színvonalt leszólva) levezetésre volt szüksége, mint anno 2006-ban Thom Yorke-nak a The Eraserrel. Vannak ugyanis olyan időszakok egy dalszerző munkásságában, mikor a többiektől függetlenedve sokkal felszabadultabban és jobban zenél. Itt tart most Jónsi is, ez egyértelmű, mivel a Go (eddig legalábbis) az év egyik legpozitívabb meglepetése, az egyik legjobb idei lemez. Reméljük azonban persze, hogy idővel a Sigur Rósba visszatalálva is kamatozhat ez a sok kreatív energia, kár lenne ugyanis, ha egyik kedvenc zenekarunk 2010 januárja óta sejtett kreatív pihenője véglegesedne.